„A magyarság – más népekhez hasonlóan – nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődött zsidóságot. […] [az átalakulás egyik fontos eleme] a nemzeti közösségek szellemétől távolt maradt zsidóság elleni céltudatos harc” […] Tudatára kell ébrednünk, hogy a zsidó […] sőt a zsidó származású és zsidó kapcsolatú személy is ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek […] [szakítani kell] a „kompromisszumok rendszerével”, és őket semmilyen pozícióban nem szabad megtűrni; „új faji alapú törvény kell” – mondatok Hóman Bálint (1885–1951) országgyűlési képviselő és kultuszminiszter 1940-es évek elején született nyilvános írásaiból, beszédeiből.

Sodrásban

Hóma Bálint munkában. Asztalfoglaló

A kortársak, még a politikai ellenfelei is kivételes intellektusnak és érdemes történésznek tartották őt. Népbírósági perében többen is megszólaltak érdekében, az antifasiszta Kosáry Domokos többször nyilvánosan is kiállt Hóman tudományos rehabilitálása mellett. A friss Rubiconban Ujváry Gábor történész pedig arra a konklúzióra jut, hogy „tudományos akadémiai tagságának posztumusz helyreállítása felettébb indokolt lenne. És talán perének újrafelvételén is illene elgondolkozni.”

A magyar bíróságok rehabilitációs gyakorlatát figyelembe véve aligha lehet kétségünk, az 1946-os népbírósági tárgyalás és ítélet nem fog megfelelni az utókor rigorózus jogi elvárásainak, és sor kerül majd Hóman utólagos felmentésére. De vajon a népbíróság eljárási hibái miatt azt kell-e eztán gondolnunk, hogy az 1932 és 1942 között kisebb megszakítással folyamatosan kormánytag politikus nem követett el bűnt? Nem terheli-e felelősség százezrek haláláért, az ország összeomlásáért és elaljasodásáért?

Püski Levente Történelmi Szemlében közölt összeállítása is a tudós történészből politikussá vedlett Hómannal foglalkozik. Ebből azért kiderül, hogy hősünk egy idő után nemcsak lelkes németbarát volt, de aktívan részt vett a zsidók jogfosztásában és az ország háborúba sodrásában, támogatta a hadba lépést, mereven elutasította a békét a szövetségesekkel.

Ítélőképesség

1938-ban már tagja volt a kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja a zsidótörvényt előkészítő bizottságának. Később egyre inkább exponálta magát a zsidók jogfosztása ügyében, miniszterként és képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket, maga is az izraelita vallást visszaminősítő javaslattal állt elő 1942-ben, valamint további faji szellemű rendeleteket alkotott. Mentőtanúi ezt megengedően nem fajüldözésnek, hanem radikális társadalompolitikai reformoknak minősítették, de nem volt ez más, mint simlis hullarablás. Amit igazán az se ment, hogy „egyébként voltak zsidó barátai”, eljárt Szekfű Gyula feleségének érdekében vagy a rabbiképző tetejének javításához is állami támogatást biztosított.

Az viszont valóban javára írandó, hogy a pozícióban lévő politikusok közül gyakorlatilag egyedüliként írásban tiltakozott Edmund Veesenmayer nagykövetnél a német megszállás ellen. Kár, hogy mindezek ellenére tagja maradt a nyilasok „csonka parlamentjének”, a Nemzeti Szövetségnek, és velük menekült Nyugatra.

Ám teljesen elhibázottnak tarthatjuk, hogy jelentékeny történészi életművére vagy intellektusára hivatkozva mentegetik őt. Bassola Zoltán, a háború utáni évek kultuszminisztériumi államtitkára nem sak nagy tudásúnak, de egyebek mellett „tiszta ítélőképességűnek” festi le Hómant. Csakhogy ezek az erények nem enyhítik, hanem éppenséggel súlyosbítják politikai tevékenysége megítélését.

Messze

Hóman a népbíróságon. Ítélőszék

A mai nemzetközi büntetőbírósági gyakorlat – nagyon helyesen – nemhogy figyelmen kívül hagyja az efféle védekezést, hanem egyenesen súlyosbító körülményként veszi figyelembe. Az ENSZ-nek a ruandai mészárlást vizsgáló arushai bíróságán (UN ICTR) például magam is fültanúja voltam, amikor a hutu törzsből származó egykori oktatási miniszter, aki a népirtás idején területi prefektus volt, azzal védekezett, hogy már csak azért sem kívánhatta a tuszik halálát, mert valamikor papi szemináriumba járt. A közönség derültséggel fogadta szavait, hiszen egykor Sztálin is papnak tanult, és ez a körülmény nemigen hagyott nyomot tevékenységén. A bíróság kifejtette, az egykori ruandai vezető éppen műveltsége és ítélőképessége miatt kerülhetett fontos politikai pozícióba, és népétől (hutuktól és tusziktól egyaránt) arra kapott felhatalmazást, hogy cselekedjen, nem pedig arra, hogy passzivitásával (vagy éppen aktívan) elősegítse az ország pusztítását és a népirtást. A hatalom felelősséggel jár, a jó és rossz közötti választásnál a polgárok iránymutatást várnak vezetőiktől, különösen, ha az erkölcsi kérdésekre adott válaszok helyességét halottak ezreivel mérik.

Az se nagyon hihető, hogy Hóman és sokan mások az akkori vezetők közül nem számolhattak döntéseik következményeivel. Hiszen többnyire éppen azt akarták, ami rövid távon történt: hadba lépni és harcolni a náci Németország (Hitler) oldalán, megbélyegezni és kiszorítani a magyar lakosság egyik részét, történetesen a zsidókat. Magyarázatuk, persze, nagyon is volt. Az indokokat (Trianon revíziója, antibolsevizmus, a történelmi középosztály megvédése, a szociális válság enyhítése) többnyire annyira erősnek érezték, hogy – hiába a figyelmeztető jelek – nem kalkuláltak a nem szándékolt következményekkel: vesztes háborúval, a függetlenség elvesztésével, a lakosság és a nemzeti vagyon katasztrofális pusztulásával, végül pedig saját bukásukkal. Egyszerre voltak végzetesen szűklátókörű és eszeveszetten kalandor politikusok. Keveseket leszámítva a valós felelősségérzet végletesen hiányzott belőlük.

Közel

Érdemes ideidézni Bibót, Hóman kortársát, aki a maga háború előtti és alatti zsidókhoz fűződő érzéketlen és passzív szerepét – ami persze következményében hozzá sem mérhető Hóman zsidótlanító miniszteri ténykedéséhez – 1947-ben így értékelte. „Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelősség reánk eső, személyes részét. Megállapítani pl. azt, hogy mindaz, amit e sorok írója akár lelkiismeretből, akár kérésre segített vagy segíteni próbált, milyen siralmasan és szánalmasan kevés, mennyire mögötte marad annak, amit kellett és amit lehetett volna, mennyire meg van terhelve sok hiábavaló óvatossággal és jóra való restséggel, mennyire hiányzott belőle az, hogy a jóakarat megéreztetésének az igyekezetén túlmenően, mindenestül vállalja egy-egy hozzá forduló gondját, és kezébe vegye a megmentését, és az esetleges kockázatokba is mennyire inkább csak belecsúszott, mintsem szembement volna velük. Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy a mulasztásait; hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős, vagy mi mindennek a felelősségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző, együttes nemzeti számvetés is.”

Bibónak, lehet mondani, ebben persze szerencséje volt, mert ő csak saját erkölcsi ítélőszéke elé állt, míg Hómannak a népbírák előtt kellett felelnie tetteiért. Ő életfogytos elítéltként a váci börtönben pusztult el néhány évvel azután, hogy százezrek meg a Don-kanyarban, járványkórházban, óvóhelyen, árokszélen, kukoricásban vagy Auschwitzban.

Lehet, hogy a jövőben jogi értelemben rehabilitálják majd, de ne tévedjünk, ettől Hóman Bálint politikai vezetőként még nagyon rossz, kártékony válaszokat adott, amelyeknek szörnyű következményeit az egész ország viselte. Ha komolyan vesszük az utólagos igazságszolgáltatás civilizációnk alapját meghatározó fikcióját, ugyan miért éppen ő érdemelne büntetlenséget? És ez nem a bosszú, a talió, a szemet szemért elve, hanem a politikai/erkölcsi felelősségé.

(Történelmi Szemle, 2011/2; Rubicon, 2011/7)

Zádori Zsolt