szerző:
Zipernovszky Kornél

A világ egyik legjobb dzsesszgitárosa, az amerikai John Scofield új, country-számokat feldolgozó lemezére februárban két Grammy-szobrocskát kapott: a legjobb instrumentális dzsesszalbum és a legjobb hangszeres dzsesszimprovizáció díját. Európai turnéja előtt, melyen kvartettjével Budapestet is érinti, New Yorkban értük el telefonon.

hvg.hu: Pontosan emlékszem, hogy először 1989-ben találkoztunk, az ön magyarországi bemutatkozó koncertjén, trióban játszott Debrecenben, egy keleti nagyvárosban.

John Scofield: Debrecen… Úristen! Az nagyon régen volt.

hvg.hu: A Debreceni Dzsessznapokon lépett fel trióban.

J.C.: Igen-igen, arra emlékszem, hogy autóval utaztunk oda, ami nagyon sokáig tartott.

Scofield Budapesten

John Scofield március 24-én lép fel a Mom Kulturális Központban.
Előzenekar: In Line.

hvg.hu: Akkor még nem volt másik nemzetközi repülőterünk, csak a budapesti. De mondja, mennyire hasonlít az új lemeze, a Country for Old Men az előzőre, a Past Present címűre, és mennyiben különbözik?

J.C.: Eléggé hasonlít a Past Present-re, mert a számok többségét a dzsesszben szokásos formának megfelelően adjuk elő. De eredetileg ezek country szerzemények, amiket valamiféle dzsesszé alakítottunk át. A Past Present-nek is ugyanez a felfogása, legalábbis ahogy a ritmus, a szólók, a struktúrák következnek egymás után. Emiatt szokásos dzsesszlemeznek lehet nevezni a Country for Old Men-t is. Néhány számot inkább countrysan is adtunk elő, de remélhetően az improvizációk által kreatív dolgokkal tudtuk megtölteni ezeket a formákat. A korábbi lemezen csak az én szerzeményeimet játsszuk, az újon pedig csak country-western örökzöldeket dolgozunk fel.

hvg.hu: De különbözik két zenekarának felállása is: a korábbi kvartettben Joe Lovano szaxofonozik.

J.C.: Így van, viszont mindkét lemezen Bill Stewart dobol, aki fantasztikusan szvingel. Szerencsés vagyok, hogy ilyen régóta együtt játszhatunk. Mélyen át tudja érezni a dalok ritmusát, és fantasztikus groove-ot ad nekik, ami lendületet ad a többi játékosnak, be tud indítani bennünket, és ez nagyon ritka képesség. Az előző lemezen viszont ott van Joe Lovano, tehát gitár és szaxofon van az előtérben. A country-lemezen Larry Goldings orgonál és zongorázik, mind a kettőn játszik. Mind Joe, mind pedig Larry évtizedek óta a zenésztársaim. Joe-val még a dzsesszakadémiára, a Berklee-re is együtt jártunk, tizenéves korunkban ismerkedtünk meg. Larry sem volt sokkal több, mint húsz, amikor vele először találkoztam. Azóta kisebb nagyobb megszakításokkal rengeteget muzsikáltunk együtt, Larry nagy kedvencem a társak közül. Annyira jól megértette és visszaadta, hogy a country anyagon mire gondoltam! Ugyanis ha egy bebop felfogású zongorista adná elő ezeket, bár egyébként Larry így is tud játszani, akkor nem lett volna benne ennyi affinitás ezekhez a régi country számokhoz, de Larry ezeket is nagy beleérzéssel játszotta, és így is tudott belőlük olyan dzsesszt csinálni, mint amilyet elképzeltem. Szóval a két lemez eltér egymástól, de azért mind a kettő én vagyok.

hvg.hu: Meg kell mondjam, hogy ez előtt a lemez előtt nem tudtam, hogy tetszik nekem a country zene. A dallamok szépsége és a zene mélysége meglepett.

J.C.: Megértem. Tudja, én is azt hiszem, hogy a country zenében ritkán történnek igazán izgalmas dolgok, de a gyökerei ugyanígy az autentikus folk-zenébe vezetnek, mint bármilyen népzenénél, évszázados mélységekbe, időtlen dallamokhoz. Az amerikai népzene nagyon lélekkel teli zene, ezt szeretem benne a leginkább.

hvg.hu: Talán ennek is köszönhető, hogy a legjobb szóló Grammy díját is megnyerte februárban ennek a lemeznek az I’m So Lonesome I Could Cry című számával, a legjobb lemez díja mellé.

J.C.: Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy nyertem idén. Kész voltam… de ezt nem azért mondom, mert nem becsülöm igazán ezt a lemezt. Csak hát az ilyen díjaknál olyan sok minden múlik a véletlenen, hogy kivel kerül az ember egy kategóriába, mennyire ismerik az ember nevét, és a többi. Nem is számítottam rá, hogy nyerhetek, de nagyon boldog voltam, hogy megkaptam. Az ilyen díjaknak az a jelentősége, hogy a normális emberek is hallanak róla. A postás, meg az utcaseprő. Nekünk, akik benne élünk a dzsesszben, óriási dolog, de ők legfeljebb csak ilyenkor hallanak róla. És akkor persze rögtön azt hiszik az emberről, hogy nagyon gazdag lett, és több pénzt kérnek...

hvg.hu: Most fiatal zenekari tagokkal indul turnéra. Más lesz ettől az anyag, mint amikor Steve Swallow vagy Joe Lovano állnak Ön mellett?

J.C.: Az anyag nem változik, mivel régóta játszom nálam fiatalabb muzsikusokkal. A billentyűs most nem Larry Golding lesz, hanem Sullivan Fortner, egy óriási fiatal tehetség, New Orleansből. Vicente Archer, a bőgősünk is vagy 25 évvel fiatalabb nálam… Hozzászoktam, hogy fiatalabbakkal játszom. Mindannyiunk élete a zene, és ilyenkor már semmi jelentősége nem lesz annak, hogy ki hány éves. Amikor leülünk egymással dumálni, négy dzsesszmániás, akkor egyfolytában csak a zenéről van szó.

hvg.hu: Az életkorra finom iróniával a lemez címe is utal.

J.C.: Tudja, egyszer a feleségemnek, Susannak mondtam, hogy country lemezt akarok csinálni. Erre rávágta, hogy country for old men. Hiszen mindenki emlékszik a Coen fivérek filmjére: No Country for Old Men (Nem vénnek való vidék). Ezen nagyot nevettünk akkor, de ehhez még egy másik jelentés is hozzáadódik. Néha, amikor kinézek a közönségbe, azt látom, hogy főleg férfiak ülnek ott, akik igazán mélyen érdeklődnek a zene iránt, és bizony, nagy részük idősebb, sok közöttük az ősz hajú. Néha elhozzák  a feleségüket is, akik úgy gondolkodnak, hogy „Na jó, elmegyek, meghallgatom a kedvéért!” Úgyhogy ennek azért a közönségre nézve is volt ironikus éle.

hvg.hu: Miközben ön inkább a sikeres kisebbséghez tartozik, mert még a dzsesszvilág legismertebb sztárjai sem tudják mindig megszólítani a fiatalokat, önnek viszont ez sikerülni szokott. Erre az Überjam című lemezének sikere is bizonyíték.

J.C.: Persze, nem csak öregek jönnek, hogyne. Ez itt inkább kikerülhetetlen viccnek tűnt. Voltak is, akik figyelmeztettek, hogy biztosan sokan félreértik majd ezt a viccet, nyilván így is történt. De nem törődöm vele, mert szerintem jó poén volt. Valóban, mindig is tudatosan gondoltam arra, hogy fontos a fiatal közönséget is elérni. És mindezt azért, mert szeretem a kreatív zenei dolgokat, az újításokat a különböző stílusokban, formációkban. Ugyan borzasztóan szeretem a bebopot, sőt, valójában megrögzött bebop fanatikus vagyok, és imádom a hagyományos dzsesszfelvételeket, de olyan hangzásban akarom ezeket megszólaltatni, ami azért már eléggé más, mint ami 1960-ban volt új. Erről szólt, méghozzá elég radikális felfogásban az Überjam című lemezem, és végső soron a Country for Old Men is ezt mondja. Megpróbáljuk a saját utunkat megtalálni. Bár én sosem gondoltam azt, hogy minden zene új, hogy csak magában állna előzmények nélkül, mert minden zenének reflektálnia kell a múltra. A zene egyfajta nyelv. De ha megpróbálnék pont úgy játszani, mint mondjuk Wes Montgomery több mint ötven évvel ezelőtt, akkor nagy bajban lennék. Miközben én teljesen odavagyok a játékáért.

hvg.hu: Most vett részt egy Jack deJohnette-tel közös lemezfelvételen, min dolgozik még?

J.C.: Ez a projekt, a Hudson, Jack deJohnette-tel, John Medeski billentyűssel és Larry Grenadier bőgőssel ki fogja tölteni turnéval az év nagy részét, de folytatódnak a Country for Old Men fellépések is év végéig. Viszont még nem tudom, hogy mi lesz a következő lemezem. Pedig sürgetnek már, hogy csináljak egy újat. De nekem nem sürgős. Sokat koncertezem, igyekszem karbantartani a gitározásomat, és mindezt nagyon élvezem.

hvg.hu: És újabban a tanítást is élvezi, nem olyan régóta tanít, ugye?

J.C.: Igen, van egy szerződésem a New York Universityvel, ahol nagyszerű dzsessz tanszék működik. Minden szemeszterben tartok hét műhelyfoglalkozást a hallgatóknak, és ez mindig nagyon izgalmas. Egy gitáregyüttest alakítottunk, sokan vagyunk: hat gitáros, a ritmusszekció feladatait is gitárosok veszik át. Az egyik tanár a tanszéken, Rich Shemaria áthangszerelte az én számaimat erre az együttesre. Tanítok egy improvizációs órát is az egyetemen, ami nagyon kötetlen, csak improvizálok a hallgatókkal. Nincs kötött tematika, nem nagyon hiszek az improvizáció tanításakor a szigorú módszerekben, szerintem ez intuíció kérdése. És van egy zenekar is, amelyikkel az én számaimat játsszuk. Tegnap is tanítottam, és élveztem a fiatal muzsikusokkal töltött időt, jól éreztük magunkat.

 

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!