Amikor mínusz huszonkét fokban félezer ember vár arra, hogy a déli tizenkettőre meghirdetett számi ünnepség végre elkezdődjék, s a hófehér szarvasok végigvonuljanak Jokkmokk főutcáján, a csikorgó hidegtől piros arcú vándornak az az érzése támad, hogy már Svédország sem a régi. Késés van, jelentős. Aztán midőn egyesek mérge tetőfokára hág, negyvenperces késéssel megjelennek a népviseletbe öltözött lappok. Az év 362 napjában teljesen jelentéktelen kis falu, Jokkmokk ekkor kivetkőzik önmagából, az addig jéggé fagyott turisták pedig rohanni kezdenek, hogy egy-egy fényképen megörökítsék a számukra felejthetetlen pillanatot. A számik mosolytalanul tűrik a fotografálást, arcizmuk is csak akkor rándul, mikor néhányan fogdosni kezdik állataikat. Szegény párák csak bambán bámulnak ki a fejükből, egyikük agancs nélkül olyan, mint egy jól megtermett birka. Huszonöt métert haladnak, megállnak, a menet élén ideges önkéntesek próbálnak utat vágni a tömegben. A videós hátba vágja azt, ki kamerája elé lép, hiszen oda lett a felvétel, s az újabbra egy esztendőt kell várnia. A Storgatan zsibong, a szarvast sütő sátor felől füst száll a szemünkbe. Megérkeztünk Jokkmokkba.

100 nap Északon - korábbi állomások:

A norvégok két kézzel kapnak a mérnökök után 

Itt él a legmesszebb költözött magyar lelkész

Hol lakik a legészakibb magyar a Földön?

Megvan a legészakibb magyar, és nem fázik

A legbékésebb magyarok északra költöztek

Idén 408. alkalommal nyitott meg a lappok legnagyobb szabadtéri kézműves ünnepe a Számi Téli Fesztivál. Bár a bódék között kalandozva az idegen igencsak hümmögőre fogja, mikor az egyik lakókocsiban thai gyorséttermet fedez fel. Balra tőle a fókákból készített kesztyűk, jobbra igazinak tűnő népviseleti ruhák, csak ez az ormótlan etetőhely ne terpeszkedne itt. Továbbá joggal vetődik fel a kérdés, hogy biztosan ezen a helyen kell görög olívabogyót árulni? Hogy a kínai edénykészletről már szó se essék.

Kattintson a képre, és tekintse meg Lantos Gábor fotóit!

Lantos Gábor

Egyesek okkal morognak, mert a tényleg rengeteg értékes hagyományt magában hordozó jokkmokki fesztivál lassan egy ázsiai piacra kezd hajazni. Ha nem tudnám, hogy a világ egyik legjólétibb társadalmában vagyok, még azt is gondolhatnám, hogy kell a helypénz Jokkmokknak. Az idős asszonyok csak legyintenek, a jégcsapszakállú eladó viszont megmondja a frankót. „Uram, ezek már mindenütt itt vannak. Pár éve kezdtek beszivárogni közénk, akkor kellett volna az önkormányzatnak megálljt parancsolnia. Nem tette. De ha azt is elárulom magának, hogy a közeli Kiruna lakossága egy thaiföldi éttermet választott a város legjobb étkezdéjének, akkor sok mindent elmondtam. Még az a szerencse, hogy alig tudnak értékesíteni valamit, a múltkor fél nap alatt senki sem ment oda hozzájuk edényt venni.”

A 2012-es fesztiválhoz képest jóval többen vagyunk, az utcán szinte hullámzik a tömeg. Egy évvel ezelőtt a mínusz 35 fokos rettentő hideg sokakat elriasztott, de a vásározók becsületére szóljon, hogy ők akkor is rendületlenül topogtak a jéggé fagyott földön. A tavalyi megnyitón a fogatlan jéggitáros mosolya sem volt őszinte (lásd a képen), idén viszont a szinte „nyári” napsütésben még szarvast ábrázoló jégszobrot is faragtak az arra illetékesek.

A Jokkmokk fesztivál, amely minden év februárjának első csütörtökén kezdődik, s három napig tart, hamar elvonul innen, hogy aztán mélységes csend boruljon a tájra. Februárban Svédország északi része, a Norbotten szinte mozdulatlanságba dermed, ilyenkor jönnek a leghidegebb éjszakák, a mínusz harmincöt-negyvenfokos hajnalokkal. Más ez a vidék, mint a messze, ezer kilométerre fekvő délen. Ott a főváros, Stockholm pénteken és szombaton fordul ki önmagából, ekkor veszi kezdetét a két estén és éjszakán át tartó őrület. A fárasztó heti munkavégzés után jöhet az ereszd el a hajam, némi karaoke bemutatóval megspékelve. Utóbbi olyan, mintha a város teljes énekelni nem, de inni annál inkább képes lakosa mikrofont ragadna, és ordítana, ahogy a csövön, pontosabban a torkon kifér. Csak hosszas fülelés és figyelés után jön rá az ember, hogy amit „énekelnek” az nem más, mint az ABBA örökbecsű slágere, a Mamma mia. De ehhez tényleg koncentrálni kell. A világot jelentő deszkákra egymást támogató házaspárok vad hangja betölti az egész hajót, miközben odalent a barátok igyekeznek videóra venni a nagy eseményt. A karaoke-őrület azonban csak este tíz óráig tart, mert ha ennél is tovább menne, kitörne a közbotrány. A váltás pillanatok alatt megy végbe, a színpadról eltűnnek az önjelölt énekesek, a hátsó traktusban pedig maximumra csavarja a hangerőt a lemezlovas. Indulhat a tánc. De mit keresnek itt a hatvan felé közelítő bácsik és az életük alkonyi szakaszára váró nénik? – teszi fel a kérdést a Magyarországról érkezett krónikás. Ennek a korosztálynak otthon eszébe sem jutna diszkóba menni (valljuk meg, sokan örülnek közülük, ha reggelente mindenféle testi nyavalya nélkül ébrednek), itt meg öt üveg sör elfogyasztása után a pocakos nyugdíjas is úgy ugrál, mint a nála negyvennel fiatalabb tinédzser. Arcukat több kiló vakolattal, akarom mondani, sminkkel kikenő hölgyek nádszálként hajladoznak, a fiatalok menőbb zenét reklamálnak, az idősebbeknek egy-egy összeborulós lassú szám is megtenné. A disc-jockey az évszázados svéd demokrácia jegyében ebből is nyom egy kicsit, meg abból is. Így lesz teljes a béke a fedélzeten. Éjfél felé az öregek kidőlnek és elmennek haza, ekkor már az utcasarokig kígyózik a bebocsátásra várók sora. Aki este kilencig nem ért ide, annak különleges szerencse kell, hogy helyet találjon. Mintha egész Stockholm tombolni akarna. S hajnalra, amikor elül a zsivaj, kezdődik a köztisztasági gépek tánca. Reggelre ugyanis fel kell takarítani azt a több tonna szemetet és üres üveget, amelyet a péntek és szombat éjszaka „termelt” a főváros utcáin. (Néhány évvel korábban volt szerencsém Helsinkiben tölteni az év utolsó napját, majd újév reggelén térdig gázoltam az üres üvegek között.) Vasárnapra végleg elül a zaj, a többség délig fel sem kel, aki meg nem vett elég alkoholt, az átkozza a rendeletet, amely a hét utolsó napján tiltja ennek árusítását.

Az italt nem kedvelőknek, vagy megvetőknek ilyenkor marad a Semla, azaz a svédek farsangi édessége. A leginkább képviselőfánkra hajazó sütemény február végégig kapható. Tetején habtejszín, alatta marcipános diós krém – semmi különös. Számomra furcsa, hogy ebben a minden tekintetben jól működő országban milyen szegényes a cukrászdák kínálata. Összesen három-négy sütemény kapható, s mivel a lakosság ezt szokta meg, senki sem reklamál egy jó franciakrémes, vagy Rigó Jancsi után, hiszen azt sem tudják, hogy ezek a kiválóságok tőlük kicsit délebbre a mindennapi élethez hozzátartozó eledelek. Nem véletlen, hogy a Göteborgban minap megnyitott kis francia pékség elsöprő sikerrel üzemel, hiszen az ott élők hamar rájöttek, hogy a közértben előre csomagolt kenyérnél akadnak magasabb minőséget képviselő falnivalók. A piacra azonban nehéz betörni, a szokás nagy úr, úgyhogy rögtönzött bevásárlóközponti megfigyelésem eredményeként annyit tudok mondani, hogy első helyen még mindig a húsgombóc áll, amelyet szorosan követ a fekete medvecukor. (Hogy ezt a nyúlós-ragacsos valamit hogyan képesek a helyiek a szájukba tömni, mi több, lenyelni, az szintén megérne egy külön fejezetet.)

Ami pedig a svédek és a magyarok kapcsolatát illeti, arról mindent elmond két stockholmi látványosság. A Külügyminisztérium épületétől kőhajításnyira egy padon áll Raoul Wallenberg diplomatatáskája, amelyet az ország leghíresebb köztéri szobrásza, a magyar származású Gustav Kraitz készített. Pár lépéssel távolabb, a Serafin kórház pavilonjának falán pedig emléktábla jelzi, hogy 1936-ban ebben az épületben műtötte meg Karinthy Frigyest Herbert Olivecrona professzor, lehetővé téve ezzel az Utazás a koponyám körül című könyv megszületését.

Az én száz napos utazásom is folytatódik, mi több, lassan a félidejéhez közeledik. A jövő héten csak egy ugrásra leszek Kanadától, hiszen a Dániához tartozó Grönlandon verem fel képzeletbeli sátramat. Egy hét múlva tehát a világ legnagyobb szigetéről jelentkezem.

Lantos Gábor utazását itt követhetik.