Hercsel Adél
Hercsel Adél

A párkapcsolati stressz sokszor abból fakad, hogy egészen más érzelmeink kötődnek az otthon különböző tereihez, Sallay Viola és Martos Tamás pszichológusok azonban szemléletes módszerrel tárják fel és kezelik ezeket a helyzeteket. De a hvg.hu-nak meséltek többek között arról is, mi van, jót akarva, de valójában együttérzés nélkül vigasztaljuk a párunkat.

hvg.hu: Karácsony környékén, amikor összejön a család, és szeretnénk pihenni is, különösen vágyunk arra, hogy béke és nyugalom uralkodjon az otthonunkban. Kidolgoztak egy módszert, amivel feltérképezhetjük az otthonunkban jelen lévő rejtett stresszforrásokat. Hogy is működik ez pontosan?

Sallay Viola: A környezetpszichológia találóan térbalettnek hívja az otthon terében zajló „rituális” mozgásokat, a családok életének ismétlődő koreográfiáját. A térbalettet a tér használói, vagyis a család tagjai saját, belső logikájuk szerint alakítják. Éppen ezért a napszakok, a napok, a hetek, az évszakok és az ünnepnapok váltakozásának megfelelően nagyjából mindenki tudja, mely helyiségben, mikor és kinek a jelenlétére számíthat. Ezekből a tapasztalatokból kiindulva dolgoztunk ki egy kutatási és egyben terápiás eljárást, amivel feltérképezhetjük az otthon tereihez fűződő érzéseket és a kapcsolatokat. Ennek során lerajzoltatjuk a család, a pár tagjaival az otthon érzelmi alaprajzát: a kérdéseink alapján bejelölik, hogy az otthon terében hol vannak számukra a biztonság, a bizonytalanság, a feszültség, az összetartozás, a jó közérzet és az elvonulás helyei. Ilyenkor mindenki beleélheti magát abba, hogy mindennapok során az otthona mely szegletében mit él meg.

hvg.hu: Gondolom, többnyire komoly eltérések vannak a rajzokon. Ilyenkor általában mi minden kerül felszínre?

S. V.: A terápiáknál gyakran élünk át drámai pillanatokat, amikor például a pár tagjai egymás rajzán azt látják: ami egyiküknek a biztonság helye, ott a másik a feszültséget éli meg. Ez adott esetben fájdalmas lehet, azonban a különbségeket onnantól kezdve beszédtémává lehet tenni. Az anya miért pont a gyerekszobában, a kiságy mellett éli meg a biztonságot? Ezt mikor éli meg? Csak este, fürdetés után, vagy a nap minden szakaszában? Az apa ehhez képest miért ott érzi bizonytalannak magát? Sokat gondolkoztunk azon, mennyire lehetne mindezt terapeuta nélkül, például családi társasjátékként játszani, de eddig azt tapasztaltuk, hogy ilyenkor akár erős érzelmek, feszültségek és konfliktusok is felszínre kerülhetnek. Ezért jó, ha egy terapeuta ehhez biztonságos teret tud biztosítani.

Sallay Viola
©

hvg.hu: Azért is érdekes a kiságyas, kisgyerekes példa, mert leginkább a gyerekek, különösen az újszülöttek írhatják át a megszokott térbalettet. Ennek milyen következményei lehetnek?

Martos Tamás: Az ütközés többnyire akkor derül ki, amikor valaki megszegi a szabályt. Például amikor új családtag érkezik, vagy amikor a gyerekek elkezdenek kamaszodni, és a tízéves kislány először azt mondja, hogy senki sem jöhet be a fürdőszobába, amikor zuhanyozok. Ez felboríthatja az egész család koreográfiáját. Akkor mindenkinek hirtelen új utakat kell találnia. Az is kérdés, hogy ezek a koreográfiák mennyire engedik meg a változást.

S. V.: Amikor baba születik, akkor fokozottan igaz, hogy új utakat, új koreográfiákat kell találni. Teljesen természetes, hogy a gyermek születése környékén új testi-lelki folyamatok indulnak el a szülőkben, és magában a kapcsolatban is. Az is természetes, hogy a baba eleinte a legszorosabb testi-lelki közelséget igényli a szüleitől. Azonban bizonyos idő elteltével előfordulhat, hogy ez a szoros közelség már inkább a szülő, mint a baba igénye. Mind a szülők, mind a csecsemő számára megtartó érzelmi élmény lehet, ha a szülők befektetik magukhoz a babát az ágyba. Ha azonban a szülők azon kapják magukat, hogy már jó ideje nem aludtak együtt, mert például az apa rendszeresen kiköltözik a nappaliba, akkor érdemes feltenniük maguknak a kérdést, hogy hol van a jó helye a kettejük párkapcsolatának, az intimitásuknak.

M. T.: A térbalett szól arról is, hogy az intimitás, a szex hogyan tud helyet találni a kapcsolatban, hogyan próbálja a pár megtalálni (vagy elkerülni) a szexuális együttléteket. Azok az igények, és azok az érzések, amelyek nem találnak helyet az otthonban, azok a kapcsolatban is keresik a helyüket, és sokszor komoly stresszforrást jelentenek.

hvg.hu: A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum stresszkiállításához kapcsolódó előadásukban arról is beszéltek, hogy megterhelheti a kapcsolatot, ha a munkahelyről vagy más helyzetekből hazavitt stresszt nem kezeljük megfelelően. Az előadásban elmeséltek egy párterápiás helyzetet, ahol a férj azzal próbálta vigasztalni a párját, hogy drágám, ne is törődj vele, mindjárt jobb lesz. Mi a baj ezzel a kommunikációs stratégiával?

M. T.: Első reakcióként általában jó ötletnek tűnik a másikat felvidítani, de ezzel könnyen az ellenkezőjét érhetjük el: a társunk azt érezheti ebből, hogy nem vesszük komolyan azt, ami nehéz neki. Erre egyébként nem csak a férfiak hajlamosak, ez elég hétköznapi stratégia. Ha nem is tudatosítjuk magunkban, de ilyenkor az, aki szembesül a párja elkeseredésével, valójában megijedhet attól, ha a párja nem érzi jól magát a bőrében. Így a másik vigasztalásával leginkább saját félelmét szeretné csökkenteni, azaz már nem a párjára figyel, hanem saját magára. És ezt a párja pontosan megérzi.

Martos Tamás
©

S. V.: Ez a félelem sok férfinél, és nem kevés nőnél is abból a logikából táplálkozik, hogy akkor vagyok igazi férfi, igazi nő, ha a párom jól érzi magát. Ha nincs jól, akkor elrontottam valamit. Ilyen értelemben a párom rosszulléte úgy tűnhet, mintha az én kudarcom lenne. A másik oldalon sokszor nem is gondolunk arra, hogy a kiborultságunk, amit mondjuk a munkahelyről hozunk, ebben az értelemben „vád” lehet a párunk számára!

hvg.hu: A „ne is törődj vele, majd elmúlik” vigasztalás ezért azt jelentheti, hogy a párom nem elég empatikus velem, nem érzi át igazán a problémám súlyát?

S. V.: Ez könnyen előfordulhat. Például sok nő ilyenkor úgy érzi, hogy az érzelemkifejező kommunikációs csatornán nem azt kapja, amire várna. Arra lenne szükségük, hogy a párjukkal együtt lehessenek a kellemetlen lelki állapotokban, „partnerek lehessenek a kiborulásban”.

M. T.: Amikor ezeket a szituációkat elkezdjük kibontani a terápiában, akkor abban is segítünk a partnereknek, hogy tudatosíthassák, nem bennük van a hiba. Eltérőek lehetnek az igények, a nézőpontok és a megoldási módok, és ezek a különbségek önmagukban is félreértéseket és stresszt okozhatnak.

hvg.hu: Az előadássorozatban az is elhangzott, hogy manapság nagyon sokat várunk egymástól, hajlamosak vagyunk arra, hogy érzelmileg túlterheljük a kapcsolatainkat. Ennek mi az oka?

M. T.: Miközben a közösségi médiának, például a Facebooknak köszönhetően egyre több a kapcsolat és az összeköttetés, mégis kevesebb a személyes, igazán közeli, megbízható, érzelmileg teherbíró kapcsolat. Sok ezer évig olyan közösségekben nőttünk fel és éltünk, ahol érzelmi igényeinket egy egész falu hordozta. Ezek a kapcsolati igények jobban megoszlottak a közösség tagjai között, sokkal több volt a személyes kapcsolódási lehetőség. Mindez mára javarészt eltűnt. Ma úgy élünk, hogy van néhány kitüntetett kapcsolatunk: ez tölti be egy egész falu, egy húsz-ötvenfős közösség szerepét. Ráadásul jóval hosszabb ideig élünk, ami persze jó, de ugyanazoknak az elvárásoknak, melyek korábban 10-20 évnyi együttélésekre vonatkoztak, ma elvben akár 40-60 évig „kellene” működniük.

S. V.: Ma arra szocializálódunk, hogy az egyéni megjelenés, az egyéni teljesítmény alapján derül ki, kik vagyunk. Ritkán tapasztaljuk meg, hogy egy csoport részeként lennénk elismerve, értékelve. Ezt a kevés közösségi tapasztalatot kellene összeegyeztetnünk azzal, hogy közel tudjunk maradni a másikhoz, benne tudjunk maradni egy tartós párkapcsolatban. Ugyanakkor a nagy individualizációban is megmaradt az igényünk arra, hogy tartós kapcsolataink legyenek: nagyon erre vagyunk kitalálva.

hvg.hu: Kultúránkból fakadóan számos szerepelvárással is terheljük a párkapcsolatainkat. Hogyan tehermentesíthetnénk magunkat és egymást?

S. V.: A kutatások azt mutatják, hogy jelenleg azok a nyugati civilizáció legsikeresebb párjai, amelyekben mindkét fél egy kicsit „androgün”, vagyis valamilyen arányban rendelkezik mind klasszikusan férfias mind klasszikusan nőies tulajdonságokkal. Ez nem devianciát jelent, hanem azt, hogy a pár tagjai szívesen kipróbálják a másik szerepeit is. A tradicionális leosztással, a nagyon elkülönülő női és férfi szerepfelfogással úgy tűnik, nehezebb megélni a mai társadalomra jellemző kihívásokat.

©

M. T.: Ez nem csak a párok szintjén érvényes. Azok a kultúrák, országok sikeresebbek ma Európában, ahol a két nem között kisebbek a szerepkülönbségek. Ott születik több gyerek, ahol a női és a férfi szerepek rugalmasabbak, például a férfiak megléphetik, hogy akár rövidebb időre gyesre menjenek. Ilyenek az észak-európai társadalmak, a skandináv országok, részben a francia társadalom.

Névjegy - Sallay Viola, Martos Tamás

Dr. Sallay Viola, pszichológus, egyetemi adjunktus (Szegedi Tudományegyetem, Pszichológiai Intézet), családterapeuta.

Dr. Martos Tamás, pszichológus, egyetemi docens (Semmelweis Egyetem, Mentálhigiéné Intézet), pszichodráma vezető.

Sallay Viola és Martos Tamás a Kapcsolati Tudomány Kutatóműhely alapító tagjai, számos tudományos, valamint tudományos-ismeretterjesztő cikk szerzői. Kutatásaik középpontjában az emberi kapcsolatok működése és növekedése, a személyes és kapcsolati jóllét folyamatai állnak.