Kedves Tamás!

© Végel Dániel

Az MTI-n keresztül nyílt levelet írtál Kis Jánosnak, Kőszeg Ferencnek és nekem. Ezt érthetőnek és jogosnak találom, hiszen annak idején együtt vettünk részt a demokratikus ellenzék akcióiban. Az olvasók talán nem tudják ezt pontosan, ezért megemlítem, hogy tagja voltál az „Inconnu” csoportnak, amely az 1980-as években tiltakozó politikai művészetet űzött, közel álltál Krassó Györgyhöz és híveihez, az 1990-es években – más volt ellenzékiekhez hasonlóan – a jobboldalon találtál politikai otthonra. Publicistája voltál nemzeti-konzervatív újságoknak és internetes periodikáknak, alelnöke voltál a „Jobbik” nevű pártnak, most pedig a Kossuth téri tüntetések egyik vezéralakja, szervezője vagy. Leveledre persze csak a magam nevében válaszolhatok.

Azt írod, hogy a régi demokratikus ellenzék szereplőinek föl kellene lépniük a szeptemberi-októberi tiltakozások részvevőivel szembeni rendőri brutalitások, a futószalagon – különösebb bizonyítás nélkül –, ún. „gyorsított eljárásban” hozott, bízvást koncepciósnak nevezett ítéletek ellen. Ebben igazad van, és ezt írásaimban – ha visszhang nélkül is – ezt már leveledtől függetlenül, korábban is megtettem, s ahogy kérted (bár kérésedről akkor még nem tudtam), külföldön is (egy londoni balos hetilapban).

Az emberi jogok oszthatatlanok. A régi demokratikus ellenzék jogvédő hagyományát folytató (vagy evvel a hagyománnyal összhangban lévő) szervezetek, a Magyar Helsinki Bizottság, a Társaság a Szabadságjogokért, az Amnesty International az őrizetbe vettekkel, letartóztatottakkal szembeni megengedhetetlen eljárásokat vizsgálják, tiltakoznak ellenük, ellenlépéseket tesznek. Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke az Országgyűlés illetékes bizottságának rendkívüli ülésén is megtette, amit megtehetett. (Természetesen a veletek politikailag rokonszenvező nemzeti-konzervatív jogászok is megszólaltak az ügyben, szerintem nagyon helyesen.)

Mint látod, kérés nélkül is tesszük néhányan a dolgunkat, tekintet nélkül arra, hogy milyen gyanúkkal illetnek bennünket hirtelen rendpártivá vedlett ismerőseink, akiket a ti tüntetéseitektől kilel a hideg.

Politikailag szinte semmiben sem értünk egyet, kedves Tamás – hiszen én a homlokegyenest ellenkező oldalról helytelenítem a hivatalban lévő kormány politikáját – , de magától értetődik, hogy jogaitokat senkinek se szabad csorbítania. Ez akkor is igaz, ha ti ezeket a jogokat magatok se tartjátok tiszteletben. A zsidónak vélt tisztségviselők és a kiirtandó újságírók listája, a nem éppen emberjogi mozgalmakat idéző árpádsávos zászlók hátterében különösen csöng „az erkölcsi forradalom” szava, amelyet használsz, kedves Tamás. Az is roppantul helytelen, hogy a bajtársaitok ügyében eljáró ügyészek és bírák nevét, címét, telefonszámát kikutattátok és közzétettétek. (Természetesen lehet, hogy neked személyesen mindebben az égvilágon semmi részed nincs, de itt az alkalom, hogy – ha akarod – most elítéld az ilyesmit.)

Természetesen a helyes viselkedés nem föltétele annak, hogy leszögezzük: a jogegyenlőség föltevésén is alapuló jogállam minden honpolgárt véd, őrizeteseket és letartóztatottakat nem szabad bántalmazni, a büntetőeljárási rendet különleges helyzetekben is be kell tartani. Mindezt és a többi hasonló, untig ismert elvet azokkal szemben is kínos pontossággal és gonddal alkalmazni kell, akik nem tarják sokra ezeket az elveket.

Tudjuk, ezek elvek – gyakran megszegik őket. Különösen azok szoktak áldozatul esni a hivatali jogsértésnek, akiket a társadalom legbefolyásosabb csoportjai nem kedvelnek. Benneteket se kedvelnek – és az én válaszlevelemre azt mondják majd, hogy „tiszta Weimar”, mintha a német demokrácia abba pusztult volna bele, hogy nem voltak a nácikkal szemben rendőri visszaélések. Egyébként voltak. Sőt: a román királyi diktatúra a hadsereg segítségével meggyilkoltatta a Vasgárda minden vezetőjét – százakat –, mégse ment semmire.

Itt annak a köztársaságnak a méltóságáról és a becsületéről is szó van, amelyet ti nem nagyon kedveltek, s amellyel nagyon sok bajom van nekem magamnak is, ámde nekem azért, mert keveslem, nem sokallom a szabadságot. Ez a köztársaság akkor lesz méltó legnagyobb alapítójának, Bibó Istvánnak az emlékéhez, ha oltalmaz benneteket, akik elárulnátok.

Nagyon sajnálom, hogy ezúttal nem kívánhatok sok sikert.

Tamás Gáspár Miklós