2002-ben David Fincher rendezésében készült el a Pánikszoba című remekmű, amelyet ugyan nem láttam, de már van némi fogalmam arról, milyen lehetett. A személyes tapasztalathoz Norvégia olajvárosába, Stavangerbe kellett érkeznem, majd újságíró-igazolványommal meglepően könnyen és ingyenesen bejutnom a település legfőbb nevezetességébe, az Olajmúzeumba. „De ugye majd ír rólunk?” – szegezte nekem a kérdést a pénztáros, mialatt kezembe nyomta a grátisz belépőjegyet. „Persze, persze” – mondtam, s nem hazudtam. Alább üstöllést olvashatják is.

100 nap Északon - korábbi állomások:

Elszabadult a földi pokol a finn szaunában

Egy hotdoggal térítették el az amerikai elnököt

Mínusz harminc fokban rekedt a magyar utazó

Ilyen egy igazi svéd busójárás

A norvégok két kézzel kapnak a mérnökök után

Itt él a legmesszebb költözött magyar lelkész

Hol lakik a legészakibb magyar a Földön?

Megvan a legészakibb magyar, és nem fázik

A legbékésebb magyarok északra költöztek

Előbb csak megrángattam a kilincset, de az nem engedett. Katasztrófa szoba, olvastam az ajtó melletti táblán. Hm, ez érdekes lehet. Aztán tovább haladok szememmel és kiderül, hogy a helyiség csak vasárnap látogatható. Ma meg kedd van. A szerencse (vagy szerencsétlenség?) egy középiskolai csoport képében érkezett meg, s miattuk kinyitották az ajtót. Kísérőmmel, a 24 éves Szabó Juliannával elfogott bennünket a kíváncsiság és a vágy, hogy megnézzük, mi ez? Az ajtónálló hölgy máris sorolta. Képzeljük magunkat egy tengeri olajfúró toronyra. Nos, tűz üt ki és áramszünet lép fel, nekünk pedig kettő percünk van, hogy kijussunk. Ezt fogjuk átélni. Ha 120 másodpercet követően sem jelzünk, akkor ránk törik az ajtót, amúgy mulassunk jól.

Lantos Gábor

S máris bent vagyunk. Julcsi egy ideig fogja a kezem, tényleg vaksötét van, semmi sem világít. Kezünket előre nyújtva tapogatjuk ki a falakat, miközben fejünk felett üvölt a sziréna. Minden egyes lépés után azt érzem, hogy szűkül a tér, rögvest rám szakad minden. Fél távnál járhatok, amikor Julcsi elengedi a kezem, ő már tudja a kiutat, átadja nekem a tapasztalás édesnek nem mondható érzését. A visszafordulás gondolata foglalkoztat, csak éppen fogalmam sincs, merre van a hátra? Igaz, az előre sem. Ekkor felnézek, s mintha halvány fénycsíkot látnék, ez vezet kifelé. A tető illesztése nem a legpontosabb, de ennek ebben a pillanatban nagyon örülök. Julcsi nevetve vár kint, nekem meg kell öt perc, míg magamhoz térek. A tudat, hogy újra szabad levegőn vagyok egyszerre hat megnyugtatóan és pánikszerűen, azaz most szalad át rajtam az elmúlt száz másodperc rettegése. Nem véletlen, hogy a valóságban csakis a legkipróbáltabb férfiak és nők dolgozhatnak egy tengeri platformon. Sokaknak álomállás, nekem sosem lesz az.

Az Olajmúzeum különben csuda egy hely. Ott van a falán Trygve Lie 1962-ben keltezett levele. Az egykori norvég politikus - aki nem mellesleg az ENSZ első főtitkára is volt -, arról írt írógéppel az egyik nagy olajkonszern elnökének, hogy semmiképpen sem tudja elképzelni a norvég partok mentén történő olajkitermelés megkezdését, s ez ügyben lesznek szívesek a továbbiakban személyét békében hagyni. Ez a derék ember nem volt jó jövőbelátó. 1968. december 30-i halála után alig másfél évvel megkezdődtek a kitermelési munkálatok, s Norvégia egy soha nem látott és remélt fejlődés útjára lépett.

Lantos Gábor

Stavangerben minden a fekete aranyról szól, pedig van itt másféle látványosság is. Négyről szeretnék szót ejteni. Ebből kettővel személyes az ismeretségem, a másik kettővel nyáron fogok randevúzni. Kezdjük a két magát ma még kéretővel. Egyikőjük neve: Kjeragbolten. Két szikla közé szorítva egy harmadik, egy gömb, amelyre rá lehet ugrani. Alatta a Lysefjorden 964 méter mélységben. Kissé csalódott vagyok, hogy elmaradt a légyott, de ami késik, nem múlik. Ha a norvégok azt mondják, hogy márciusban ne kockáztassak, talán érdemes a fenekemen maradni. A következő kedves a Flørli. Mily szép neve van, nem? 4444 (!) lépcsőfok. Történt, hogy 1999-ben egy új áramfejlesztő központot helyeztek üzembe a Lysefjord végében Flørli mellett. Kellett egy lépcső, amin a munkások felmehetnek a szikla tetejére. Pontosabban nem egy, hanem 4444. Akinek kedve van, májustól szeptemberig megmászhatja. Amit garantálok: tüdőkiköpés, lábelnehezülés és felejthetetlen élmény odafentről. Érte is visszatérek én, hiába űz el most a haladó idő. De most jöjjön az a kettő, amelyet sikerült megnéznem.

Amikor ott állsz, úgy véled, a világ tetejére érkeztél. Alattad a tátongó mélység, a Lysefjord varázslatosan tiszta és szép vize, gyufaskatulya méretű, amúgy nagy kirándulóhajók. Lábadat megveted a sziklán, a szélére csak négykézláb kúszol, s jó, ha nem vagy egyedül. Párod, vagy barátod hátul megfog, őt is tartja valaki, s így van esélyed, hogy az irgalmatlan szélben a szirt széléről az alattad lévő hatszáznégy méteres mélységbe nézz. Melletted épp uzsonnát csomagolnak a norvégok, egy távolabbi ponton mini gázfőzőben rotyog a leves, s az emberek csak jönnek megállíthatatlanul. Mert ezt a helyet az életben egyszer mindenkinek látnia kell.

Lantos Gábor

Rosszul fogalmaztam. Nem ezt, őt. A Preikestolent. Azaz a Prédikálószéket. Amelyről az a kép égette bele magát az agyamba, amely egy helikopterről készülhetett. Nyári napnak soha el nem jövő alkonyulatánál száz és száz ember piknikezik odafent, a huszonötször huszonötös sziklanégyzeten, az egész egy nagy zsongás, szinte beszél hozzád a fotó. Attól a pillanattól kezdve lettem rabja a kőnek, amely olyan, mint egy hatalmas asztal. Lapján sok jó ember elfér. Különleges közösségi tér. Bár a norvégok szerint ide felugrani olyan, mintha a Váci utcán sétálna az ember odahaza, nekem erről picit más volt a véleményem. De haladjunk szép sorjában. Egyelőre az út menti parkolóban állok és szemezek az információs táblával. Ujjamat végighúzom a vonalon, rögzítem az információt, mely szerint a séta ideje felfelé négy óra. Persze vannak olyan helyiek, aki szerint ez nem több mint másfél, de annyit bevallhatok, hogy nekem a négy is kevésnek bizonyult. Jó, nem sokkal, de tizenöt perccel mégiscsak túlléptem a kiírt szintidőt. A képeket meg úgyis látják, minek ezt túlragozni?

És végül a negyedik. Nessa. A farm, ahol élnék. Ide Szabó Julcsi kedvese, másik házigazdám Kyrre Flato Nessa kalauzolt el. A 29 éves radiológus édesapja él abban a faházban, amely Nessa falucska mellett, a fjordok és a döbbenetes hegyek ölelésében fekszik. Odabent a kandallóban tűz, az idős, szintén orvos apa a magyarokról és Puskásról áradozik. Még szép, hiszen Kyrre fia nálunk végezte az egyetemet, mi több, Julcsival pár éven belül hosszú távon is Magyarországon képzeli el életét. Úgy látszik, a dél-norvégok tényleg szeretnek bennünket. Én meg pillanatok alatt szerettem bele ebbe a helybe. Ha azt mondom, nyugalmas, hogy szép, hogy mesés, nem mondtam el semmit sem. Fentről a fjord melletti házak apró pontok csupán, a távolban rénszarvas oson, azt hiszem, ha el akarnék bújni a világ folyása elől, Nessa tökéletesen alkalmas lenne minderre.

A belül is fával burkolt faház megkapóan szép. Két szoba, két kandalló, régi konyhaszekrénybe bújtatott hűtőszekrény, melyet szélesre tár az idős házigazda, elvégre vacsoraidő van. Az, hogy két órával korábban nem tudott létezésemről, senkit sem zavar. Vagyis, őt biztosan nem, nekem furcsa kicsit az egész. De lassan 66 napja vagyok északon, igazán lett volna időm megszokni a bizalmi társadalmak működését, amellyel itt, a nessai faházban is szembesülök. Egy pohár tejet iszom, az előző esti rumos kóla és vörösbor keverék emléke még túlságosan élénken zakatol a fejemben. Akkor tíz magyarral ültem egy stavangeri kocsmában. Volt köztük városházi alkalmazott, villanyszerelő, olajgeológus, mindenórás anyuka. Közös vonásukat egy boldogságképet teremtő ecsettel tudnám megrajzolni. A kubai édesapától és kőbányai anyukától született Gutierrez Annamária pedig kis is mondta a frankót: Norvégiában senkit sem érdekel, mi vagy ki voltál korábban. Itt az a fontos, hogy most ki vagy és mit alkotsz. Ha ezt felfogod, legyél bármi az életben, sikered lehet, de csak akkor, ha túléled az első évet. Amely rettenetesen nehéz. De küzdelem nélkül sehol nem leszel sikeres. Norvégiában sem.

Lantos Gábor

Ennél okosabbat én sem tudok mondani, úgyhogy búcsúzom is, a jövő héten a Juh-szigetekről, vagyis a Dániához tartozó Feröer-szigetekről folytatom beszámolómat.

Lantos Gábor utazását itt követhetik.