szerző:
Czeglédi Fanni

Folyamatosan az Átrium és a Vígszínház között ingázik, emellett rengeteget szinkronizál. Állandóan próbál mások fejével gondolkodni. Bár hasít a magyar filmgyártás, őt alig látjuk a vásznon. Elmesélte, miért.

hvg.hu: Szeptember 10-én dupla telt házzal mutatták be a világ egyik legismertebb musicaljét, a Hegedűs a háztetőn című darabot az Arénában. Milyen élmény volt ekkora helyszínen játszani, milyen visszajelzéseket kaptak?

Hevér Gábor:
Mikor új helyszínen játszunk, mindig kimegyek a nézőtérre, hogy megnézzem, mit lehet onnan látni. Nagyon messze voltunk a nézőktől, az arcunkat nem igazán látták. Két előadást játszottunk, ahogy a tapsokból hallottam, nagyon szerették. A darab érzelemvilága, illetve az, amit hordoz, legalább eljutott hozzájuk. A családtagjaink is a leghátsó sorba kaptak jegyet, mondtam, hogy próbálják meg úgy élvezni, mint egy revüt: ha sokan vagyunk a színpadon, akkor örüljenek, ha kevesen, akkor bírják ki.

hvg.hu: Rengeteg problémát, kérdést felvet az előadás, a hagyományoktól kezdve az együttélésen át a családi összetartásig. Melyik kérdést érzi a leginkább közel magához?

H. G.:
Ezt a darabot több tíz évvel ezelőtt írták, mégis úgy zárul, hogy csomagoljunk, mert menni kell. Párhuzamba állítható a menekültkérdéssel is, ezért aktuális. Mindannyian bíbelődünk a vallási, családi vagy akár közösségi hagyományainkkal, mert azt gondoljuk, hogy azok tartanak bennünket életben. De a világ változik. Bizonyos hagyományok megszűnnek, kikopnak és jönnek helyettük újak. Ezek a hagyományok, szokások mindig azért jönnek létre egy közösségben, hogy védelmet biztosítsanak a tagjai számára. Izgalmas végignézni, hogy a hagyományok egy ember elképzelésein keresztül, ezáltal a közösségben hogyan bomlanak föl. A Hegedűsben ugye Tevjénél alakul ki ez a helyzet. Három lánya van, és kicsit másképp gondolkodik a dolgokról, mint a többiek.

©

hvg.hu: Az elmúlt években, amikor Az őrült nők ketrece című előadásról kérdezték, mindig megemlítette, hogy kulcsfontosságú (lenne) a tolerancia annak érdekében, hogy békében tudjunk egymás mellett élni. A Hegedűsnél is adott a kérdés, az elfogadás, az igazság keresése.

H. G.:
Mindig elmondom, hogy szerintem mindenkinek joga van felháborodni. Én is gyakran puffogok magamban, de az embereknek adott reakcióinkban hosszú évek munkája kell, hogy legyen. Nagyon érdekes, hogy ahogy egyre idősebbek leszünk, egy másodpercnyi kétely nélkül tudunk felháborodni olyan dolgokon, amik számunkra nem megszokottak. Ezt leginkább a szüleinken látjuk. A toleranciaszintjük nagyon alacsonyan van, és nem vesznek magukon erőt, hogy ez másképp legyen. Nyilván nem mindenki úgy születik, hogy befogadó és megengedő. De igyekszik – ez a dolog lényege. Színészként állandóan próbálok mások fejével gondolkodni, akár egy hétköznapi szituációban, akár egy új karakter megformálásánál. Tudjuk, hogy a világon nem egyetlen igazság létezik, hanem nagyon sok. Egy másik nézőpont szerint egyetlen igazság van, „az enyém”. Vagy a „tied”. Amikor egy olyan emberrel vitázom, akivel egyáltalán nem értek egyet, és a lelkem mélyén tudom, hogy soha nem is fogok, azt tudom mondani, hogy ennek ellenére elfogadom őt.

hvg.hu: Stohl András nemrég azt nyilatkozta, hogy minden rendezőnek megvannak a maga színészei: szerinte az Alföldinek ő, László Zsolt és ön az. Egyetért?

H. G.:
Nem tudom. Tény, hogy ha az elmúlt években rendezett, általában benne voltam a darabjaiban. Most a Hegedűsnél lecseszett minket, Stohlt meg engem. Úgy kezdte, hogy „imádom a művészeteteket, de…”. Úgyhogy szerintem kedvel.

©

hvg.hu: Lecseszte? Miért?

H. G.:
Volt egy közös jelenetünk Andrással, ahol szerinte nem mondtuk elég lassan a szöveget. Mondtam neki, hogy itt lesz négyezer ember, nem működik majd az előadás, ha egy ekkora térben ilyen nagy szünetet hagyunk. Egy normális munkafolyamatba egyébként tökéletesen belefér, hogy megmondd a rendezőnek, ha valami nem tetszik. Az utolsó szó úgyis az övé lesz. Robi egyébként belátja, ha téved. Ha ez nem így lenne, köztünk sem lenne ilyen a viszony.

hvg.hu: Mikor a Vígszínházból hirtelen számos művész távozott, az ön neve is felmerült: tekintve, hogy tulajdonképpen folyamatosan a színházak között ingázik és szinkronizál, érthető lett volna a váltás.

H. G.:
Megfordult a fejemben, hogy újra szabadúszó legyek, de azt a konstellációt láttam a legjobbnak, ha most minden marad a régiben. Mindig a munka számít. Fontos az egzisztencia, de a lelkednek mindig az a lényeg, hogy mit kínálnak neked. Hálistennek én sosem voltam olyan helyzetben, hogy valamit csak pénzért kelljen csinálnom. Az lélektelen. Engem megölne. Nem tudom azt mondani, hogy mindig minden darabot szeretek. A Nemzetiben harmincból mondjuk hármat nem szerettem, az azért jó arány. De elfogadtam, mert ez az alapja annak, hogy tudj létezni egy társulatban.

©

hvg.hu: Hiába hasít a magyar filmgyártás, szinte állandóan ugyanazokkal a szereplőkkel találkozunk. Önt miért nem látjuk a vásznon?

H. G.:
Az mindig úgy szokott lenni, hogy van egy kör, akik körül forog a magyar filmélet, ahelyett hogy rotálódna. Az elmúlt években több filmszerepet adtam vissza. Nagyon bánom. Ez most nagyon nyálasan fog hangzani, de kizárólag azért, hogy a családommal együtt legyek nyáron, mert nem volt máskor idő. A szakmai részét jobban sajnálom, és persze ne beszéljünk félre, jelentős összegekről volt szó. Legutóbb A hetedik alabárdosban játszottam volna egy nagyobb szerepet, ott ugye nem a pénz számított volna, mert kis költségvetésű film, viszont imádtam a forgatókönyvét. Castingon is voltam, engem választottak, de csak az utolsó körben derült ki, hogy mikor lenne a forgatás – épp akkor, abban a két és fél hétben, amikor én szabadságon voltam. Úgy döntöttem, hogy akkor ezt most hagyom.

De ez történt a Braziloknál is. Az Aranyéletben viszont újra forgatok. A családom valamilyen szinten megsínyli ezt az egészet. Legutóbb mentünk valamilyen próbára, amire elvittem magammal Vilma lányomat. Azt mondta a mellettem ülő kollégának, akivel egy hónapja mindennap együtt dolgoztunk, hogy „neked tök jó, te mindig látod apát”. Mire este hazaérek, már alszik, reggel pedig köszönünk, aztán mindenki megy a dolgára. Azt szoktam mondani, hogy a feleségem, meg ő is így kaptak engem, reklamációra nem lehet ok.

©

hvg.hu: Nem áll politikai színpadokra, azt viszont kifejezetten szereti, ha a színház a jelenre reflektál. Ott volt például a Makbett, amiről azt írtuk, hogy konkrétan Orbán Viktort játssza benne. Volt, hogy dilemmázott a politizáló karakteren?

H. G.:
Az a nagy kérdés, hogy mit hívunk politikának. Ezt a mocsáros, dágványos magyar aktuálpolitikát én kevésbé nevezem annak. A politika a hétköznapokat jelenti, amiben benne van az is, hogy fölbontották a Margit körutat. Egészen más dolog, ha kiállok, és azt mondom, hogy „abcúg Gyurcsány, abcúg Orbán, abcúg nem tudom, kicsoda”, és ott üvöltözök, mint Hevér Gábor, vagy fölmegyek a színpadra, és Duncan király szerepében alakítok valamit, ami után azt mondják, hogy á, értem. Ez egy művészeti produkció része. De azt is mondhatja a néző, hogy oké, értjük már, de nem kérünk belőle többet. A Makbettnél nem így volt. Egyébként abban egy másodpercnyi politika nem volt, ezt Ionescu írta. Van benne egy-két kiszólás, de ez nem probléma. Nincs olyan, hogy valamit nem korrekt dolog eljátszani. Ennyi erővel hagyjuk a III. Richárdot, mert embereket gyilkolgat. Vicces lenne, ha kijelenteném, hogy mostantól csak kizárólag olyan figurákat játszom, akik mindig simogatják a kisgyerekek fejét, és szaloncukrot adnak nekik. Vagy akik a kitakarózott öreg néniket betakarják, hogy ne fázzanak meg.

hvg.hu: Hogy alakul az idei évad?

H. G.:
Kezdjük a Háború és békét a Vígszínházban. Az évad második fele rejtély, lehet, hogy az Átriumban is lesz valami, de az egyelőre titok. Nemrég újra játszottuk az Átriumkloridot, amit az elmúlt másfél évben egyszer sem. Bíró Krisztának és nekem is rengeteg dolgunk volt, és mivel nem tudunk találkozni, ezért fölmondtam az ő szövegét egy diktafonra, annyi szünettel, hogy az én mondataim is beférjenek. Ezt hallgattam az autóban. Nem sok szabadidőm lesz az évadban. Állandóan azt mondják, hogy a színészeknek ott az egész nyár. Szeretek ilyen hülyeségekkel foglalkozni, úgyhogy kiszámoltam, hogy egy normálisan dolgozó embernek a hétvégék miatt 104 szabadnapja biztosan van egy évben. Arra jön, mondjuk egy húsznapos szabadság, meg mondjuk az ünnepnapok. Nálunk ez nem így van, augusztus 18-a körül elindul az évad, és június 18-án véget ér. Nem panaszkodom, másnak még így is sokkal rosszabb, de tény, hogy nagyon ritkán csúszik be egy olyan nap, amikor nincs se próba, se előadás.

©

Erre mondják, hogy jó-jó, de neked csak este van előadásod. Hát épp ez a baj! Egész nap tartanod kell magadat. Nem gondolom, hogy egy olimpiai bajnoki százméteres síkfutás döntőjénél Usain Bolt délután kettőkor még valahol háton úszkált, vagy napozgatott, mivel egész nap arra készült, hogy este nyernie kell. Ez a szakma idegrendszer kérdése. A régi nagyok mindig azt mondták, hogy 10 százalék tehetség, és 90 százalék szerencse kell hozzá. Szerintem 20 százalék tehetség, 40 százalék szerencse, és a maradék negyvenben idegrendszer, hogy ezt kibírd.