Balavány György
Balavány György

Az áldozatok nem a keresztények. Legalábbis nem ez a tanulság. A tanulság még ennél is mélyebb és fájóbb.

 

©

Az Iszlám Állam (IS) szunnita terrorszervezet kegyetlenkedései miatt mind szélesebb körben terjed a nézet, hogy „újra fellángolt a keresztényüldözés” a Közel-Keleten. Olyan szörnyűségekről értesülünk, mint nők és gyermekek lefejezése, megcsonkítása, élve eltemetése, ártatlan áldozatok keresztre feszítése; olyanokról, amiket leírni is fáj. Mindezt hajlamos a közbeszéd (annak is leginkább az egyházias-keresztény-konzervatív része) apokaliptikus eseményként értelmezni, melynek kapcsán a „keresztény világnak” –  ami, most hirtelen, megint a Nyugat – szót kell emelni üldözött hittestvéreinkért.

Gyorsan mondom: szót kell emelni, igen, és szolidaritást nyilvánítani. A hallgatás és a tétlenség bűn. Mindent, amit lehet, meg kell tenni, de tegnapra, e genocídium megfékezéséért. E genocídium megfékezéséért is. És mert Irakban és Szíriában ugyanolyan kegyetlenséggel végez ki ugyanaz a terrorszervezet síita iszlámhívőket, értük ugyanúgy szót kell emelni, és ugyanúgy szolidaritást kell vállalni, mindenkinek.

De azt hiszem, hogy a keresztényeknek – a hitükből adódóan – különösen.

Ki legyen az áldozat?

Mint tudjuk, szerte a világon különféle identitású embercsoportok  vívnak – olykor gyilkos – csatákat egymással. E tény nem csökkenti az aktuális esemény súlyát, de ha nem fordítunk rá kellő figyelmet, nem fogjuk tudni megérteni az aktuális eseményt sem.

Kérdés persze, hogy akarjuk-e megérteni a népirtást.

Érthető, hogy akinek épp a családját, rokonait, hittestvéreit végzik ki, nem érdeklődik az iránt, hogy másutt, a mások családjával vagy hittestvéreivel is megtörténik ugyanez. Az én fájdalmam az én fájdalmam, azt senki ne relativizálja. Jó – de legalább azoknak, akik nem közvetlenül érintettek, vagy akik ennek ellenére képesek rá, a megértés fontos lehet; csak ennek birtokában tudunk tenni valamit, ha egyáltalán, a bármikor, bárhol bekövetkező genocídiummal szemben. Márton László Kiválasztottak és elvegyülők c. könyvében mondja, hogy még a holokausztot is „meg kell érteni”, ami nem azt jelenti, hogy „megértéssel kell fogadni” – ez alapvető különbségtétel, rossz szokásunk megfeledkezni róla.

Az egymással világszerte, folytonos harcban álló identitások lehetnek vallásiak, származásiak, politikai meggyőződés-béliek, területiek, vagy akár mindezek együtt. S az ezeket kísérő napi kommentárokban, majd történeti összegzésekben rendszerint megjelenik a  gyilkos, agresszor csoport, szemben az áldozatok  balsors-tépte közösségével. De már nem úgy, mint a valóságban, tehát mint akiknél ezek a szerepek történetileg szituáltak és átmenetiek. Az „áldozat” és az „agresszor” a nagy elbeszélésekben, nemzedékről nemzedékre állandó és lényegi tulajdonságként jelenik meg.

Mi pedig az áldozatok csoportjához tartozunk. Mindig. Én is, a kedves olvasó is. Akkor is az áldozatokhoz tartozunk, mikor éppen ütünk. Ha ütni vagyunk – sajnos! – kénytelenek, azt az áldozatok védelmében, az ő nevükben tesszük. S főként: az igazságért. A Boko Haram és az IS elbeszéléseiben (szinte hallom a sziszegést: „nehogy már ezeket is meg kelljen hallgatni; de igen, meg kell) a gonosz, elfajzott és istentelen Nyugat az agresszor, ő a sátáni támadó, meg a kollaboránsai, meg mindazok, akik az Igazság helyett a hazugságot hirdetik.

A gyerek, akit lefejeznek, hazugsággal és istentelenséggel fertőzött, és ha idejekorán nem likvidálják, fertőzni fog maga is.

Háborús helyzetben – különösen olyan súlyosan eszkalálódó válságok idején, mint a mostaniak –  a gonoszok csoportját a lehető legkeményebben kiiktatni nem kegyetlenségnek, hanem bátorságnak számít. Ugyanez a morális önfelmentés működik, amikor a háború még csak az ellenségképző közbeszéd metaforája, vagyis még nem fizikailag, csak verbálisan, illetve politikailag kell „megsemmisíteni” a „gonoszokat”, Nekünk, a jóknak. Mert mi jók vagyunk, ez nem vitás. Náluk legalábbis jobbak. És itt van a kutya elásva.

Melyik a legjobb ideológia?

Általános és reflexszerű vélekedés, hogy a csoportidentitásként működő nézetrendszerek közt vannak morálisan alacsonyabb és magasabb rendűek. Hogy melyik a jobb vagy rosszabb, persze az attól függ, ki milyen mércével méri őket; vagyis hogy az, aki a világnézeti csoportokat rangsorolja, melyik csoporthoz tartozik. Egy hithű liberális szemében többnyire a humanizmus vagy a felvilágosodás hagyományának ember- és társadalomképe a legfejlettebb. Logikus megtennie mindent annak érdekében, hogy a társadalom a lehető leginkább liberálissá váljék. Szabadság+egyenlőség+testvériség = béke és boldogság. De azért a szabadság, egyenlőség és testvériség radikális hirdetői a XVIII. században tömegeket végeztek ki kegyetlenül; mindenkit el akartak pusztítani, aki szerintük a béke és boldogság útjában állt.

Sokak szerint a kereszténység az a nézetrendszer, amely morálisan a legfejlettebb, ezért ha minél szélesebb körben elterjedne, megvalósulhatna az áhított béke. Ha a keresztények, úgymond, követtek is el bűnöket, azok nem a teljes kereszténység bűnei; és amennyiben mégis igen, az egyház már megbánta őket. Szilvay Gergely így ír: „A keresztény nyugat sosem üldözte úgy az iszlámot, ahogy most a szélsőséges iszlám mozgalmak üldözik a keresztényeket.” Mi, keresztények jobbak vagyunk. Üldöztünk, üldözgettünk mi is, megtettünk ezt-azt, de azért mi sosem tettünk olyat, mint ők.

A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy a kereszténység (ezalatt most a tételes, identitásképző ideológiát értem) szinte minden eddigi formájában képes volt embertelenül pusztítani a „gonoszt”. Nemcsak a sokat emlegetett középkori keresztes háborúkra és inkvizícióra gondolok. A protestáns egyházak, akik rengeteget szenvedtek a XVI. században a katolikusoktól, s ezért máig ható mártírkultusz alakult ki köztük, szintén rengeteg szenvedést okoztak egymásnak. A lutheránusok és kálvinisták módszeresen vízbe fojtották az újrakeresztelőket; a XVII. században a reformátusok az ún. arminiánusokat égették meg a főtereken. Beszélhetnénk az ír katolikusok és protestánsok közti nyolcszáz éve tartó erőszakról vagy a kenyai keresztény milíciákról is. Rengeteg szörnyűség történik keresztények által, ráadásul Krisztus nevében. „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot” (Máté 10, 34.) „Átadjuk az ilyet a Sátánnak a test veszedelmére... a kívülvalókat pedig az Isten ítéli meg... vessétek ki a gonoszt magatok közül.” (1Korintus 5:5, 13.) Szándékosan idéztem újszövetségi locusokat, és szándékosan hallgattam el a kontextust; így tesznek a keresztények, mikor szent szövegekre hivatkozva kegyetlenkednek. Akárcsak az iszlám hívei.

És bocsánat, de émelygek a statisztikai érveléstől, hogy ti. akkor „melyik rendszer hány embert pusztított is el, mert amelyik a legkevesebbet, biztos az a legjobb”. Ez olyan badarság, hogy vitatkozni sincs vele kedvem. De ha már statisztika, mit kezdjünk a több milliárd abszolút békés muzulmánnal?

És akkor most mi legyen?

A baj mindig ott kezdődik, ha mi vagyunk a jók, de legalábbis a jobbak, szemben a gonoszokkal. Akkor a gonoszok feletti győzelem nemcsak morálisan igazolható, hanem egyenesen kötelesség. A tét a világ jobbá tétele – s a világ attól lesz jobb, ha mi, a jók uralkodunk benne. Ezért, pont ezért borzasztó az olyan mi-tudat, amely az ők-kel szemben határozza meg magát, és így szabja meg a szolidaritás irányát is. Nem a szenvedő emberrel vagyunk úgy általában, nem a mindenkori üldözöttel; sokukról tudomást sem veszünk. De amikor úgy érezzük, hogy a mi fajtánk van veszélyben, cselekednünk kell.

Igen, van keresztényüldözés, lesz is. Sajnos. De az iraki áldozatok nem a keresztények. Legalábbis – szerintem – nem ez a tanulság. A tanulság még ennél is mélyebb és fájóbb. A tanulság az, hogy nincsenek kiválasztottak. A szónak abban az értelmében, hogy bármely csoport különb lenne a másikánál, egyébként Bibliában sincsenek. És nincsen olyan vallási vagy ideológiai konstrukció, (beleértve a békés buddhizmust) amelynek feltétlen híveként ne lennénk képesek adott esetben a gyilkos gyűlöletre.

Volna néhány egyszerű javaslatom. Az egyik: akik erőszakot szenvednek, azokkal vállaljunk szolidaritást, függetlenül attól, hogy zsidók, palesztinok, síiták vagy keresztények stb. A másik, hogy próbáljunk már leszállni a magas lóról, s a csoportunk tagjaiként egyenértékűnek tekinteni (és így is kezelni) a másik csoport tagjait, még akkor is, ha a saját csoportunk ezért morog ránk. (Morogni fog, probatum est.) A harmadik főleg azoknak szól, akik önmagukra mint keresztényekre tekintenek. Gondoljátok meg: a názáreti rabbi, az Isten Fia nem arra tanít-e saját példájával, hogy nincsenek ők és mi, csak mi vagyunk? Jézusban az Isten, az „egészen más” lesz emberré, vagyis olyanná, aki egy közülünk. Jézus személyében a Jó állt be a gonoszok közé, és velük azonosulva megkeresztelkedik (ami a bűnbánat gesztusa). Aztán rablógyilkosoknak járó kivégzést szenved, ártatlanul, könyörögve a hóhéraiért. És a lábainál a kor radikális nacionalistája (a zélóta Simon) és az ősök hagyományát gyalázó, gyűlölt kollaboráns (Lévi Máté, a vámszedő) egymás testvérei lesznek.

Mert ő nem azért jött, hogy legyőzze a gonoszokat. Hanem, hogy meghaljon értük.

A gonoszokért, érted.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!