szerző:
Szegő Iván Miklós

Nyolcvanöt éve hoztak ítéletet a Horthy-korszak egyik legnagyobb botrányperében, a tragikomikusan alakuló „frankhamisítási ügyben”. A csalást Hollandiában leplezték le, a francia lapok csináltak belőle világbotrányt, miközben itthon a magyar kormány próbálta eltussolni az ügyet – nemzetközi szinten pedig Anglia támogatta ebben Budapestet.

A holland nagyvárosban, Amszterdamban próbálkozott két hamis ezerfrankos beváltásával egy nyugdíjas magyar huszárezredes 1925. december 14-én. Jankovich Arisztid hiába ügyeskedett, lebukott. „Az egyik banktisztviselő gyanúsnak találta a bankjegyeket, türelmet kért, és közben értesítette a hatóságokat. A kiérkező rendőrök lefogták a hadfit, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy harisnyájába újabb ezerfrankosokat rejtsen. A holland rendőrök zavarát növelte, hogy a gyanúsított a magyar Külügyminisztérium futárigazolványát lobogtatta, s állítólagos diplomatastátusára hivatkozva próbálta kivonni magát az eljárás alól” – írja Ablonczy Balázs történész a Rubicon folyóiratban 2005-ben megjelent „Összeesküvés a frank ellen” című tanulmányában.

A botrány hamarosan a magyar politikai legmagasabb szintjéig jutott, ugyanis a holland rendőrség megtalálta Jankovich és két társa szállodai szobájában – egy hamis frankokkal teli bőrönd mellett - a nyugalmazott ezredes noteszét is. A noteszből kiderült, hogy Nádosy Imre budapesti rendőrfőkapitány „teljes mértékben tisztában volt az akcióval”. A nyomozásba a francia, a holland és a magyar rendőrség is bekapcsolódott, s egymás után buktak le a hamis frankot terítő megbízottak.

Bethlen István és Teleki Pál
©

Még decemberben őrizetbe vették Rába Dezsőt, Windischgrätz Lajos herceg titkárát, majd 1926 januárjában a herceget is. A korábbi közélelmezési miniszter, Windischgrätz Jankovich tiszttársa volt a hadseregben, és alighanem a herceg játszott szerepet a frankhamisítási akció finanszírozásában és szervezésében. (A herceg annak az Alfred Windischgrätznek volt az unokája, aki 1848-49-ben az osztrák császári csapatokat vezényelte Magyarország ellen.) Ám Windischgrätz Lajost nem tekinthetjük az egész akció „fejének”, mert az ügynek jelentős politikai vonatkozásai is voltak, amelyek teljes körűen mindmáig nem tisztázottak, de például Teleki Pál volt miniszterelnököt és Bethlen István kormányfőt is hírbe hozták.

Tudott-e a hamisításról Bethlen miniszterelnök?

Bár a magyar hatóságok először igyekeztek eltussolni itthon az ügyet, a Bethlen István vezette kormány nem tudta elhallgattatni az ellenzéket a botrány nemzetközi jellege miatt. Hamarosan parlamenti vizsgálóbizottságot volt kénytelen a kabinet felállítani, amely többségi szavazással mentesítette a kormányt minden felelősség alól – ahogyan erről a Magyarország története sorozat 1976-ban kiadott, Ránki György által főszerkesztett kötete ír. Az 1976-os kiadvány megállapítja: a hamisításban "nemcsak a perbe fogott Windischgrätz herceg", de az EKSZ (Etelközi Vérszövetség - EX, egy titkos jobboldali szervezet), „a honvédség Térképészeti Intézete, Teleki Pál gróf volt miniszterelnök, Nádosy Imre budapesti rendőrkapitány és más előkelő közéleti személyek, egyes fajvédő vezetők is teljes mértékben kompromittálódtak; tudott az akcióról Bethlen is.”

Bethlen István
©

A miniszterelnök, Bethlen István érintettsége mindmáig nem eldöntött kérdés. Ablonczy már idézett tanulmányában azt írja, hogy Ormos Mária történész professzor szerint a kormányfő tudhatott az ügyről már annak kirobbanása előtt. Ha tudott is a kormányfő minderről, talán nem vette komolyan az ügyet - ilyen értelemben Romsics Ignác történész nyilatkozott a hvg.hu-nak nemrégiben. A kormányzat ellen mindenesetre széles körű támadás bontakozott ki, elítélve azt a revíziós, nacionalista politikát, amely idegen valuták mintegy hivatalos hamisítását is megengedi – írja a Ránki-féle kötet.

A szociáldemokraták kiáltványban követelték Bethlen lemondását. „Ekkor azonban a Bethlent addig élesen támadó fajvédők egyértelműen felsorakoztak a kormány mögé. Ők lettek annak a kampánynak a megindítói és legfőbb hangadói, amely a frankhamisítást hazafias tettnek tüntette fel; ők hirdették a leghangosabban, hogy a ’zsidó liberális-szabadkőműves’ polgári ellenzék, valamint a nemzetközi szociáldemokrácia hazaáruló, az antant és a kisantant ügynöke” – írja az 1976-os kötet.

Hazafias tett volt?

Jól példázza ezt a Pesti Hírlap 1926. május 26-ai tudósítása a frankhamisítási per ítélethirdetése előtti, a vádlottak utolsó szó jogán tett kijelentéseiről: „Meg lehet állapítani, hogy ebben a végső percben valamennyiük férfiasan, keményen viselkedett. Áll ez elsősorban Nádosyra, aki mint első felszólaló, kiegyenesedve, mint egy szálfa, de meghatottságtól el-elfojtott hangon önmagát vádolta társai tettéért is.” A per másik kulcsszereplőjét kevésbé pozitívan, és kevésbé hősiesen „tálalja fel az olvasónak” a Pesti Hírlap: „Windischgraetzről, akinek előadásán a tárgyalás alatt mindig némi bizonytalan patétikusság érzett, ma sem lehetett megállapítani, mennyiben érzett meghatottságot; alakjában is, előadásában is mindig van valami a nádszál ingadozásából. Hazafiasságra hivatkozik, emelt fővel várja az ítéletet és azt kéri ő is, hogy vádlott társai felelősségét hárítsa rá a bíróság.”

A nacionalista pátosz talán Gerő László vallomásában érhető leginkább tetten. A hamisítás helyszínén, a gyakorlatilag a hadügyminisztérium irányítása alatt álló Térképészeti Intézetben dolgozott – hivatalosan tanácsnokként, valójában őrnagyként. Gerő volt Ablonczy szerint az intézet legképzettebb térképésze, és őt a hamisítást finanszírozó, szervező Windischgrätz herceggel nem más ismertette össze, mint maga Teleki Pál gróf, korábbi miniszterelnök. (Teleki földrajztudós is volt, de még a cserkészmozgalomból ismerhette Gerőt.) A Pesti Hírlap szerint „elfogódottan, igaz emberi húrokat megpendítve szólalt fel Gerő, aki az egész főtárgyalás alatt talán a legrokonszenvesebben, legőszintébben viselkedett. Sokan törölgették a könnyező vádlottal együtt könnybe lábadt szemüket, amikor azt mondta: - Én csak egy koldus vagyok, de hogyha kell, odaadom legdrágább kincsemet, a becsületemet is azért a nagy Magyarországért, amelynek elrablott földjében szegény szüleim nem találnak megnyugvást.”

Kínos volt a Bethlen-kormánynak az eljárás

A nagy hazafias pátosz leleplezte tehát a kínos frankhamisítást itthon, ami különösen azért volt borzasztó a kormány számára, mert Bethlen miniszterelnök ekkoriban a magyar-francia kapcsolatok javításán, illetve a magyar állam nemzetközi finanszírozásának megoldásán dolgozott. Bethlen a korábbi pénzhamisításokról tudhatott alighanem, például a szlovákiai választások megzavarására, illetve az ottani kampány finanszírozására hamis „szokolt” (csehszlovák pénzt) gyártottak Magyarországon a húszas évek első felében. Ám a frankhamisítási ügy kirobbantása a legkevésbé a miniszterelnök érdekeit szolgálhatta 1925/26-ban, amikor az 1924-es nagy népszövetségi kölcsön megszerzése után újabb hitelfelvételeken ügyködött Bethlen. Igaz, nem a franciáktól, hanem főleg a britektől, angolszász köröktől – akárcsak 1924-ben - próbált pénzt szerezni, és hamarosan sikerrel is járt.

A frankhamisításról nem véletlenül jegyzi meg a Ránki György által szerkesztett kötet, hogy „kipattanása távolról sem volt akkora horderejű ügy, mint amilyennek az ellenzék feltüntetni igyekezett. A francia hatóságok már évek óta tudtak a hamisításról, ráadásul Magyarországon korábban már más pénznemeket is hamisítottak hasonló módon. A leleplezés éppen 1925-1926 fordulóján a kölcsönügyben ’sérelmet’ szenvedett francia politika magatartására vezethető vissza, de összefüggésbe hozható azzal is, hogy mintegy külső támogatást kívántak adni a hazai baloldali ellenzék hatékony fellépéséhez.” Ám a francia és a hazai ellenzéki törekvések nem jártak sikerrel, Ránkiék szerint többek között azért sem, mert „Anglia ismét azon munkálkodott, hogy a Bethlen-kormány minél könnyebben elsimíthassa az ügyet.”

A hamis ezerfrankos
©

S valóban: kinek lehetett érdeke a kulcsfontossági gazdasági szanálás idején a Bethlen-kormány megingatása? A szélsőjobboldalnak biztosan, nem véletlenül írhatta a Le Temps című párizsi lap 1926. január 14-én, hogy Magyarországon cáfolják azokat a fantazmagóriákat, miszerint Gömbös Gyula és hívei készek állnak – akárcsak Mussolini fasisztái Olaszországban, akik Rómába vonultak a hatalom megszerzésére -, hogy Budapest ellen induljanak meg. Az, hogy cáfolni kellett ezt a hírt, mutatja, hogy vélt vagy valós félelem uralkodott Budapesten ezidőtájt, és a Bethlen-féle konszolidáció törékeny folyamat volt. (Öt év múlva a Creditanstalt 1931-es összeomlása véget is vetett ennek a konszolidációnak.)

A franciák 1926-ban végül is belátták: jobb, ha Bethlen mellé állnak a bizonytalan magyarországi helyzetben: az új francia követ, Clinchant, aki éppen a frankhamisítási botrány kitörésekor érkezett Magyarországra, találkozott a Le Temps 1926. január 16-ai beszámolója szerint a magyar miniszterelnökkel, és gyakorlatilag támogatásáról biztosította a kormányfőt, és nem hozta összefüggésbe a botránnyal a magyar kabinetet, sem a „magyar népet”.

Vázsonyi megtámadása

Magyarországon mindenesetre nem volt ennyire lelkes mindenki az ügy részleteinek kiderítésétől. 1926. február 16-án, fényes nappal merénylők támadták meg Vázsonyi Vilmost, a polgári liberális ellenzéki vezetőt. Az elkövetők egykori tiszti különítményesek voltak. A különítményesek a Horthy-rendszer első éveiben élveztek nagyobb befolyást, aztán éppen Bethlen kormányzása szorította őket – és fő politikai képviselőjüket, Gömbös Gyulát - háttérbe. A megtámadott Vázsonyi a frankhamisítás kapcsán fogalmazta meg: „Az a kormány, amely alatt ez megtörténhetett, nem maradhat a helyén.”

A parlament természetesen elvetette az ügyben létrehozott vizsgálóbizottság ellenzéki kisebbségi véleményét. (Ezt az ellenzéki véleményt képviselte Vázsonyi is.) Bethlen pedig az oppozíció parlamenti deklarációját és bírálatát a nyári költségvetési vitában könnyedén félresöpörte – írja az 1976-os kötet. Ekkor tiltották be az egyik legjelentősebb baloldali ellenzéki lapot, a Világot is. Júliusban pedig megkezdődött a Rákosi Mátyás és társai ellen indított per tárgyalása, így a kormány az egy évvel korábban letartóztatott kommunista vezetők elleni eljárással igyekezett elterelni a figyelmet a frankbotrányról.

Egy koronatanú és egy nyomdász halála

Szintén segített a kormánynak az ügy eltussolásában az, hogy „Hir György váratlanul és gyanús körülmények között bekövetezett halálával a frank-per egyik koronatanúja eltűnt a színről.” Erről az 1976-os, Ránki György szerkesztette kötet számol be. Hir Györgyről Ablonczy tanulmányában viszont azt olvashatjuk, hogy a volt nemzetgyűlési képviselő kórházi ágyán tett vallomást, és „Bethlenre terhelő tényeket említett”. Ablonczy szerint a „politikai kalandorként ismert Hir vallomását feltehetően a miniszterelnökkel szemben érzett bosszú motiválta. Ennek kifejtésére azonban a volt különítményes vezérnek nem volt módja, mert vallomását követően elhunyt”.

A hamisítás egyik kulcsszereplője, a hamis bankjegyeket előállító nyomdász, Arthur Schultze szintén meghalt egy német idegszanatóriumban. „A mégoly alapos vizsgálat sem állapított meg nála mást, mint tüdő- és mellhártyagyulladást (más források szerint gyomorvérzést), amelyet ápolói a nyomdász gyakori dührohamai miatt nem vettek észre időben” – írja erről Ablonczy. (Schultze Windischgrätz vallomása szerint egyébként már 1923-ban segédkezett pénzhamisításban: akkor a franciáknak dolgozott - a Ruhr-vidéken hamis márkát nyomott.)

Végül a perben viszonylag enyhe ítéletek születettek, első fokon – 1926. május 26-án - Nádosyt négy évre ítélték, majd még abban az évben másodfokon három és fél évre enyhítették büntetését. Végül 1928 áprilisában kegyelmet kapott és szabadlábra helyezték, sőt Ablonczy szerint nyugdíjat is folyósítottak számára. 1935-ben hunyt el. Gerőre első fokon két évet szabtak ki, de az ítélethirdetés után azonnal szabadon engedték – a Pesti Hírlap 1926. május 27-ei száma szerint. Windischgrätz első fokon Nádosyhoz hasonlóan négy évet kapott, de is hamarosan szabadult. A letöltött két évet is inkább a Park Hotelben töltötte Windischgrätz - ahogyan erről Romsics Ignác történész nyilatkozott tavaly a hvg.hu-nak. Igaz, az ő élete zaklatottabb volt: házassága tönkrement, vagyonát elvesztette. (Pedig a Le Temps 1926. január 17-ei száma szerint Windischgrätznek 30 milliárd koronát ért akkor még a sárospataki kastélya, és az ingóságokkal és a környező birtokokkal együtt 50 milliárdos vagyona volt még.) A harmincas évektől Windischgrätz Ablonczy szerint „végigszédelegte Európát: igyekezett megzsarolni magyar politikusokat, felajánlotta szolgálatait és tudását a franciáknak, elkötelezte magát a nácik mellett, majd 1944-ben elhagyta az országot.” A herceg végül 1968-ban, Bécsben halt meg.

Politikusok a háttérben

Ablonczy Balázs történész szerint a lebukott ezredes, Jankovich Arisztid Hollandiába utazása előtt tárgyalt többek között Rőder Vilmos altábornaggyal, későbbi honvédelmi miniszterrel, és összeesküvőtársai úgy tájékoztatták, hogy Berlinben a magyar követ, későbbi külügyminiszter, Kánya Kálmán segíthet. Az ekkor éppen ellenzékben lévő – de hamarosan, 1928-tól ismét a Bethlen-kormányhoz csatlakozó - Gömbös Gyulával nem találkozott ugyan Jankovich, de be volt írva noteszébe egy terminus a szélsőjobboldali politikussal, aki 1925-ben a (röviden) csak Fajvédő Pártként emlegetett mozgalmat irányította Magyarországon. Az 1921-31 között miniszterelnöki poszton lévő Bethlen István neve nem szerepelt Jankovich jegyzeteiben Ablonczy szerint. Ám az ügybe időközben belebukott Rakovszky Iván belügyminiszter, és megingott a pozíciója Bethlen István miniszterelnöknek is. Teleki Pál volt miniszterelnök, parlamenti képviselő mellett a külföldi sajtó nyíltan firtatta Ablonczy szerint Magasházy László (Horthy kormányzó szárnysegédje) mellett maga Horthy Miklós kormányzó felelősségét is. A Le Temps 1926. január 17-ei számában mindenesetre lehozta a hivatalos magyar kommünikét, amely tagadja Magasházy és Bartha Richárd – a francia lap szerint a kormányzó kabinetfőnöke - érintettségét a botrányban. 

hvg.hu Vélemény

Frankhamisítási botrány: revans Trianonért?

Nyolcvanöt évvel ezelőtt bukott le Hágában Jankovics Arisztid huszárezredes, amikor hamis 1000 frankosokat akart beváltani egy bankban. A bankókat Budapesten, az Állami Térképészeti Intézet pincéjében gyártották (összesen 30 ezer, javarészt rossz minőségű bankjegy készült a nyomdagépeken). Ezután Európa-szerte sorra buktak le a konspiráció résztvevői, akik bevallották: a frank értékét akarták aláásni, hogy bosszút álljanak a Trianon miatt elsőszámú bűnösnek kikiáltott Franciaországon. Romsics Ignác történészt, egyetemi tanárt kérdeztük a máig homályos ügy részleteiről az évforduló alkalmából.