„Kellene már találni egy vicces figurát, aki nem tudja használni a fél karját, és képes bicegve járni. Mondjuk egy háborús rokkantat. Mint minden színész, én is képtelen vagyok kimondani, hogy ennyi volt, nincs tovább.” Így viccelődött tavaly Jean-Paul Belmondo, aki szobrászművész apjától örökölte cserzett arcát, szicíliai felmenőitől pedig a klánszellemet és a kitartást. „Kilenc életem van, mint a macskáknak” – nyugtat meg mindenkit a védjegyévé vált csibészes mosoly kíséretében, nem sokat meditálva azon, hogy túl van egy combnyaktörésen, két agyvérzésen és három halálközeli élményen. A filmek legyőzhetetlen profija többszöri kómából, a tolószékből is mindig visszaküzdötte magát, ahogy fogalmaz, a ringbe. Legutóbb négy éve állt a kamerák elé Vittorio De Sica klasszikus, A sorompók lezárulnak című filmjének remake-jében, jobb karjára bénultan.

„Bohócnak készültem, kamaszfejjel bokszkesztyűt húztam, az orrommal felfogtam jó pár ütést, mielőtt színész lettem – meséli, honnan indult –, hiába figyelmeztetett az akadémiai tanárom, hogy ilyen arccal legfeljebb ajtónállókat játszhatok, nem tudta kedvemet szegni.” A púposban Jean Marais játéka láttán döntötte el, hogy a színpadon a helye. Pierre Brasseur és Michel Simon mellett tanonckodott a Comédie Francaise-ben. Tíz évet lenyomott a színházban, mire felfigyeltek rá a filmesek. Tizet tart nézhetőnek abból a 89 filmből, amelyekben játszott. Első helyen a Kifulladásig-ot említi. Nincs kedved filmezni? – így szólította meg egy fura alak az utcán. Jean-Luc Godard-nak hívták. „Nem volt forgatókönyv, világítás, pénz, csak Godard esztelen lelkesedése” – emlékszik vissza Belmondo, akinek akkor a Haragban a világgal James Deanje jutott eszébe a mindenhonnan menekülő Michel Poiccard-ról, a film főszereplőjéről, akinek nincs se múltja, se jövője. Ma is furcsa érzésekkel tölti el, ha arra gondol, hogy akkor ő testesítette meg a fiatalságot, a szabadságot.

A szentimentális Egy ember és kutyája című film koldusbotra jutott magányos öregemberének egyedüli társa a kutyája. Ma a Bebelnek becézett színész is a Brigitte Bardot állatmenhelyétől ajándékba kapott yorkshire terrierjével osztja meg a hétköznapjait. Leghosszabb párkapcsolatát – Natalie-val, az egykori Chanel-modellel – is kutyaszeretetének köszönhette: házi kedvenceik hozták össze őket egy Roland Garros teniszversenyen. Lányukat, a 13 éves Stellát a válása után is naponta láthatja, mert exével továbbra is egy házban laknak Párizs Saint-Germain negyedében. Ritkán találkozik viszont az első házasságából született lányával, Florence-szal, aki férjével az USA-ban él. Máig képtelen feldolgozni Patricia lányának elvesztését, aki húsz éve, lakástűzben halt meg.

Nagy reményeket fűz fiához, Paulhoz, aki autóversenyzői és sportkommentátori múlttal vágott bele a színészetbe és a producerkedésbe, majd az 1990-es évek végén megvette neki a párizsi Théatre des Variétés-t. Paul a tavalyi Monte Carló-i filmvígjáték-fesztiválon rendezőként is bemutatkozott a Belmondo Belmondóról című dokumentumfilmmel, amellyel könnyes-vidám emléket állított a moziidol papának. „Akit megkedvelt, ahhoz hűséges marad” – meséli róla a filmben bátyja, Alain. Jean-Paul mindig képes jó hangulatot teremteni maga körül – ez a titka a húga, Muriel szerint. Belmondo imádta anyját, egy-egy bemutató után hintón kocsikázott vele a legdrágább éttermekbe.

A francia újhullám emblematikus figurája 1962-ben a Cartouche-sal a kosztümös kalandfilmek világába lépett, majd a Borsalino marseille-i gengsztereként nemzedéke másik örök idoljával, Alain Delonnal rivalizált. „Szeretem Alaint, mindkettőnknek jól ment a szekér akkoriban, soha nem versengtünk” – állítja, hozzátéve: szerinte csupán reklámfogás volt, hogy össze akarták ugrasztani vele. Jacques Deray, Philippe de Broca, Henri Verneuil és Claude Lelouch – Belmondo szakmai klánjának rendezői adták meg a startjelet a földön, a vízen és a levegőben akrobatikus mutatványokat bemutató kalandornak, hogy moziiparossá képezze át magát. Produkciós céget alapított, amit apai nagyanyja után Cerito Productionra keresztelt. James Bond francia alteregójaként, kaszkadőr nélkül vállalt hajmeresztő akciókat. Kis híján bennégett egy száguldó autóban, öt méter magasból lezuhant, lógott csilláron, helikopteren, repülőgép szárnyán, motorcsónakkal üvegfalakat tört át. Alig akad olyan testrésze, ami nem sérült meg. Az Egy kínai viszontagságai Kínában forgatása után ismerkedett meg Sam Spiegel producerrel, aki hollywoodi szerződést kínált neki, ám ő elutasította azzal, hogy inkább marad első számú sztár Franciaországban, mint másodrangú színész a tengerentúlon.

A Félelem a város felett, A profi magányos zsaruszerepeivel hőssé vált színész egy merész húzással, 35 évi kihagyás után 1986-ban ismét színpadra lépett. „A sírig elkísért volna a filmes legendám, de újra kockáztatni akartam.” Robert Hossein, a párizsi Théatre Marigny igazgatója hívásának engedve magára öltötte Kean, a színész, majd Cyrano jelmezét. Frenetikus sikerszériát jegyzett mindkettővel. Egy másik barát, Eric-Emmanuel Schmitt drámaíró kifejezetten Belmondóra írta a Frédérick vagy a bűnbulvár című darabját, a francia forradalom emblematikus színészéről. Második agyvérzését megelőzően iszonyatos hévvel, kissé deklamáló stílusban vetette bele magát az akkor már a hetvenen túl is a színésznőkkel flörtölő, intrikáló komédiás szerepébe, aki a nyílt színen hal meg.