AFP

Az Iszlám Állam (IS) szunnita terrorszervezet kegyetlenkedései miatt mind szélesebb körben terjed a nézet, hogy „újra fellángolt a keresztényüldözés” a Közel-Keleten. Olyan szörnyűségekről értesülünk, mint nők és gyermekek lefejezése, megcsonkítása, élve eltemetése, ártatlan áldozatok keresztre feszítése; olyanokról, amiket leírni is fáj. Mindezt hajlamos a közbeszéd (annak is leginkább az egyházias-keresztény-konzervatív része) apokaliptikus eseményként értelmezni, melynek kapcsán a „keresztény világnak” –  ami, most hirtelen, megint a Nyugat – szót kell emelni üldözött hittestvéreinkért.

Gyorsan mondom: szót kell emelni, igen, és szolidaritást nyilvánítani. A hallgatás és a tétlenség bűn. Mindent, amit lehet, meg kell tenni, de tegnapra, e genocídium megfékezéséért. E genocídium megfékezéséért is. És mert Irakban és Szíriában ugyanolyan kegyetlenséggel végez ki ugyanaz a terrorszervezet síita iszlámhívőket, értük ugyanúgy szót kell emelni, és ugyanúgy szolidaritást kell vállalni, mindenkinek.

De azt hiszem, hogy a keresztényeknek – a hitükből adódóan – különösen.

Ki legyen az áldozat?

Mint tudjuk, szerte a világon különféle identitású embercsoportok  vívnak – olykor gyilkos – csatákat egymással. E tény nem csökkenti az aktuális esemény súlyát, de ha nem fordítunk rá kellő figyelmet, nem fogjuk tudni megérteni az aktuális eseményt sem.

Kérdés persze, hogy akarjuk-e megérteni a népirtást.

Érthető, hogy akinek épp a családját, rokonait, hittestvéreit végzik ki, nem érdeklődik az iránt, hogy másutt, a mások családjával vagy hittestvéreivel is megtörténik ugyanez. Az én fájdalmam az én fájdalmam, azt senki ne relativizálja. Jó – de legalább azoknak, akik nem közvetlenül érintettek, vagy akik ennek ellenére képesek rá, a megértés fontos lehet; csak ennek birtokában tudunk tenni valamit, ha egyáltalán, a bármikor, bárhol bekövetkező genocídiummal szemben. Márton László Kiválasztottak és elvegyülők c. könyvében mondja, hogy még a holokausztot is „meg kell érteni”, ami nem azt jelenti, hogy „megértéssel kell fogadni” – ez alapvető különbségtétel, rossz szokásunk megfeledkezni róla.

Az egymással világszerte, folytonos harcban álló identitások lehetnek vallásiak, származásiak, politikai meggyőződés-béliek, területiek, vagy akár mindezek együtt. S az ezeket kísérő napi kommentárokban, majd történeti összegzésekben rendszerint megjelenik a  gyilkos, agresszor csoport, szemben az áldozatok  balsors-tépte közösségével. De már nem úgy, mint a valóságban, tehát mint akiknél ezek a szerepek történetileg szituáltak és átmenetiek. Az „áldozat” és az „agresszor” a nagy elbeszélésekben, nemzedékről nemzedékre állandó és lényegi tulajdonságként jelenik meg.

Mi pedig az áldozatok csoportjához tartozunk. Mindig. Én is, a kedves olvasó is. Akkor is az áldozatokhoz tartozunk, mikor éppen ütünk. Ha ütni vagyunk – sajnos! – kénytelenek, azt az áldozatok védelmében, az ő nevükben tesszük. S főként: az igazságért. A Boko Haram és az IS elbeszéléseiben (szinte hallom a sziszegést: „nehogy már ezeket is meg kelljen hallgatni; de igen, meg kell) a gonosz, elfajzott és istentelen Nyugat az agresszor, ő a sátáni támadó, meg a kollaboránsai, meg mindazok, akik az Igazság helyett a hazugságot hirdetik.

A gyerek, akit lefejeznek, hazugsággal és istentelenséggel fertőzött, és ha idejekorán nem likvidálják, fertőzni fog maga is.

Háborús helyzetben – különösen olyan súlyosan eszkalálódó válságok idején, mint a mostaniak –  a gonoszok csoportját a lehető legkeményebben kiiktatni nem kegyetlenségnek, hanem bátorságnak számít. Ugyanez a morális önfelmentés működik, amikor a háború még csak az ellenségképző közbeszéd metaforája, vagyis még nem fizikailag, csak verbálisan, illetve politikailag kell „megsemmisíteni” a „gonoszokat”, Nekünk, a jóknak. Mert mi jók vagyunk, ez nem vitás. Náluk legalábbis jobbak. És itt van a kutya elásva.

Melyik a legjobb ideológia?

Általános és reflexszerű vélekedés, hogy a csoportidentitásként működő nézetrendszerek közt vannak morálisan alacsonyabb és magasabb rendűek. Hogy melyik a jobb vagy rosszabb, persze az attól függ, ki milyen mércével méri őket; vagyis hogy az, aki a világnézeti csoportokat rangsorolja, melyik csoporthoz tartozik. Egy hithű liberális szemében többnyire a humanizmus vagy a felvilágosodás hagyományának ember- és társadalomképe a legfejlettebb. Logikus megtennie mindent annak érdekében, hogy a társadalom a lehető leginkább liberálissá váljék. Szabadság+egyenlőség+testvériség = béke és boldogság. De azért a szabadság, egyenlőség és testvériség radikális hirdetői a XVIII. században tömegeket végeztek ki kegyetlenül; mindenkit el akartak pusztítani, aki szerintük a béke és boldogság útjában állt.

Sokak szerint a kereszténység az a nézetrendszer, amely morálisan a legfejlettebb, ezért ha minél szélesebb körben elterjedne, megvalósulhatna az áhított béke. Ha a keresztények, úgymond, követtek is el bűnöket, azok nem a teljes kereszténység bűnei; és amennyiben mégis igen, az egyház már megbánta őket. Szilvay Gergely így ír: „A keresztény nyugat sosem üldözte úgy az iszlámot, ahogy most a szélsőséges iszlám mozgalmak üldözik a keresztényeket.” Mi, keresztények jobbak vagyunk. Üldöztünk, üldözgettünk mi is, megtettünk ezt-azt, de azért mi sosem tettünk olyat, mint ők.

A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy a kereszténység (ezalatt most a tételes, identitásképző ideológiát értem) szinte minden eddigi formájában képes volt embertelenül pusztítani a „gonoszt”. Nemcsak a sokat emlegetett középkori keresztes háborúkra és inkvizícióra gondolok. A protestáns egyházak, akik rengeteget szenvedtek a XVI. században a katolikusoktól, s ezért máig ható mártírkultusz alakult ki köztük, szintén rengeteg szenvedést okoztak egymásnak. A lutheránusok és kálvinisták módszeresen vízbe fojtották az újrakeresztelőket; a XVII. században a reformátusok az ún. arminiánusokat égették meg a főtereken. Beszélhetnénk az ír katolikusok és protestánsok közti nyolcszáz éve tartó erőszakról vagy a kenyai keresztény milíciákról is. Rengeteg szörnyűség történik keresztények által, ráadásul Krisztus nevében. „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot” (Máté 10, 34.) „Átadjuk az ilyet a Sátánnak a test veszedelmére... a kívülvalókat pedig az Isten ítéli meg... vessétek ki a gonoszt magatok közül.” (1Korintus 5:5, 13.) Szándékosan idéztem újszövetségi locusokat, és szándékosan hallgattam el a kontextust; így tesznek a keresztények, mikor szent szövegekre hivatkozva kegyetlenkednek. Akárcsak az iszlám hívei.

És bocsánat, de émelygek a statisztikai érveléstől, hogy ti. akkor „melyik rendszer hány embert pusztított is el, mert amelyik a legkevesebbet, biztos az a legjobb”. Ez olyan badarság, hogy vitatkozni sincs vele kedvem. De ha már statisztika, mit kezdjünk a több milliárd abszolút békés muzulmánnal?

És akkor most mi legyen?

A baj mindig ott kezdődik, ha mi vagyunk a jók, de legalábbis a jobbak, szemben a gonoszokkal. Akkor a gonoszok feletti győzelem nemcsak morálisan igazolható, hanem egyenesen kötelesség. A tét a világ jobbá tétele – s a világ attól lesz jobb, ha mi, a jók uralkodunk benne. Ezért, pont ezért borzasztó az olyan mi-tudat, amely az ők-kel szemben határozza meg magát, és így szabja meg a szolidaritás irányát is. Nem a szenvedő emberrel vagyunk úgy általában, nem a mindenkori üldözöttel; sokukról tudomást sem veszünk. De amikor úgy érezzük, hogy a mi fajtánk van veszélyben, cselekednünk kell.

Igen, van keresztényüldözés, lesz is. Sajnos. De az iraki áldozatok nem a keresztények. Legalábbis – szerintem – nem ez a tanulság. A tanulság még ennél is mélyebb és fájóbb. A tanulság az, hogy nincsenek kiválasztottak. A szónak abban az értelmében, hogy bármely csoport különb lenne a másikánál, egyébként Bibliában sincsenek. És nincsen olyan vallási vagy ideológiai konstrukció, (beleértve a békés buddhizmust) amelynek feltétlen híveként ne lennénk képesek adott esetben a gyilkos gyűlöletre.

Volna néhány egyszerű javaslatom. Az egyik: akik erőszakot szenvednek, azokkal vállaljunk szolidaritást, függetlenül attól, hogy zsidók, palesztinok, síiták vagy keresztények stb. A másik, hogy próbáljunk már leszállni a magas lóról, s a csoportunk tagjaiként egyenértékűnek tekinteni (és így is kezelni) a másik csoport tagjait, még akkor is, ha a saját csoportunk ezért morog ránk. (Morogni fog, probatum est.) A harmadik főleg azoknak szól, akik önmagukra mint keresztényekre tekintenek. Gondoljátok meg: a názáreti rabbi, az Isten Fia nem arra tanít-e saját példájával, hogy nincsenek ők és mi, csak mi vagyunk? Jézusban az Isten, az „egészen más” lesz emberré, vagyis olyanná, aki egy közülünk. Jézus személyében a Jó állt be a gonoszok közé, és velük azonosulva megkeresztelkedik (ami a bűnbánat gesztusa). Aztán rablógyilkosoknak járó kivégzést szenved, ártatlanul, könyörögve a hóhéraiért. És a lábainál a kor radikális nacionalistája (a zélóta Simon) és az ősök hagyományát gyalázó, gyűlölt kollaboráns (Lévi Máté, a vámszedő) egymás testvérei lesznek.

Mert ő nem azért jött, hogy legyőzze a gonoszokat. Hanem, hogy meghaljon értük.

A gonoszokért, érted.