Fél tizenegykor indulunk Marosvásárhelyről, hogy idejében odaérjünk. A Gálfalvi-fivérekkel megyek, és azért ilyen korán, mert a napokban megindultak a híresztelések: a rendőrség lezárja a környéket, nem lehet a faluba bemenni 12 után.

Arra gondolok, hogy mint az életét, lám, a halálát is legenda övezi máris. Nagygalambfalvára végül be lehet menni később is, de tényleg sokan jönnek, látjuk a helyi bárból, ahogy gyűlnek, gyűlnek, egyre gyűlnek az emberek. Az iskolaudvarban parkolunk, s valamivel 2 után elindulunk a templom felé.

MTI Fotó: Czeglédi Zsolt

Óriási tömeg, rengeteg koszorú, notabilitások és egyszerű emberek, ha a halál környékén egyáltalán van értelme ennek a felosztásnak. Ott van Áder János, Markó Béla, Kovács András Ferenc, Vári Attila, Borboly Csaba, Részegh Botond, Tibori Szabó Zoltán, a Kaláka, a Napsugár szerkesztősége (ott dolgozott valaha), vagyunk a Látótól, a Székelyföldtől, ott vannak a helyiek – tényleg rengetegen. Befurakodom a templomba, körülnézek, aztán rémülten kijövök. Keresem a családot, holott nyilván bent vannak, de az előbb láttam egy pillanatra a fiát, Andrist, kiszaladt a katonatársához, akivel annyit fociztunk az egyetemi évek alatt.

Még álldogálok egy kicsit, aztán ismét bemegyek, akkor már beállok a sorba, meghajtom a fejemet az urna előtt, odapillantok Andrisra, találkozik a pillantásunk. Kijövök megint, kint már készülődik az eső, egy ősz ember topog a templom előtt, „bújjon ide, tiszteletes úr”, biztatja egyik is, másik is, ő szabadkozik, egyszercsak rám néz, „Demény Péter! Milyen rég nem találkoztunk.” Kezet rázunk, akkor jövök rá, Kányádi Gyuri az, a helyi pap.

Közben Havas Judit a halotti beszédeket olvassa, kivetítőn látom, de már az is csendesül, kezdődik a végtisztesség. Előbb Kányádi György beszél, aztán Böjte Csaba, gyermekek szavalnak olykor meghökkentően felnőtt verseket, a Valaki jár a fák hegyént meg a Volna méget. Aztán Dávid Gyula következik, az emlékeire építi fel szép beszédét, hogy Kányádi úgy mutatta be, „a napszámosom”, mert még gyerekkorában eljött „szénacsinálni”, mikor a költő apja a fronton volt, vagy hogy hogyan járt el Kányádi Páskándi Géza és Dávid Gyula érdekében a bebörtönzésük előtt. Felvillan a Kriterion Könyvkiadó, a romániai magyarság kulturális életének egykori legendás intézménye.

MTI Fotó: Czeglédi Zsolt

Zsigmond Emesének, a Napsugár főszerkesztőjének az ernyője alatt kapok menedéket, mert már zuhog és zuhog, és azon tűnődünk, vajon az Isten haragszik-e, vagy Kányádi. Arról beszélgetünk, hogy ő volt az utolsó olyan költő, akit mindenki szeretett, és aki mindenkivel megtalálta a hangot – a maiaknak csak „klubja”, kisebb-nagyobb rajongótábora van. Holott ő is mai volt még a tegnap.

Zsoltárénekléssel zár az istentisztelet, elmondjuk a Miatyánkot. Bőrig áztam, félek a hűléstől. Miközben visz a kocsi hazafelé, azon tűnődöm, amin Gyula bácsi is: mi marad meg a költészetből, a versek szeretetéből, most, hogy a megismételhetetlen személyes varázs elhamvadt. Talán lesznek más személyes varázsok, reménykedem. Az övé azonban most már végképp kihunyt.

A szerző Marosvásárhelyen élő költő, a Látó folyóirat szerkesztője, műfordító