Geszti Péter: Szinte mindenki kussol
Dupla Rapülők-koncertre készül, amelyeknek nem titkolt célja, hogy visszarepítsék a nézőket a 90-es évek elejére, egy innen nézve sokkal bizakodóbb időszakba. Úgy véli, a rendszerváltás utáni másfél évtized apró betűs rész lesz csak a történelemkönyvekben, és mára visszaállt az ország „normál működése”. Az ő stratégiája e helyzetben, hogy a maga által teremtett kis körökben próbál szabad maradni. Interjú Geszti Péterrel.
hvg.hu: A Rapülők 1992–94 között működött, közvetlenül a rendszerváltás után, egy – a baljós jelek ellenére is – bizakodó társadalmi klímában. Ráülve a nosztalgiavonatra, ebbe a hangulatba akarják a nézőket visszarepíteni koncerttel?
Geszti Péter: Nem is tud másmilyen lenni ez a buli. A Rapülőkben konzerválódott ez az érzés. Végtelenül könnyedén, pimaszul, játékosan, helyenként infantilisan működött a zenekar, de közben azért voltak a szövegekben elgondolkodtató karcok is. A Rapülők sikerében benne van a rendszerváltás energiája és reménykedése, ezért jönnek el most is rengetegen az Arénába. Most inkább az a fura, hogy sok olyan dal van, aminek a szövege ma még érvényesebb, mint annak idején.
hvg.hu: Például?
G. P.: Ha megnézünk egy mai gossip magazint, abban ugyanazt olvashatjuk, mint amiről a Némber One szól. Legfeljebb nem a zöldséges tartja el a lányt, hanem valamilyen offshore-os fickó. De a Zúg a Volga is abszolút aktuális. Ha pedig ma hoznám ki a Helyi terminátor dalszövegét, szerintem oltári botrány lenne.
hvg.hu: Miért gondolja?
G. P.: „Csupa flikk-flakk ez a hely, csupa flitter. / Sok mini Sztálin, sok icipici Hitler van: / Programozott pogromozó, kis fémszívű károkozó.” Ezt ma kikérné magának a fél közélet.
hvg.hu: Mit lehet elárulni a készülő show-ról?
G. P.: Két koncert lesz. Mindkettőn közel 300 közreműködő, zenészek, táncosok, építünk egy óriási, különleges színpadot. Három céget kellett versenyeztetnünk, hogy kiderüljön, ki tudja megépíteni. Többemeletes lesz, és egy 36 kivetítőből álló töredezett videófal-rendszert építünk bele.
hvg.hu: A látvány viszi el a show-t?
G. P.: Dehogy. A hangulatra gyúrunk. Nem szeretem a „vakulj, paraszt” hozzáállást, nem öncélú ez a grandiózus megjelenés. Régen is jellemző volt a Rapülőkre: olyan show-t próbáltunk csinálni, ami kicsivel előtte járt az átlagos szórakoztatóipari lehetőségeknek. Az a rossz hír, hogy mindez sokkal drágább is. Óriási befektetés egy ilyen buli.
hvg.hu: És rentábilis?
G. P.: Reméljük, hogy végül nem kell pénzt beletennünk. Egy telt ház már biztos, a második koncertre, február 24-én még van jegy. De tény, hogy most is elgaloppíroztuk magunkat a kiadásokban. Azt szeretnénk, hogy aki eljön, olyan emlékeket vigyen haza, ami még sokáig megmarad.
hvg.hu: Úgy képzeljük a Rapülők-koncertet, mint annak idején a Hungária Hotel Menthol-turnéját: Fenyő Miklósék látványos show-val járták az országot, és a szürke kádárizmusból egy sosemvolt álomvilágba röpítették el az embereket.
G. P.: Igen, de a mi 90-es évekbeli világunk megtörtént, míg a Hungáriáé sosem létezett idehaza. A 90-es évek eleje innen nézve kifejezetten jó korszak volt.
hvg.hu: Aztán elcsesztük.
G. P.: Ezt már elmondta néhány politikus is. Én azt mondanám, nem tudtunk ezzel mit kezdeni. Nem voltak olyan kulturális hagyományainak, nem volt olyan polgárosodási folyamatunk, történeti fejlődésünk, amire építve tartósan fenn tudtuk volna tartani azt a szabad, nyitott, demokratikus berendezkedést. Ez az időszak apró betűs rész lesz a történelemkönyvekben.
hvg.hu: Van arra megfejtése, hogy hol csesztük el?
G. P.: Persze, van erről véleményem, de nem akarok itt nagy megfejtésekbe bocsátkozni. Elegem lett ebből. Igaz, a nyilvánosság beszűkülésével az ember egyre jobban érzi a felelősségét a megszólalásaiban. Időnként kirakok a Facebookra olyat, ami nem self-promóról, vagy az általános, hétköznapi jóléti menetrendekről szól, és ezek robbannak. A menekültkérdésről szóló 12 pontom több mint másfél millió emberhez ért el. Ezt a posztomat egyébként azóta a Facebook letörölte.
hvg.hu: Miért?
G. P.: Nem tudom, de eltűnt. A veronai buszbalesetről kirakott rövid szövegemet 600 ezren nézték meg. Az legalább még nem tűnt el, igaz, annak nem is volt politikai tartalma. De szerintem a mai dalaim is szólnak egy csomó mindenről, csak kevésbé találják meg a közönségüket. A Létvágy című lemezem egy-egy dalában, vagy a Pál utcai fiúk dalszövegeiben is el tudom mondani, amit gondolok. Azt látom, hogy megváltozott a kódrendszere a popzenének, és ebben az én hagyományos szójátszó stílusom kevéssé divatos. Egyébként megbeszéltük a Rapülők tagjaival, hogy nem politizálunk. Azt kérték, hogy amíg ez a projekt tart, fogjam vissza magam.
hvg.hu: Egy-két megszólalása valóban nagy port vert fel. Ettől tartanak a többiek?
G. P.: Nemrég Lovasi András mondta, hogy nem érdemes megmondóembernek lenni manapság, senkinek nem hiányzik, hogy aztán a trollok csesztessék. Ez kicsit szíven ütött. Ha már az underground popzene magyarországi ikonja azt mondja, hogy ez kellemetlen, az azt mutatja, tényleg olyan társadalmi szmog van, amiből ki sem látunk. És valóban, ha megnézem a hozzám hasonló embereket: szinte mindenki kussol. Nekem ráadásul azért nehezebb talán a popzenei térben mozogni, mert nemcsak itt működök, hanem más műfajokban is.
hvg.hu: Az utóbbi időben, amikor a saját „létvágyáról” beszél, egyfajta életstratégiát ír le. Ez arról szól, hogy bár tudjuk, hogy szörnyű politikai helyzetben, társadalmi klímában élünk, nem keseregni kell, hanem csinálni a dolgunkat. Működhet ez a „műveljük a saját kertjeinket” hozzáállás?
G. P.: Mondjon jobbat! Szívesen beiratkozom egy olyan szemináriumra. Egyéni stratégiát mindenkinek saját magának kell választania. Az enyémre a családom volt döntő hatással. Éreztem, hogy kezdek bezombulni, és erre a lányom egyik rajza végképp rádöbbentett. Volt rajta napocska, királylány, felhő, ház pillangó, virágok. Mondtam neki, hogy milyen szép, és kérdeztem, ki kicsoda a képen. Mondta, hogy ő a királylány, a testvére a pillangó, az anya a napocska. És én ki vagyok? Te az esőfelhő vagy – mondta az akkor öt és fél éves gyerekem.
hvg.hu: Mi volt pontosan ez a bezombulást?
G. P.: Érzékeltem – mint bizonyára sokan mások –, hogy egy totális értékcsere zajlik körülöttem, amiben sem morálisan, sem kulturálisan nem találtam a helyem. Érvénytelenné váltak a korábbi mértékegységek a tudásról, moralitásról, demokráciáról, szakmaiságról. Ebben a politika az egyik ok, de például a technológiai forradalom is közrejátszik. Eltartott pár évig, amíg ebben a zűrzavarban visszanyertem az egyensúlyom. Le kellett raknom magamról a depit, hogy ne essek szét. Szembe kellett néznem azzal, hogy nem lehet mindig valami ellen élni. Ki kellett mondjam, hogy itt egyszerűen arról van szó, hogy Magyarország egy kis – másfél évtizedes – kanyar után visszatért abba az állapotába, amelyben mindig is volt. Így az maradt, hogy a magam által teremtett kis körökben megpróbálok szabad maradni. Jó például zenélni, jó Rapülők-bulit csinálni, mert ebben a jelen torz viszonyai között is van még mozgástér.
hvg.hu: Elképzelhető, hogy ezekbe a kis körökbe nem szivárog be az amúgy kizárni kívánt valóság, vagy a politika?
G. P.: Nem, de nem is ezt mondom. Az ember közösségi lény, szeret tartozni valahova. Amikor tavalyelőtt kijött a Hungarian in Europe című dalom, megtapasztaltam, hogy mindenkinek van valami baja, amit kényelmes rajtam elverni. Mondtam otthon a feleségemnek, hogy nagyon úgy néz ki, egyedül vagyunk. És ezzel is számot kell vetni. Azt a stratégiát kell megkeresni, amiben ilyen körülmények között is meg lehet maradni normálisnak, boldognak, kiegyensúlyozottnak. Nem adtam fel, hogy tartozzak a közösségi térbe is, csak azt gondolom, hogy most számomra nem adottak ennek a feltételei. Ebben persze, nyilván én is hibás vagyok. De nem a nyitottság szűnt meg bennem, hanem csak próbálok egy olyan balanszot tartani, ami még elviselhetővé teszi a sok rossz kényszert. Az, hogy a Pál utcai fiúkat kiküzdöttem Déssel, meg tudtam írni 52 évesen a dalszövegeket, hogy összejött egy jó stáb, és őrületes siker, az egyáltalán nem természetes. Látom a kortársaim nagy részét, hogy milyen nehéz az öregedéssel együtt élni, és közben összerakni releváns dolgokat.
hvg.hu: A Vígszínházban valóban kirobbanó sikerrel fut a Dés Lászlóval írt Pál utcai fiúk. Mit mutat a mai fiataloknak Nemecsekék története?
G. P.: Egy a darabról szóló kritika vetette fel, hogy itt van ez az alapmű, amit mindenki ismer, mindenki becsül és tisztel, de nem tanult belőle senki. Pedig több mint száz éves.
hvg.hu: Mit kellett volna tanulnunk belőle?
G. P.: Azt, hogy nem az „Élni és halni hagyni” című James Bond-filmet kellene játszanunk, hanem az „Élni és élni hagynit”. Molnár Ferenc felteszi azokat a nagy kérdéseket, hogy mi az az önazonosság, becsület, bajtársiasság, hazafiasság. És az a fiú, aki ezeket igazán komolyan veszi, háromszor megfürdik mindezekért, majd belehal a játékba. A Molnár által megfogalmazott értékek akkor sem voltak már aktuálisak, amikor megírta a regényt. De ez lenne a vágyott világ. Szerintem ezért is nagy siker. Meg persze azért, mert ez a kötelező magyar olvasmány ma is a helyén van.
hvg.hu: Önt nem lehet besorolni sem politikailag sem művészileg a kialakult táborokba: kap rendesen innen is onnan is.
G. P.: Ez mindenkinek jár, aki elköveti azt a badarságot, hogy nem egy műfajú ember. És ideológiailag is „bonyolult” vagyok. Számomra a liberalizmus nem pusztán politikai fogalom. Kozmopolita vagyok, de csak az ízlésemben. És ez nem jelenti azt, hogy ne érezném magam ízig-vérig magyarnak, hiszen, könyörgöm, a csodás magyar nyelvből élek! Nem ez tesz mindannyiunkat leginkább magyarrá? Mindig röhögök azokon, akik verik a mellüket a hatalmas magyarságukon, miközben semmit nem raktak le asztalra. De valóban, zavarba ejtettem már a saját ismerősi körömet is egy-két dologgal. A Magyarország című dallal például, vagy a Nemzeti Vágtával.
hvg.hu: Most is dolgozik az Andy Vajna által fémjelzett Filmalapnak?
G. P.: Igen. Érdekel is, és egy tapasztalataim szerint transzparens módon működtetett szervezet munkájában szívesen veszek részt. A magyar filmnek segíteni, ez vállalható, sőt, szükséges, ráadásul vannak is eredményei. Hozzáteszem: én úgy látom, a magyar filmkészítők jó része nem olyan témákat dolgoz fel, amelyekért a hazai nézők hajlandók pénzt fizetni a mozipénztáraknál. A legtöbb hazai film a dráma műfajában készül, a valóságot pedig egyre ritkábban szeretik moziban megnézni, és ezen semmilyen marketing nem segít. Pedig nagyon jó filmek készülnek mostanában is. Más kérdés, hol találják meg a helyüket. Én például úgy gondolom, hogy ha jön egy – a nemzeti kultúra szempontjából – fontos filmalkotás, akkor annak a forgalmazását online is el lehetne kezdeni megoldani. Mert a moziban egy kortárs mű legtöbbször elvérzik, ugyanúgy nem tud nézettségi volument teljesíteni, mint mondjuk egy kortárs zenei est. Miért is várnánk ezt el tőle? Viszont érdemes talán kitalálni, hogy hogyan lehetne láthatóvá tenni az interneten az értékes műveket – és alkalmanként akár ingyen eljuttatni minél több emberhez.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Geszti: szükség lenne az olimpiai népszavazásra
A most leginkább a Rapülők-koncertre készülő zenész úgy véli, az olimpia van olyan súlyú ügy, mint mondjuk Paks, de egyikről sem tudunk eleget. Szerinte széleskörű társadalmi párbeszéd, akár népszavazás kellene ezekről.
