szerző:
Zipernovszky Kornél

A világ egyik legjobb dzsesszgitárosa, az amerikai John Scofield új, country-számokat feldolgozó lemezére februárban két Grammy-szobrocskát kapott: a legjobb instrumentális dzsesszalbum és a legjobb hangszeres dzsesszimprovizáció díját. Európai turnéja előtt, melyen kvartettjével Budapestet is érinti, New Yorkban értük el telefonon.

hvg.hu: Pontosan emlékszem, hogy először 1989-ben találkoztunk, az ön magyarországi bemutatkozó koncertjén, trióban játszott Debrecenben, egy keleti nagyvárosban.

John Scofield: Debrecen… Úristen! Az nagyon régen volt.

hvg.hu: A Debreceni Dzsessznapokon lépett fel trióban.

J.C.: Igen-igen, arra emlékszem, hogy autóval utaztunk oda, ami nagyon sokáig tartott.

Scofield Budapesten

John Scofield március 24-én lép fel a Mom Kulturális Központban.
Előzenekar: In Line.

hvg.hu: Akkor még nem volt másik nemzetközi repülőterünk, csak a budapesti. De mondja, mennyire hasonlít az új lemeze, a Country for Old Men az előzőre, a Past Present címűre, és mennyiben különbözik?

J.C.: Eléggé hasonlít a Past Present-re, mert a számok többségét a dzsesszben szokásos formának megfelelően adjuk elő. De eredetileg ezek country szerzemények, amiket valamiféle dzsesszé alakítottunk át. A Past Present-nek is ugyanez a felfogása, legalábbis ahogy a ritmus, a szólók, a struktúrák következnek egymás után. Emiatt szokásos dzsesszlemeznek lehet nevezni a Country for Old Men-t is. Néhány számot inkább countrysan is adtunk elő, de remélhetően az improvizációk által kreatív dolgokkal tudtuk megtölteni ezeket a formákat. A korábbi lemezen csak az én szerzeményeimet játsszuk, az újon pedig csak country-western örökzöldeket dolgozunk fel.

hvg.hu: De különbözik két zenekarának felállása is: a korábbi kvartettben Joe Lovano szaxofonozik.

J.C.: Így van, viszont mindkét lemezen Bill Stewart dobol, aki fantasztikusan szvingel. Szerencsés vagyok, hogy ilyen régóta együtt játszhatunk. Mélyen át tudja érezni a dalok ritmusát, és fantasztikus groove-ot ad nekik, ami lendületet ad a többi játékosnak, be tud indítani bennünket, és ez nagyon ritka képesség. Az előző lemezen viszont ott van Joe Lovano, tehát gitár és szaxofon van az előtérben. A country-lemezen Larry Goldings orgonál és zongorázik, mind a kettőn játszik. Mind Joe, mind pedig Larry évtizedek óta a zenésztársaim. Joe-val még a dzsesszakadémiára, a Berklee-re is együtt jártunk, tizenéves korunkban ismerkedtünk meg. Larry sem volt sokkal több, mint húsz, amikor vele először találkoztam. Azóta kisebb nagyobb megszakításokkal rengeteget muzsikáltunk együtt, Larry nagy kedvencem a társak közül. Annyira jól megértette és visszaadta, hogy a country anyagon mire gondoltam! Ugyanis ha egy bebop felfogású zongorista adná elő ezeket, bár egyébként Larry így is tud játszani, akkor nem lett volna benne ennyi affinitás ezekhez a régi country számokhoz, de Larry ezeket is nagy beleérzéssel játszotta, és így is tudott belőlük olyan dzsesszt csinálni, mint amilyet elképzeltem. Szóval a két lemez eltér egymástól, de azért mind a kettő én vagyok.

hvg.hu: Meg kell mondjam, hogy ez előtt a lemez előtt nem tudtam, hogy tetszik nekem a country zene. A dallamok szépsége és a zene mélysége meglepett.

J.C.: Megértem. Tudja, én is azt hiszem, hogy a country zenében ritkán történnek igazán izgalmas dolgok, de a gyökerei ugyanígy az autentikus folk-zenébe vezetnek, mint bármilyen népzenénél, évszázados mélységekbe, időtlen dallamokhoz. Az amerikai népzene nagyon lélekkel teli zene, ezt szeretem benne a leginkább.

hvg.hu: Talán ennek is köszönhető, hogy a legjobb szóló Grammy díját is megnyerte februárban ennek a lemeznek az I’m So Lonesome I Could Cry című számával, a legjobb lemez díja mellé.

J.C.: Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy nyertem idén. Kész voltam… de ezt nem azért mondom, mert nem becsülöm igazán ezt a lemezt. Csak hát az ilyen díjaknál olyan sok minden múlik a véletlenen, hogy kivel kerül az ember egy kategóriába, mennyire ismerik az ember nevét, és a többi. Nem is számítottam rá, hogy nyerhetek, de nagyon boldog voltam, hogy megkaptam. Az ilyen díjaknak az a jelentősége, hogy a normális emberek is hallanak róla. A postás, meg az utcaseprő. Nekünk, akik benne élünk a dzsesszben, óriási dolog, de ők legfeljebb csak ilyenkor hallanak róla. És akkor persze rögtön azt hiszik az emberről, hogy nagyon gazdag lett, és több pénzt kérnek...

hvg.hu: Most fiatal zenekari tagokkal indul turnéra. Más lesz ettől az anyag, mint amikor Steve Swallow vagy Joe Lovano állnak Ön mellett?

J.C.: Az anyag nem változik, mivel régóta játszom nálam fiatalabb muzsikusokkal. A billentyűs most nem Larry Golding lesz, hanem Sullivan Fortner, egy óriási fiatal tehetség, New Orleansből. Vicente Archer, a bőgősünk is vagy 25 évvel fiatalabb nálam… Hozzászoktam, hogy fiatalabbakkal játszom. Mindannyiunk élete a zene, és ilyenkor már semmi jelentősége nem lesz annak, hogy ki hány éves. Amikor leülünk egymással dumálni, négy dzsesszmániás, akkor egyfolytában csak a zenéről van szó.

hvg.hu: Az életkorra finom iróniával a lemez címe is utal.

J.C.: Tudja, egyszer a feleségemnek, Susannak mondtam, hogy country lemezt akarok csinálni. Erre rávágta, hogy country for old men. Hiszen mindenki emlékszik a Coen fivérek filmjére: No Country for Old Men (Nem vénnek való vidék). Ezen nagyot nevettünk akkor, de ehhez még egy másik jelentés is hozzáadódik. Néha, amikor kinézek a közönségbe, azt látom, hogy főleg férfiak ülnek ott, akik igazán mélyen érdeklődnek a zene iránt, és bizony, nagy részük idősebb, sok közöttük az ősz hajú. Néha elhozzák  a feleségüket is, akik úgy gondolkodnak, hogy „Na jó, elmegyek, meghallgatom a kedvéért!” Úgyhogy ennek azért a közönségre nézve is volt ironikus éle.

hvg.hu: Miközben ön inkább a sikeres kisebbséghez tartozik, mert még a dzsesszvilág legismertebb sztárjai sem tudják mindig megszólítani a fiatalokat, önnek viszont ez sikerülni szokott. Erre az Überjam című lemezének sikere is bizonyíték.

J.C.: Persze, nem csak öregek jönnek, hogyne. Ez itt inkább kikerülhetetlen viccnek tűnt. Voltak is, akik figyelmeztettek, hogy biztosan sokan félreértik majd ezt a viccet, nyilván így is történt. De nem törődöm vele, mert szerintem jó poén volt. Valóban, mindig is tudatosan gondoltam arra, hogy fontos a fiatal közönséget is elérni. És mindezt azért, mert szeretem a kreatív zenei dolgokat, az újításokat a különböző stílusokban, formációkban. Ugyan borzasztóan szeretem a bebopot, sőt, valójában megrögzött bebop fanatikus vagyok, és imádom a hagyományos dzsesszfelvételeket, de olyan hangzásban akarom ezeket megszólaltatni, ami azért már eléggé más, mint ami 1960-ban volt új. Erről szólt, méghozzá elég radikális felfogásban az Überjam című lemezem, és végső soron a Country for Old Men is ezt mondja. Megpróbáljuk a saját utunkat megtalálni. Bár én sosem gondoltam azt, hogy minden zene új, hogy csak magában állna előzmények nélkül, mert minden zenének reflektálnia kell a múltra. A zene egyfajta nyelv. De ha megpróbálnék pont úgy játszani, mint mondjuk Wes Montgomery több mint ötven évvel ezelőtt, akkor nagy bajban lennék. Miközben én teljesen odavagyok a játékáért.

hvg.hu: Most vett részt egy Jack deJohnette-tel közös lemezfelvételen, min dolgozik még?

J.C.: Ez a projekt, a Hudson, Jack deJohnette-tel, John Medeski billentyűssel és Larry Grenadier bőgőssel ki fogja tölteni turnéval az év nagy részét, de folytatódnak a Country for Old Men fellépések is év végéig. Viszont még nem tudom, hogy mi lesz a következő lemezem. Pedig sürgetnek már, hogy csináljak egy újat. De nekem nem sürgős. Sokat koncertezem, igyekszem karbantartani a gitározásomat, és mindezt nagyon élvezem.

hvg.hu: És újabban a tanítást is élvezi, nem olyan régóta tanít, ugye?

J.C.: Igen, van egy szerződésem a New York Universityvel, ahol nagyszerű dzsessz tanszék működik. Minden szemeszterben tartok hét műhelyfoglalkozást a hallgatóknak, és ez mindig nagyon izgalmas. Egy gitáregyüttest alakítottunk, sokan vagyunk: hat gitáros, a ritmusszekció feladatait is gitárosok veszik át. Az egyik tanár a tanszéken, Rich Shemaria áthangszerelte az én számaimat erre az együttesre. Tanítok egy improvizációs órát is az egyetemen, ami nagyon kötetlen, csak improvizálok a hallgatókkal. Nincs kötött tematika, nem nagyon hiszek az improvizáció tanításakor a szigorú módszerekben, szerintem ez intuíció kérdése. És van egy zenekar is, amelyikkel az én számaimat játsszuk. Tegnap is tanítottam, és élveztem a fiatal muzsikusokkal töltött időt, jól éreztük magunkat.

 

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!