Amikor az altai magyarok kézzel írott díszoklevelét szombaton késő éjjel a kezembe vehettem, ismét bebizonyosodott, hogy van még a világnak olyan pontja, ahol honfitársaim békességben élnek egymás mellett. Alta, a Norvégia északi részén megbúvó húszezres kisváros ilyen hely. Itt nem érdekes, ha valaki olaj után kutat, pék, darukezelő, háziorvos, vagy éppen fogdoktor. Itt – ahogy egész Norvégiában – nem létező fogalom az emberek közötti szakadék, a másik lenézése, csak azért, mert a kenyérsütő esetleg nem tud hidat építeni két jéggé fagyott kőtömeg közé, vagy éppen a páciens szájába. Amikor ezek a lányok-fiúk egy-egy szombat este összejönnek, olyan hangulat lengi körül találkozásaikat, amelyekről otthon sokan csak álmodoznak.

Így értem tehát ide, Alta-ba, a száz napos út egyik fontos állomására. Jégbordákon vágtató 150-es számmal ellátott távolsági jármű hozott el Stroslett-ből. A buszon hasított a vezeték nélküli ingyenes internet, a vezető meg óránként üvöltő rádión hallgatta a híreket. Alta jelentős hely számomra, hiszen az előkészületek során nagyon sokat leveleztem az itteni magyarokkal. Történeteik egyenként érnének meg több misét. Remélem nem sértődnek meg azon, hogy „csak” négy sorsot mesélek el röviden, de ahogy megismertem őket, itt megbántódásról szó sem lehet.

Kattintson galériánkért!

Lantos Gábor

A városka egyik dombtetején húzódik meg a ház, ahol a Samu család éli mindennapjait. Az édesapa, Lajos geofizikus, felesége, Zsuzsanna hivatásos családösszetartó, gyermeknevelő. A két fiú, Attila és Kristóf itt járnak iskolába, az öt hónapos kutya, Tóbiás pedig minden betoppantót balról is, jobbról is képen nyal. Miközben Samu Lajos a tengeri olajmezőket kutatja, párja vállalta azt, hogy összefogja ezt a piciny magyar közösséget. Aki erre a távoli, ismeretlen tájra vetődik, Tóth Zsuzsannától biztosan számíthat jó szóra, levesre, segítségre. Pedig a család története nem szokványos. Ők nem fiatalon vágtak neki a nagyvilágnak, hanem akkor, amikor tízből kilenc magyar már azt mondja: „megöregedtem, nem megyek sehova.” Sorsuk alakulása egyben jól tükrözi azt a norvég szemléletet, hogy az északi államban annak is van esélye, aki már megélt fél évszázadot. Míg odahaza ennek a generációnak egyre csökkennek a lehetőségei, Norvégiában olyan megbecsülést kapnak, amely csak a legjobbaknak jár ki. Itt a kor nem csak állapot, hanem érdem is.

Egy házzal odébb, a belvárosi fogászati rendelőben egymásnak adják a kilincset a magyar fogorvosok. A dr. Ruscsák Norbert – Bácsi Zsófia párosról a „szép” szó jut az ember eszébe, s nem azért, mert a fogászati asszisztensként dolgozó Zsófia valóban szemrevaló teremtés. Inkább történetük szépséges. Ruscsák doktor csak egy a Skandináviában dolgozó rengeteg magyar gyógyító közül, ebben semmi különös nincsen. Az igaz ámulat akkor éri az embert, amikor Zsófi kezd mesélni. A lány odahaza ugyanis idegenvezetőként dolgozott, fogászati rendelőt akkor látott csupán, amikor elment egy-egy kivizsgálásra. Amikor úgy döntöttek, hogy Norvégiába költöznek, Zsófi számára kézenfekvő választásnak tűnt, hogy a fogorvos-asszisztens legyen. S itt jön a norvég csoda újabb fejezete. Zsófi megtanulta a munkához szükséges összes fontos dolgot, s onnantól kezdve egyetlen helyi „felettes” sem firtatta, mit is csinált korábban odahaza, vagy hogy hol vannak a papírjai? Nem volt érdekes az előélet, a lényeg csupán az, hogy végezze el tisztességesen és pontosan a munkáját. A többi itt nem számít.

Kattintson galériánkért!

Lantos Gábor

Ugyanebben a cipőben jár Csorba Viktor is. Magyarországon a Paksi Atomerőműben kereste kenyerét, itt pékségben dolgozik. „Mindent meg lehet tanulni, ezt is” – meséli nekem, miközben tágra nyílt szemekkel hallgatom őt. „Semmi rossz nincs abban, hogy éjjelente engem a sütődében lehet megtalálni. A munkának itt sokkal nagyobb becsülete van, mint szülőhazámban, arról nem is szólva, hogy Magyarországon esélyem nem lenne annyi pénzt keresni, mint Norvégiában. Tudom, hogy mindez valahol szomorú, de azt hiszem, Magyarország jelenlegi állapotáról nem én tehetek.”

A negyedik magyar, a közösség mókamestere, Fiják Krisztián. Miközben övé a legveszélyesebb hivatás az altai magyarok között. A Cserépváraljáról messzire került fiatalember egy hatalmas daru tetején ül, miközben az alatta dolgozó csapat (benne számtalan magyar építőmunkással) hidat ver két jéggé fagyott sziklatömb közé. A híd végén már fúrják az alagutat. Teszik mindezt azért, hogy hamarosan még kényelmesebben lehessen eljutni a városba azoknak, akik kocsival érkeznek. Az E6-os nemzetközi út fjordok mentén kanyarog, kell egy híd meg két sáv a hegy gyomrában, s máris rövidebb lesz az érkezési idő. Magyar szemmel nézve ez akár felesleges luxusberuházásnak is tűnhet, de erre a helyiek közül senki sem gondol. Az építkezés munkát ad azoknak, akik ott tevékenykednek, a kényelem meg jár az amúgy igen nehéz természeti környezetben élő embereknek.

Kattintson galériánkért!

Lantos Gábor

Az obligát kérdésre pedig, hogy a munkavégzésen és az alváson kívül mit lehet még csinálni Alta városában, magam is választ kaptam, midőn szombaton a Kautokeino felé vezető úton megtettünk negyven kilométert. A célnál elterülő hatalmas, jéggé fagyott tavon kezdetét vette a magyarok lékhorgászata, abszolút professzionális módon. Azaz érkezés, kicsomagolás, lékfúrás, jégkása eltávolítás, pecabot előszedés, kukactűzés, horog leengedés, türelmes várakozás. Közben két alkalommal is hófelhő érkezett fölénk, így a horgászokból mintegy öt perc alatt lettek hóemberek. Itt azonban ez senkit nem zavar, különben is már minden altai a január 22-én érkező első idei napfelkeltét várja. Hal nem akadt horogra, viszont e cikk szerzője sem fagyott oda a lék mellé, úgyhogy jöhetett az esti „kárpótlás”: csülkös babgulyás Ruscsák Norbert-módra és diókrémes palacsinta, ahogyan Bácsi Zsófia szereti. Közben percenkénti rohanás a teraszra, jön-e már az északi fény, de őfelsége Aurora Borealis ezen az estén csak halványan volt hajlandó megmutatni önmagát. Hajnal felé távozik az utolsó vendég, sajnos, nekem is mennem kell, de jönnek az újabb kalandok a jéggé fagyott tanai tundrán, ahol már vár az ottani közösség magyar lelkésze és a vardø-i templom kántora és Laura, a kirkenesi jégkisasszony. Rájuk már csak egy hetet kell várni.

Lantos Gábor útját itt nyomon követhetik.