Akit foglalkoztattak köz-és magánalkalmazottként egyaránt, jól tudja, hol a differencia. Közintézményeknél, közcégeknél dolgozónak lenni - a piaci szektorral összemérve – teljesen más. Állami (vagy önkormányzati) létesítményben bizonyos értelemben mai is egyfajta joviális, paternalista egyenlősdi uralkodik. Fix, merev bértáblázat van. Melyben nagyságrendekkel jobban esik latba a szolgálati idő hossza, mint az egyéni teljesítmény. Hiába tesz le valaki négy év alatt rengeteget, nem kereshet húzósabb összeget, mint a két évtizede ott lévő munkatárs, akinek egy eredeti gondolata, újítása se volt. A közszolgálat inkább jutalmazza a nyugis, lojális középszerűséget, mint a teljesítmény-és minőségközpontú gondolkodást. Tetejébe a költségvetési intézményeknél befutott karriereknél létfontosságú az ismeretség, a protekció, netán a belpolitikai összeköttetés.  

Kétségtelen: ilyen munkahelyen a légkör szinte baráti. A főnökség nemigen szól, ha a dolgozó magáncélra használja a telefont, a fénymásolót, a nyomtatót, a számítógépet. (Hisz nem a saját pénzét költik önös célra.) Elnézik, ha kicsit nagyvonalúan értelmezi az ebédszünet fogalmát. Ritkán büntetik meg azért, ha lassú a kiszolgálás. Ha flegmán, unottan vagy durván beszél az ügyféllel. Vagy ha rokoni vagy baráti pácienseknek soronkívüliséget, előnyös bánásmódot garantál. Szemet hunynak a paraszolvencia vagy kenőpénz elfogadása fölött. Ráadásul egy közalkalmazottnak – szemben a magándolgozóval – tömérdek, jogilag aládúcolt előjoga van. Nehezebb elbocsátani, felelősségre vonni, lefokozni.  

Ezzel szemben a magáncég többet ad(hat), de többet is követel. Egységes bérezés helyett egyéni kiértékelésen nyugvó javadalmazás van. Drákói minőségbiztosítási szigort érvényesít. Nemigen tűri a lógást, a betegekkel való packázást. Olyat pedig különösen nem. hogy az orvos a kórház helyiségeiben, tulajdonosi pénzből vásárolt eszközökkel fusizzon. Merthogy az egészségügyben a pazarlás korántsem csak azt jelenti, hogy a nővér saját fogyasztásra elcsen pár szem gyógyszert. Hanem például azt, hogy a fogorvos, nőgyógyász, szemész, reumatológus a privát betegeit a közkórházi rendelőjében, munkaidőben fogadja. Elfogadja tőlük – persze számla nélkül – a díjat, ám hivatalosan a pácienst állami betegként regisztrálja. Így aztán a vizsgálatok, diagnosztikai elemzések költségeit nem a másodállásban vállalkozó orvos, hanem a közkassza állja. Valószínű, hogy az ilyesmit egy nagytőkés csírájában fojtja el. 

A privatizáció tanulsága a közdolgozók számára: a magántulajdonos ugyanannyi (vagy nem sokkal több) pénzért sokkal több (és jobb minőségű) munkavégzést vár el. Nem mellesleg pedig rendkívül keményen számon kéri annak hiányát. A kapitalizmust nem kell szeretni. Ellentétben a szocializmussal, az üzletemberek sohasem igénylik, hogy a tömegek „Éljen a piacgazdaság!” feliratú transzparensek alatt vonuljanak. De a szabadpiac – ellentétben az összeomlott tervgazdasággal – válságokkal bár, de működik. Olyannyira, hogy az egészségügyben a piac mindig is létezett. Hisz a pluszpénzért minőségi szolgáltatást nyújtó, rejtve maszekoló orvost gondolhatjuk egyfajta torz magángazdaságnak, gyógyintézményi feketepiacnak. Most nem történik semmi egyéb, csupán annyi, hogy ez az illegális kórházpiac fehéredni kezd. De vajon ugrásszerűen javul-e   ettől az ágazat? Nem biztos.  

Vitathatatlan, hogy a külső pénzek behozatala, a formalizált, egyoldalú nyereségérdekeltség megálljt parancsolhat az egyéni pecsenyéket sütögető anarchikus korrupciónak. Viszont aligha szűnik meg az intézményes túlszámlázások rendszere, amelynek a szaktárca kiadáskorlátozással, költséglimitálással próbált – nem igazán átütő sikerrel – gátat vetni. Egy magáncég ugyanúgy érdekelt lehet benne, hogy fiktív betegek, el nem végzett beavatkozások, meg nem rendelt eszközök után nyúljon le támogatást. (Ismerve, hogy Magyarországon a magáncégek által finanszírozott közberuházások y a kelleténél gyakrabban sikerednek drágábbra, a gyanú nagyon is alapos.) Erre gyógyír a kétoldalú nyereségérdekeltség lehetne. Vagyis, hogy nemcsak a kórháztulajdonos (vagy üzemeltető), de a finanszírozást intéző biztosító is profitszerzésre szakosodik. Csakhogy ő - szemben a kórház működtetőjével – nem a költségek növelésében, hanem azok lefaragásában érdekelt. Így egymást kölcsönösen sakkban tartva egyensúlyt biztosítanak. Ámde ez a modell – a szinte össztársadalmi ellenállás miatt – nem jöhetett létre. Így maradnak a szükségmegoldást jelentő, néha gyanúra okot adó kórház-magánosítások.         

Papp László Tamás