1985 januárjában neveztek ki főszerkesztő-helyettesnek, és attól kezdve a főszerkesztő távollétében nekem kellett a felelősséget viselnem mindenért, ami megjelent a lapban. Én pedig valóban nem voltam afféle „jó elvtárs”, korábban disszidáltam, és újságírói karrieremet is átmenetileg megszakították, megbízhatatlan elemként tartottak nyilván. Vince Mátyás döntése a kinevezésemről tehát nem volt szokványos, de ő más bátor lépéseket is tett: olyan embereket hívott a HVG-hez, akiket politikai okokból sehol máshol nem alkalmaztak volna. Nagyon jó társaság gyűlt ott össze, nemrég kikértem a Történeti Hivataltól a rólunk szóló III/III-as jelentéseket, egy mondatot idézek belőle: „a HVG-nél különösen kedveltek az exhibicionista, zavaros elemek”.

Csoportkép 1980-ból: Kocsis Györgyi és Szauer Péter között a szerző © Korcsog Ernő

Miközben a Pártközpontban elfogadták a kinevezésemet, azt egyáltalán nem nézték jó szemmel. Aggályaik hamarosan be is igazolódtak, amikor elkövettem az első „nagy malőrt”: interjút készítettem Csernok Attilával, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökhelyettesével, aki bírálta az 1970-es évek szerinte hibás árfolyam-politikáját, valamint a külföldi hitelek túlzott felvételét. A cikket a magyar gazdaságpolitika akkori irányítói, Marjai, Fekete és Havasi nagyon rossz néven vették, kitört a botrány. Lakatos Ernő, az MSZMP KB Agitprop Osztályának akkori főnöke keményen lehordott, igazoló jelentést kellett írnom és fegyelmi indult ellenem. Végül megszüntették az eljárást, de meg kellett ígérnem, hogy „nagyobb figyelmet fogok szentelni a jövőben arra, hogy egyes konkrét kérdésekben az interjúalanyok és a lap szerkesztőségének a véleménye közötti különbség markánsan kiderüljön”. Az évi prémiumomat is a felére csökkentették. (Jellemző, hogy Csernok Attilát a következő április 4-én magas állami kitüntetésben részesítették).

Azután sorba jöttek a „nemkívánatos” cikkek, és jöttek a ledorongolások. Például megjelent 1986-ban a szerkesztésemben és a jóváhagyásommal egy cikk, Babus Endre írta az országgyűlés jogügyi bizottságának vitájáról: a családjogi törvénytervezet volt a napirenden. Utána Lakatos Ernő telefonon közölte, hogy a cikk megjelentetése politikai hiba volt, a HVG családellenes, egyébként is, hét jogász vitájáról minek írni. Bűnlajstromomon a következő tétel egy interjú volt az osztrák gazdasági helyzetről Péter Martossal, a Die Presse főszerkesztőjével. Lakatos Ernő ekkor azt ordította a telefonba, hogy Martos Péter uszító hangú írásokat jelentet meg Magyarországról, ezért az interjú megjelenése súlyos politikai hiba volt. Minden lehordás után íni kellett egy igazoló jelentést.

Azután 1986 őszén Lakatos közölte, betelt a pohár, mondjak le. Mondtam, önként nem fogok. Ez a Pártközpontot egyáltalán nem érdekelte. 1986 novemberében egy főszerkesztői értekezleten – ezeken a liturgikus összejöveteleken adták ki az ukázt a főszerkesztőknek, hogy mit szabad, mit nem – bejelentették, hogy lemondtam a főszerkesztő-helyettesi posztról. Bányász Rezső akkori kormányszóvivő, a Tájékoztatási Hivatal vezetője pedig közölte Bossányi Katalinnal, hogy ő a HVG új főszerkesztő-helyettese, és „ha a Hirschler nem hajlandó önként lemondani, más eszközöket is igénybe tudunk venni”. Vince Matyinak azonban akkor még valahogy sikerült megállapodnia az agitprop osztállyal, hogy maradhatok, egyébként Bossányi sem fogadta el az ajánlatot.

Eltelt egy jó félév, 1987 júliusában, szintén Vince távollétében, sorozatosan kaptam a letolásokat, mivel „számos politikai hibát követtem el”. Többek között közöltem Bauer Tamás levelét a Posta rovatban, amelyben cáfolta egy korábbi cikkünk állítását, amely szerint a Népfront már megvitatta és elfogadta a KB állásfoglalását. Bauer jelezte: erről szó sem volt. Ugyanebben a számban megemlítettük, hogy a társadalmi és tömegszervezetek között az MSZMP is részben állami költségvetésből fedezi a kiadásait, ám abban az időben ez is „top secret” volt. A bűnlajstromban szerepelt még egy, az újságírók helyzetével foglalkozó cikk kritikus hangvétele, továbbá a következő mondat: „újságírói berkekben általánosan elfogadott nézet, hogy a nyár az uborkaszezon ideje”. Ez főbenjáró bűn volt, mert épp akkor jelent meg a KB állásfoglalása, akkor pedig nem lehet uborkaszezon

És ezzel csakugyan betelt a pohár, leváltottak, de a HVG-nél maradhattam, munkatársként. Egy napon Lengyel László megjelent a szerkesztőségben, miután korábban már sokfelé próbálkozott „Fordulat és Reform” című tanulmányuk kiadásával, de senki sem merte felvállalni a dolgot. A Bokros Lajossal, Antal Lászlóval, Matolcsy Györggyel, Csillag Istvánnal és másokkal 1986-ban írt tanulmányt süket csend vette körül. Tőlünk azt kérte, hogy írjunk egy függeléket a nyilvánosság reformjáról.

Kocsis Györgyivel és Babus Bandival együtt – ők ma is a HVG prominens újságírói - összeszedtünk egy szakmailag sokoldalú társaságot, köztük Lázár Guy-t, Halmai Gábort, Gálik Mihályt, Mélykúti Attilát, Molnár Gabriellát, és megírtuk A nyilvánosság reformja – A reform nyilvánossága c. opusunkat. Amikor az Irodalmi Újságban megjelent reformjavaslatunk, azt Breitner Miklós, Domány András, Emőd Pál, Farkas Katalin, Farkas Zoltán, Gálik Mihály, Gombár Csaba, Hann Endre, Halmai Gabi, magam, Kocsi Ilona, Kocsis Györgyi, Lázár Guy, Lengyel László, Mélykúti Attila, Pataki Judit, Rejtő Gábor, Szabó Gábor, Szekfű András, Terestyényi Tamás, Tibor Ágnes és Vásárhelyi Mária jegyezte.

A tanulmányt közölte a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság, folyamatosan ismertette a BBC. Lehozta a Medvetánc is. Nem sokkal később a HVG- Vág utcai szerkesztőségében megjelent egy belügyes, engem keresett, Devecseriként mutatkozott be. Ha bátrabb vagyok, azt mondom, hogy én meg Karinthy. Azzal jött, hogy előző héten Bécsben, ahova a Pepsi sajtóértekezletére mehettem ki egy hétvégére az Interpress szervezésében, és ahol egy bankot is meglátogattam, állítólag államtitkokat fecsegtem el a magyar gazdasági programról. Mire azt feleltem, ezt már csak azért sem tehettem meg, mert ilyen program nincs. Távozott; szerencsére nem került újra elő. Utóbb megtudtam, a szerkesztőségi telefonokat folyamatosan lehallgatta a „szerv”.

HVG-s kollegáimmal, Szauer Péterrel, Simon Ákossal, illetve tekintélyes külsösökkel, mint Kéri László, Magyar Bálint, Halmai Gábor, Lengyel László, Kiss Gy. Csaba, ekkor már jártuk az országot, vidéki kultúrházakat, egyetemi klubokat kerestünk fel. Általában HVG-est címmel rendezték ezeket az összejöveteleket. Nemegyszer 400–500 főnyi hallgatóság előtt beszéltünk, főként a gazdasági és a társadalmi reformok szükségességéről. Néhány szöget ezek az összejövetelek is bevertek a rendszer koporsójába. A III/III-as dossziék anyagából kiderült, ezekről az estekről rendszeres beszámolókat írtak a BM-nek.

1987-ben el kellett gondolkodnunk, hogyan tovább? Pontosan emlékszem, Babus Bandi vetette fel egyesület megalapításának ötletét. Úgy gondoltuk, szükségük van az újságíróknak egy igazi érdekvédelmi, érdekérvényesítési szervezetre, ahová persze egyéb értelmiségiek is csatlakozhatnak. Már csak a „zászlóbontás” volt hátra. Jó alkalomnak ígérkezett, amikor 1988 januárjában váratlanul lehetőséget kaptunk, hogy a MÚOSZ-ban, az egyetemi lapok szakosztályának rendezésében, ismertessük a nyilvánosság reformjával kapcsolatos elképzeléseinket. Persze akkor, 1988 januárjában még úgy képzeltük, hogy a reform az egypártrendszer keretei közt fog végbemenni, de azt is feltételeztük, hogy a párt önként lemond hegemón pozíciójáról, és hatalmát – ez naiv elképzelés volt – a párttagokon keresztül gyakorolja majd, például a sajtóban.

Nagyon keménynek gondoltuk a javaslatainkat, ma már persze, visszanézve, azért nem voltak olyan merészek. A többpártrendszerre akkor álmunkban sem mertünk gondolni. Mindenesetre már az is nagy dolog volt, hogy deklaráltuk: minden legyen szabad, ami nem tilos. Kinyilvánítottuk, hogy a sajtó legyen szabad, és mindenki alapíthasson lapot, és csak utólag, ha valami nem stimmel, törvénytelenségek esetén avatkozhasson be – nem a párt, hanem egy állami szerv, akár a megújított Tájékoztatási Hivatal. Tehát gyökeresen új rendszerben gondolkodtunk. Miután mindezt a MÚOSZ-ban előadtuk, bejelentettem, hogy egyesületként működő klubot szervezünk, és a támogatására aláírásgyűjtést kezdeményezünk, amit ott helyben azonnal el is kezdtünk.

A Magyarország című hetilap legközelebbi számában Vajda Péter durván nekünk támadt: azzal vádolt, hogy a Petőfi Kört akarjuk újjáéleszteni. Ne felejtsük, el, akkor még egy teljes év volt hátra Pozsgay bejelentéséig, amelyben 56-ot népfelkelésnek minősítette. Engem ezután föl is hívott Berecz János, akkor éppen KB titkár, hogy „mi ez az összeesküvés a HVG kebelében?” „Nem összeesküvés – válaszoltam –, a Hazafias Népfront ernyője alatt tanácskozunk.”

Kezembe került egy főszerkesztői értekezlet jegyzőkönyve 1988 májusából, talán egyike a legutolsóknak. Ezen fölvetették, hogy a Nyilvánosság Klub alapítói valójában ellenséges összeesküvést szőnek, és tűrhetetlen, hogy egyes újságírók „eltávolodtak az Agitproptól”. Vince Mátyás, aki ott volt, visszavágott: „Ha így van, akkor talán az Agitprop osztálynak kellene önvizsgálatot tartania, egyébként is a Nyilvánosság Klub szervezőit csak a jobbítás szándéka vezeti.” Ekkor már csak percek választották el az országot a rendszerváltástól. Még ugyanabban a hónapban, 1988 májusában a Nyilvánosság Klub hivatalosan is megalakulhatott.

Hirschler Richárd
(A múlt felidézésében támaszkodtam a Médiakutató folyóiratban 2004 telén Rádai Eszternek adott interjúra.)