A betegeknek óriási igényük lenne arra, hogy megbeszéljék az orvosiakkal, hogyan fog megváltozni az életük a betegség hatására, illetve mikor fognak meghalni, és mi vár rájuk a halál után. Az orvosoktól azonban hiába várják a választ, mert ők úgy szocializálódtak, hogy a betegségek lelki oldalával nem nekik kell foglalkozniuk. Kovács József orvos-bioetikussal a mai orvoslás lelkéről beszélgettünk.

hvg.hu: Nemrég az Áltudományok és bizonyítékokon alapuló orvoslás című MTA-s rendezvényen erős kritikával illette a magyar orvostársadalmat, mert alig foglalkozik a betegségek lelki, spirituális dimenziójával. Mit értett pontosan spirituális dimenzión?

Kovács József: Nem a magyar orvostársadalmat akartam kritizálni, hanem a mai orvoslás rendszerhibájáról beszéltem, amely főképp a betegek testi problémáival foglalkozik, de a betegséget kísérő pszichológiai és spirituális vonatkozásokkal alig. A spirituális dimenziót hangsúlyozottan nem vallásos értelemben használtam, hanem valami olyasmit értettem rajta, ami túlmutat az emberen. Keressük az élet értelmét, ez pedig még fontosabb, még aktuálisabb kérdéssé válhat, amikor megbetegszünk.

Ilyenkor általában az jár a fejünkben, hogy a betegség hatására hogyan fog megváltozni az életünk, de az is fölmerül, hogy miért pont velünk történik mindez, miért kaptuk éppen ezt a betegséget, továbbá hogyan fogunk megküzdeni vele, és mindez hogyan fog hatni a családunkra, a környezetünkre. Képes leszek-e megőrizni a függetlenségemet? Mikor fogok meghalni? Mi lesz velem a halál után? És még ezer hasonló kérdés. Ez az a spirituális dimenzió, ami legalább annyira érdekli a betegeket, mint a szomatikus rész, vagyis a testi, fizikai tünetek összessége, amivel foglalkozik az orvostudomány.

hvg.hu: Nagyon tanulságos kísérletek bizonyítják, hogy milyen tipikus és milyen fájó ennek a hiánya a gyógyításban a betegek számára.

K. J.: Norvégiában, ahol nagyon kulturált és fejlett az egészségügyi rendszer, videóra vettek nagyjából négyszáz orvos-beteg találkozást, majd elemezték ezeket. Amikor a betegek feltették a már említett spirituális dimenzióra vonatkozó kérdéseiket, az orvosok következetesen visszaterelték őket a szomatikus dimenzióhoz. Nagyon sok udvariassági gesztust figyeltek meg az orvosoknál, az ellátás és a kommunikáció nagyon színvonalas volt, de a betegek személyes, lelki problémáival, kimondott vagy kimondatlan szorongásaival és félelmeivel nem foglalkoztak.

Kovács József orvos, bioetikus
©

hvg.hu: Mondana néhány jellemző helyzetet, példát a kutatásból, ami alapján megszületett ez a konklúzió?

KJ: A pulmonológus épp gyógyuló hörghurutjáról beszél a betegnek, amikor a beteg hirtelen megjegyzi: a feleségem három évvel ezelőtti haláláig egészséges voltam. Az orvos a számítógép előtt ül, a leleteket nézi, és azt mondja: igen. A beteg így folytatja: mióta a feleségem meghalt, azóta egy csomó rossz dolog történt velem, a szívem is elkezdett rendetlenkedni. De máskülönben egészséges, szakítja félbe az orvos, majd megkérdezi, hogy dohányzik-e.

Miután a beteg nemmel válaszolt, elmondja az orvosnak, hogy a fiának asztmája van, és a felesége is abban halt meg. Az orvos ír valamit, és közli, hogy COPD-t diagnosztizált a betegnél (krónikus obstruktív légúti betegség: a tüdőn belüli légutak tartós beszűkülésével járó betegségeket együttese - a szerk.), több vizsgálatra nincs szükség. Az orvos fészkelődni kezd, majd megkérdezi a betegtől, hogy van-e még kérdése. A beteg azt mondja, hogy nincs. Az orvos ezután udvariasan kikíséri az ajtóig, és elköszön tőle.

hvg.hu: Mennyire jellemző, hogy az orvosok nem tájékoztatják a betegeket őszintén az állapotukról, például a közelgő halálról?

KJ: A norvég kutatásban erre is találunk példát, és ez sajnos elég általános probléma. Hatvanéves férfi lép be a rendelőbe a feleségével, akinél egy évvel ezelőtt diagnosztizáltak rákot áttétekkel. Egy operáción és több kemoterápiás kezelésen esett át. Most az egyik áttét növekedése a beteg panasza. A beteg elmondja, érzi, amint nő a tumor, úgy romlik az étvágya. Az orvos a leleteket nézi, és azt mondja: a vérképéből is látom, hogy katabolikus állapotban van, ez azt jelenti, hogy többet bont le, mint amennyit felépít. Az orvos megvizsgálja a beteg gyomrát, és felkiált: ezt még be tudjuk sugározni, ebben biztos vagyok.

Orvosi vizsgálaton - képünk illusztráció
©

A feleség félénken rákérdez a besugárzásra, mire az orvos elmondja a részletes kezelési tervet. A feleség felhozza a májáttét kérdését, mire az orvos elmondja, hogy az most nem jelentős. Az orvos mosolyog, és azt mondja, akkor viszontlátásra. Itt megint azt látjuk, hogy nem beszélik meg ennek az egésznek a személyes, egzisztenciális részét. Itt már valójában minden kezelés palliatív (elsődleges célja már nem a gyógyítás, hanem a szenvedés csökkentése, a lehető legjobb életminőség biztosítása - a szerk.), az orvos katabolikus állapotnak nevezi azt, ami valójában a haldoklás kezdete, majd elköszön: viszontlátásra, holott valószínűleg többé már nem látják egymást. Mosolyog, miközben a helyzet tragikus.

hvg.hu: Kegyes hazugság? Időhiány? Empátiahiány? Kiégés és eltompulás? Miért működnek így az orvosok?

K. J.: Az orvosok nem azért terelték vissza következetesen a betegeket a fizikai, testi dimenzióhoz, mert érzéketlenek, hanem azért, mert azt gondolták, hogy csak a szomatikus tünetek kezelése az orvos dolga. Úgy szocializálódtak, azt tanulták, hogy a lelki, spirituális dimenzióval nem nekik kell foglalkozniuk. Másfelől teljesen érthető ez a hozzáállás, mert az orvosnak objektíven kell vizsgálnia és ellátnia a beteget, amihez valóban szükség van egy bizonyos fokú tárgyiasításra, amiben nincs igazán helye a beteg személyes narratívájának.

hvg.hu: Ezek szerint különbséget kell tenni a kiégés, az empátia hiánya és a szükségszerű tárgyiasítás között?

K. J.: Nyilván nem gyászolhatják el minden betegüket úgy, mint a saját hozzátartozóikat, mert gyorsan tönkremennének. Egy bizonyos fokú védelemnek ki kell alakulnia, de fontos, hogy a tragédiák mégis megérintsék őket. Emlékszem, hogy mennyire traumatikus volt 18 éves koromban az orvosi egyetemre belépve szembesülni az első holttesttel, amit föl kellett boncolni.

Erre a mai napig nincs intézményes felkészítés. Ahogy arra sem, hogyan kezelje a rezidens orvos azt a helyzetet, amikor elveszíti az első betegét, és aztán annak agyát tízmilliméteres szeletekre bontva látja a boncasztalon, mert sokszor részt kell vennie a beteg boncolásán, hogy tanuljon belőle: mi az, amit rosszul diagnosztizált. Ezzel ma mindenkinek egyedül kell megbirkóznia, mert nincsenek tréningek. Holott a rendszernek ezzel is foglalkoznia kellene, mert ez is az orvosi pálya része: a beteghez hasonlóan az orvosnak is joga van ahhoz, hogy személyes egzisztenciális problémáihoz segítséget kapjon.

hvg.hu: A beteg ilyenkor keres magának valakit a spirituális igényei kielégítésére az orvos helyett, aki ezek szerint ugyanúgy keresi a választ. Így kerül a képbe a komplementer és az alternatív medicina?

K. J.: Lehet, hogy a komplementer és az alternatív medicinák többsége „csak” placebo hatású, de mind foglalkoznak a beteggel, van filozófiájuk, hitet, illetve válaszokat adnak, és személyesen a beteghez szólnak. Nagyrészt ennek köszönhetik a népszerűségüket. Azonban fontos, hogy ezeket a helyükön kezeljük, mert ha egy terápiás célú beavatkozás mögött nem áll randomizált kontrollcsoportos kutatás, ami bebizonyítaná a hatásosságát, akkor azt nem lehet hatásosnak tekinteni.

Én a nem bizonyított hatásosságú komplementer és alternatív eljárások esetén kötelezővé tenném, hogy ezt tüntessék fel a termék dobozán. A betegnek azzal adjuk meg az emberi méltóságot, ha beavatjuk és nyílt lapokkal játszunk, amiért ma nagyon sokat kellene tenni.

©

hvg.hu: Pontosan kinek és mit kellene tennie?

K. J.: Jó lenne, ha mind a minisztérium, mind a szakma egyszerre cselekedne. Az USA-ban huszonöt éve működik az az intézet, ami csak az alternatív és a komplementer medicina hatásosságát vizsgálja: randomizált, kettős vak vizsgálattal mérik például a homeopátiás szerek hatásosságát. A komplementer és alternatív medicina egyes formáinak hatásosságával kapcsolatos összegyűlt ismereteket közérthető formában közzé kellene tenni. Gyógyszertárakban, orvosi rendelőkben szórólapokon vagy kis füzetecskékben lehetne informálni a laikusokat arról, mi a tudomány véleménye az egyes alternatív eljárásokról, mennyire hatásosak.

hvg.hu: Hogyan lenne hatékony a laikusok tájékoztatása? Mit tehet ezért egy szakmai szervezet?

K. J.: Például ha tudom, hogy egy szert sokan használnak, azonnal szakvéleményt, szakmai állásfoglalást adnék ki. Ma tele van az internet hamis információval és féligazságokkal, de arról szinte egyáltalán nem fogok megbízható forrást találni, hogy mit gondol egy szakember a legújabb, népszerű csodagombáról, amit a híres színész reklámoz a tévében. A hasonló kérdésekben sincs igazán iránytű, ami alapján a hétköznapi ember eligazodhatna. Ha ma szeretnék magyarul megbízható információt keresni az interneten arról, milyen egy térdízületprotézis-műtét, félek, hogy nem sokat fogok találni.

Viszont ha angolul keresek rá, lesz hozzá hosszabb és rövidebb leírás is, ábrák, esetleg kisfilmek, mindez rövid mondatokkal úgy megfogalmazva, hogy a bárki megértse. A patikákban és a rendelőkben elérhető tájékoztató füzetek mellett honlapokat és fórumokat hoznék létre, amelyeken közzé lehetne lenni a legújabb kutatási eredményeket. Alapvető fontosságú lenne az is, hogy minden kórháznak legyen egy informatív honlapja, ahol minden alapvető beavatkozás részletesen le van írva, például az, hogy a lázat nem kell minden áron csillapítani, de ha szeretnénk lázat csillapítani, mit kell tenni.

hvg.hu: Szóval ideje lenne leszállni az elefántcsonttoronyból?

K. J.: Az információ visszatartása a hatalom monopolizálása. Az információ megosztása viszont a hatalom megosztása a beteggel. Lehetővé tesszük a számára, hogy tájékozottan döntsön. Az orvosi szakmának is le kell mennie a küzdőtérre, s a mindennapokban, a médiában minden alkalommal el kell mondania a véleményét a betegek által gyakran használt eljárásokról. Arról, hogy a szakma véleménye szerint mi mennyire hatásos. Elvileg arról is szól egy demokrácia, hogy akár az iskolázatlanabb emberek kezébe is odaadom azokat az eszközöket és azokat az információkat, amelyek segítségével dönthetnek a saját életükről.

Névjegy – Kovács József

Orvos, bioetikus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár. 1979-ben szerzett általános orvosi diplomát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, majd 1983-ban filozófiatanári diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 2002-ben pszichoterápia szakvizsgát tett. 2006-ban habilitációs címet szerzett bioetikából a Semmelweis Egyetemen. 2010 óta a Magyar Tudományos Akadémia doktora.

Tudományos konferenciák rendszeres előadója, számos szakmai publikáció, tudományos cikk szerzője. Könyvei: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába (1997), A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába. 2. átdolgozott kiadás. (1999, 2006), Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában (2007), Biotechnológiai etika (2012).

Cikk megosztása
Címkék