szerző:
Balázs Zoltán

Magyarország magányosan acsarog. Nincsenek már barátaink.

Aligha tagadható, hogy Magyarország külpolitikai válságban van. Súlyos válságban. Ez a következőt jelenti. Van egy szövetségi rendszer, amelynek az ország formálisan a tagja, s amelyet egyszerűen atlanti rendszernek hívhatunk (így egyszerre utalhatunk az unióra és a NATO-ra). Ráadásul egyértelmű közakaratból. Ennek a rendszernek azonban ma már egyetlen komoly tagja sincs, amely bizalommal tekintene Magyarországra. A keleti szövetségi rendszernek, ezt hívhatjuk a „nagy Oroszország kovácsolta frigynek", viszont az ország (még?) nem tagja. Formális és nyilvános elköteleződés híján, amely államközi és a szuverenitást érintő szerződésekben nyilvánul meg, természetesen ennek a rendszernek a tagjai sincsenek bizalommal az ország iránt.

Jelenleg a hidegben vagyunk.

Ha valahol, akkor a külpolitikában igazán érvényes Carl Schmitt megállapítása: a politikai cselekvés nem más, mint döntés arról, hogy ki a barátom és ki az ellenségem. Ez azonban nem csak egyszeri döntés, szerződések aláírása, ünnepélyes kihirdetése. A politikai cselekvések világa sokszínű, mint ahogy minden baráti viszony, a magánéletben is ezernyi apró-cseprő, jelentéktelen, vagy éppen váratlanul jelentőssé váló eseményből, gesztusból áll össze. A magyar kormány minden jel szerint ezt valamiért nem érti. A magyar külpolitikai kormányzás üzletkötéssé silányult, bizarr és badar külgazdasági statisztikai célok utáni hajszává, holott egyetlen és semmivel sem helyettesíthető feladata a barátok keresése és a barátságok ápolása volna. Hozzáteszem: ezen a szinten az üzletkötés alapfeltétele, hogy a kormányzati szövetségesi viszonyban a bizalom meglegyen. Ha valaki elolvassa az új magyar külügyminiszter bizottsági meghallgatásának jegyzőkönyvét, azt fogja látni, hogy a jelölt szót is alig vesztegetett arra, hogy a külpolitikai stratégiáról szóljon, vagy hogy egyáltalán derengjen neki, hogy enélkül érdemi és stabil üzleti magánkapcsolatok sem fognak kialakulni. Még szomorúbb, sőt, hajmeresztőbb, hogy az ellenzéki képviselőknek sem jut eszükbe, hogy erről érdeklődjenek. A politikai moralizmus és a politikai realizmus ebben az egy kérdésben ugyanazt mondja: a külpolitika alapfeladata, hogy barátokat keressen a szuverén államok világában. Egyet lehet érteni a szuverenitás védelmezésének fontosságában, ami a kormányzat egyetlen stratégiai céljának látszik; csakhogy ebben a világban kizárólag úgy lehet túlélni, ha vannak barátaink. Érték és érdek itt egybeesik.

Amikor a Németh-kormány úgy döntött, hogy kiengedi a keletnémet menekülteket Ausztriába, akkor megszerezte Németország barátságát. Ez a gesztus kicsi volt és „olcsó,” mégis Európa egyik kulcshatalmának hosszú távú támogatását biztosította. Németország ezt azóta sem felejtette el. Már nem a bizalom, hanem ez a hála az utolsó, még használható, de rohamosan apadó erkölcsi tőkénk Nyugaton. Amikor az Orbán-kormány úgy döntött, hogy kiengedi az azeri gyilkost, akkor elvesztette Örményország barátságát, s ezzel az igen befolyásos amerikai örmény lobbi rokonszenvét. Amikor bezárta tallini nagykövetségünket, akkor elvesztette nemcsak az észt, hanem minden bizonnyal a többi balti állam rokonszenvét is. Az utóbbi államokkal egy baráti rendszerbe tartozunk. (Megjegyzem, hogy egy balti nagykövetség két-három fővel üzemeltethető. Nem pénzről van tehát szó: ezt az észtek is pontosan értik. Itt egy barátság fölrúgása történt, egészen pontosan cserbenhagyás, az orosz fenyegetés láttán. Az ok természetesen sejthető. Persze ha minket hagynak cserben, netán árulnak el, az égbekiáltó bűn.)

Amikor az uniót érdek- és nem értékközösségnek állítjuk be, ahogy a házelnök teszi, akkor azt üzenjük, hogy nem vagyunk a barátaitok, legföljebb üzlettársaitok. Ám üzlettársa az uniónak is sok van, de azokkal csak kereskedik, érdekeit nem védi. A kölcsönös érdekvédelem alapja a külpolitikában ugyanis a barátság, ami viszont igényli, sőt, megköveteli a határozott kiállást legalább néhány kulcsfontosságú érték mellett. Nem a kritika szervilis fölfüggesztését és az alázatos hajlongást: ezen úgyis könnyű átlátni. Sőt, az értékek védelme éppenséggel megköveteli a kritikát is, ami az értékek követését illetheti. Ami viszont nem megy, az az értékközösség teljes negligálása vagy éppen megtagadása. Egy barátságot igen könnyű tönkretenni. Egy rosszul megválasztott vagy meggondolatlanul kimondott szó is képes rá. Elég, ha arról szónokolunk, hogy barátaink erkölcsi válságban vannak, s ezért nem tudunk velük közösséget vállalni. A kérdés ugyanis adja magát: nem azért a barátaink, hogy segítsünk rajtuk? (Föltéve, ha tudunk: az ugyanis még nem triviálisan igaz, hogy mi nem vagyunk erkölcsi válságban.)

Amikor az uniós támogatásokat úgy állítjuk be (ahogy a miniszter és a miniszterelnök teszi), mint ami nekünk jár, mert ezzel csak  visszaadják, amit elvettek tőlünk, akkor azt üzenjük, hogy a német, osztrák, holland, dán stb. polgárok adójára erkölcsi jogunk van, mert azok a német, osztrák stb. (persze nem csak uniós!) cégek, amelyek miután az érvényes magyar törvények szerint kifizették a béreket, a bérterheket, a helyi és központi adókat és járulékokat, a megmaradó jövedelmet (ez a profit) „elveszik”, úgymond, „tőlünk”. A kapcsolat sem logikailag, sem tartalmilag nem áll fönn, ezért az állítás morálisan tarthatatlan, az okfejtés pedig rosszhiszemű félrevezetés. Egyetlen dologra alkalmas: arra, hogy a baráti viszonyt tovább roncsolja, s azt hozza az említett adófizetők s az őket képviselő kormányok tudtára, hogy a magyar kormány az uniós tagságot még véletlenül sem tekinti szövetségesi, baráti közösségnek.

Az uniós államok vezetői, ránk figyelő döntéshozói és véleményformálói évek óta egyre több bírálatot fogalmaztak meg. Mostanra jutottunk el odáig, hogy nyíltan kimondatott a kérdés: kell-e nekünk Magyarország? Amerika sem valamiféle drámai ultimátummal érkezett. Bár a diplomácia nyelvén, de a lehető legnyíltabban jelezte: egyszerűen nem bízik többé Magyarországban.

S vajon érti ezt a magyar kormány?

Kételyeim vannak. A magyar külpolitika évszázados kudarcágazat. Megdöbbentő ügyetlenség a szövetségesi politikában, a valóság és az álmok szisztematikus összekeverése, nagyzolás és önhittség, majd acsargó sértettség és az „egyedül vagyunk” felelősségének másokra tolása. Állandó elárultatás-pszichózis és ellenségkeresés mindenütt, amelyből mindig magányosság és a felénk soha semmilyen jóindulatot nem (ám annál több érdeklődést) mutató keleti hatalomnak való kiszolgáltatottság következett.

Senki nem tagadja, hogy kaptunk „a Nyugattól” (ha ennek egyáltalán van így értelme) rosszat is bőven. De kaptak a lengyelek, a csehek, a románok, a baltiak is, mégsem kétséges számukra, hogy hová tartoznak és hová akarnak tartozni. És a Nyugat, ami ma külpolitikailag és nemzetközi jogilag is nagyjából az atlanti szövetségi rendszert jelenti, a magyarok évszázados, szeretve utált vagy utálva szeretett, de egyértelmű és visszavonhatatlan döntése. Ezt az Alaptörvény is rögzíti, ennek gyökeresen ellentmondó politikát folytatni törvénytelen.

Kilenc hónappal ezelőtt jelent meg John Lukacs cikke a hovatartozásunkról. Nála jobban kevesen látják át a huszadik századot, s benne Magyarország sorsát, lehetőségeit és korlátait. Gondolatai prófétai erejűek. A jelző talán túlzásnak tűnik, de a pillanat – ő is választóvonalról beszél –, azt hiszem, ezt indokolja.

S a választóvonal-érzéssel nincs egyedül. Amióta elolvastam Lukacs sorait, nem megy ki fejemből egy verssor. Faludy György írta, Kádárhoz, 1981-ben. A versszak és benne az a bizonyos sor, az utolsó, így szól:

„A szabadság csodaszarvasát űztük

négyszáz éve. De ki fut most utána?

Te érted el. Szívós vagy.

Egy országot toltál át Ázsiába.”