Terv marad?

A gigaépítkezés megtérülését, üvegzsebkímélő voltát illetően találgatásra vagyunk kárhoztatva. Korábban a potenciális megrendelők ódákat zengtek róla, míg az ellenzék persze vészmadárdalt adott le a dolog apropóján. Hogy drága, haszontalan, s csak bizonyos üzleti köröknek jó. Objektív prognózist felállítani legfeljebb egy, urbanisztikai doktorátusát közgazdászdiplomával társító valaki lenne képes. De a feltételek permanens változása következtében az is mellétrafálhatna. Annyit hírelemzőként bizton leszögezhetünk: a grandiózus városfejlesztési művelet a kommunikáció pedagógiájának tökéletes csődje. Melyet így beindítani sem érdemes.

Természetesen nemcsak lehetséges, de egyenesen valószínű, hogy egy helyen olcsóbb a kormány tárcáit üzemeltetni, mint Budapesten szétszórva. Logisztikai, üzemeltetési, rezsifizetési szemszögből éppúgy, mint a bürokráciahatékonyság nézőpontjából. De ugyanilyen nyomatékos faktor, hogy ilyen óriásinvesztíciót még „békeidőben” is nehéz a lakosság felé prezentálni. Zord belpolitikai klímában pedig szinte lehetetlen. A publikum rendszerint kevés megértést tanúsít vezetőinek székházgondjai iránt. Hajlamos úgy gondolni, mindez csupán a politikusok kényelmét szolgáló luxusflanc. Főleg akkor, ha restriktív polgárháború van. Aminek köszönhetően megszorítások fognak présbe egyre több réteget. Elmagyarázható, hogy a növekvő terhek szükségesek. Némi ügyességgel az is beadható, hogy új „kormányvárosra” van jogos igény. Mármint külön. Mindkét döntésnek a nyilvánosság purgatóriumán egyszerre történő átvitele szinte lehetetlen.

Az időzítés tehát – finoman mondva – nem a legjobb. Persze még így is rengeteg ziccer kínálkozott a „népszerűségi ártalomcsökkentésre”. Mondjuk, televíziós hirdetésekben elmagyarázni a népnek, hány milliárdnyit spórolhatunk a minisztériumok kóborló nyájának összeterelésével. Hány százalékkal csökkenthető a kiszolgáló személyzet létszáma. Alapból milyen nagyságrenddel lesz kevesebb a fűtésdíj, az áramszámla, a takarításköltség az egységes irodakomplexumban. Sokkal hatásosabb volna, mint az a kormányklip, amelyben bicskanyitogató fizimiskájú játékvezető okítja a dolgozó tömegeket a nyugtaadás áldásos voltáról. Úgy tűnik, a koalíció önsorsrontásban színjelesre kíván vizsgázni. S mindez persze nem csak a kommunikációs felszínről szól, hanem az útvesztő politikai-államgazdasági koncepciótlanság szakadékának mélyeiről is.

Nem vitás, hosszútávon a büdzsének is kifizetődő lehet egy ilyen „büropolisz” felépítése. De közelebbre tekintve: biztos, hogy nincs egyéb, százmilliárdos volumenű reformprojekt, ami fontosabb volna, mint a néphergelésre alkalmas igazgatási központ létrehozása? Megéri egy lehetséges financiális előny a politikai, morális, szakmai tőke- és hitelvesztést? Lehet, hogy modern infrastruktúrával a kormányzás valamicske javulást felmutathat. De azt gondolni, miszerint a reformok sikerességéhez elengedhetetlen a költözködés, nyilvánvalóan abszurdum. Egy ilyenfajta negyed olyan, mint gépkocsiban a klíma, az automata sebváltó vagy a fedélzeti komputer. Kétségtelen, velük az autóvezetés kényelmesebb, gyorsabb, egyszerűbb. Azt mondani viszont, hogy nélkülük a járgánnyal moccanni sem lehet, csak kifogás a tehetetlenségre. Vagyis a hazai költségvetés jelenlegi állapotánál egy ilyen művelet aligha tekinthető stratégiai prioritásnak, inkább csupán másodrangú intézménykezelési problémának. Amit nem biztos, hogy a jelenlegi vérzivataros, verejtékzáporos időben kell végigvinni.

Gyurcsányék okulhattak volna más pórul járásán is. Amikor 1999 januárjában Orbán Viktor a kormányzat székhelyét a Néprajzi Múzeumba szerette volna áttenni, az ügyből óriási botrány kerekedett. Urizálással, rongyrázással, gigantomán allűrökkel vádolták a kormányfőt. Nagyjából pont azok háza tájának környékéről, akik most beleugrottak a „kádernegyed” felhúzásába. Nagyjából olyan ez a történet, mint amikor a családi házat fenyegető lángokat alig sikerült eloltani, de a ház ura már a dolgozószobájának a könyvtárhelyiséggel való egybenyitásán gondolkodik. Tegyük hozzá, úgy, hogy a tűz jelentős részben az ő felelőtlensége okán keletkezett. Valljuk be, nem túl rokonszenves hozzáállás.