szerző:
csunderlik

Hitler azt mondta, hogy minden nemzedéknek kijár egy háború, és úgy tűnik, igaz ez a kibeszélő show-kra is. Az RTL Goldnál azt gondolták, hogy ha befújják aranyfüsttel a rozsdamarta Mónika Show-t, azzal az új retrocsatornájukhoz láncolhatják a hashtag-generáció háziasszonyait. De az Anikó #show még piritnek is kevés.

A szemforgatásában is valahogy mindig bájos Mónika évtizedek óta keményen ivó, szerencsétlen alkoholistákat próbált meg jó szóval vagy egy feddéssel instant rászoktatni a Schlossgoldra, hogy „Józsi, hát szabad ezt?”, és már akkor is nagyokat hüledezett, ha meghallotta, hogy valaki fekete szappannal mosakszik, nemhogy ha egy hamutartó-ürítgető, cicanadrágos kocsmatündér bejelentette, hogy megerőszakolták a Sátán és egy kisgazda.

Ha ezt összevetem az Anikó #show-val, akkor azt kell mondanom, hogy a Mónika Show még szociografikus jellegével tüntetett, és időnként volt egy kis népfelvilágosító bukéja is. Akár az évente egyszer a városunkba érkező fogorvosi busznak, amely láthatóan még ritkábban látogatta azokat a falvakat, ahonnan Mónika többnyire autentikus vendégeit összeszedték az RTL Klub tartótisztjei. Mert hiszen mindig akadtak kevésbé hiteles szereplők is, akik Mónikánál még mindenkinek gyereket csináló kujonok voltak, Balázsnál már melegek. Engem egyszer akartak beszervezni, és mondhatom, hogy nem az Országos Széchényi Könyvtárban próbálkoztak, de erről ennyit. Fogadjuk el, hogy az Anikó #show vendégei tényleg a szoláriumszalonból érkeztek, és nem a Gór-Nagy Mária Színitanodából.

Mert az Anikó #show láthatóan urbánus kibeszélő show-ként pozicionálja magát, „szerelem”, „megcsalás”, „szakítás”, „csetepaté” a hívószavak. Ezekből még lehetne érdekes műsort csinálni, amelyből kiderül mondjuk, hogy Balassi Bálint volt a magyar történelem legnagyobb asszonyverője, ez azonban az RTL Goldnak nem sikerült. Ez részben a műsorvezető Anikónak is köszönhető, aki a banki ügyintéző Mónikával szemben a hajvágószalonok érdeklődő fodrászlányát hozza.

Kedves teremtés, és érdemei közt azt is meg kell jegyezni, mennyire üdítő, hogy a semmiből kinevezett főszerkesztők korában neki van szakmai múltja is, még ha ez a Való Világ, az Éjjel-nappal Budapest és a Farm – hát Széchenyi nem ezekre a műsorokra gondolt, amikor kijelentette, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz –, de még fel kell nőnie Mónikához. Olykor mindent kétszer mond, „hát az tényleg nagy, tényleg nagy”, mintegy verbális szilikonnal dúsítja a mondanivalóját, hogy kitöltse az űrt – még nagy neki ez a stúdió. Igaz, Anikó egyszer-egyszer egészen összetett gondolatmeneteket is produkál, minthogy „azért szerintem érdemes megmaradni minél természetesebbnek, nem szabad túlzásba esni, tudni kell azért, hol a határ”. Talán megmenthette volna Michael Jacksont.

A Mónika Show trágárságversenyben Mészöly Kálmánt is lemosó szereplői helyett hiába érkeztek az Anikó #show első vendégeiként cicababák és egy villogó fogsorú ficsúr, azért ez a műsor is alkalmas, hogy vitát provokáljon az általános választójog kérdéséről. Ahogy a közönség sem változott a Mónika Show óta: akkor is tapsolnak a stúdióban, ha valaki azt jelenti be, hogy harmincévesen megkóstolta a csécsi szalonnát.

A nevezett koleszterinben gazdag tokadarab napi háromszori fogyasztása egyébként a műtétnél olcsóbb megoldást kínálna annak a Denise Richards-kinézetű hölgynek a problémájára, aki túl kicsinek találja a fenekét, merthogy az Anikó #show első része a szépészeti beavatkozások és nemváltó műtétek világát tapogatta körbe. Maradjunk annyiban, Lukács György nem erről az adásról írta a Lélek és a formákat, és az első ránézésre az Irigy Hónaljmirigy-klipekből kiléptetett, női ruhát öltő férfiakkal sem El Kazovszkijról beszélgetett a műsorvezető.

A napközis autókártyázások óta nem hallottam ennyiszer, hogy „köbcenti”. 615-ös keblekkel kezdődött a licit, végül elmentünk 1000-ig, igaz, ő már egy átoperált férfi volt. Szívesen megnéztem volna, ha Szőnyi Szilárdot ültetik be melléje, viccesebb lenne, mint amikor a legjobb haverunk repül rá egy thaiföldi lady boyra, aki még ki is fosztja ötödölőben.

Azért a legszórakoztatóbb jelenet az volt, amikor az aranyifjú a szájával csücsörítve mutatta meg, hogy olyan szilikonszájat szeretne a barátnőjének, mint egy kacsa-harcsa-keveréknek – az ízesített cukk dobozára kéne nyomni ezt a pofát –, pedig minden hiábavaló, mert Oscar Wilde megírta, hogy előbb-utóbb minden nő olyan lesz, mint az anyja.

Anikó más tanulságot fogalmazott meg: „Ha két ember őszintén szereti egymást, akkor bizony úgy kell elfogadniuk a másikat, ahogy van.”

Én mondanék még egyet: előbb mindig érdemes pszichológushoz fordulni, és csak azután plasztikai sebészhez.