© Orosz Zoltán

Mosolyogva, telve hittel és reménnyel, tiszta, szikár tekintettel a szebb jövőbe révedő arcok: maga a hatalmat gyakorló nép. Megannyi testben és lélekben erős férfi és nő építi Sztálinvárost, bányássza az ércet és fűti a kohót a vas és acél országának, terményt szolgáltat be és szüreteli a központi agytröszt villanásának legújabb gyümölcsét a magyar gyapotot. Mindezt sztahanovista lendülettel, örömittasan. Mint a ma reklámmodelljei, akik csontsoványra koplalva, kizsigerelve, mégis széles mosollyal hirdetik: ez egy tökéletes világ. Az abszurditás határát súrolóan tökéletes. A legvadabb kommunizmus álomvilága nem csak fotókon, hanem filmhíradókon, játékfilmeken és színes plakátmozaikon is, újraélhető.

A korabeli fotográfusok, mint Vadas Ernő, Keleti Éva vagy Molnár Edit, hatalmas technikai tudással rendelkeztek, amit kénytelenek voltak a rendszer szolgálatába állítani. Munkáik, a rendszer irányítóinak képtelen követelései ellenére is mesteriek. Egy-egy fotográfia azért nem válik giccsé, mert jóval több tudás, szakmai alázat, szorgalom és munka rejtőzik mögötte, mint amennyit a cél megérdemelt volna. A dolgozókat munka, művelődés, pihenés, bevásárlás és a mindennapi életet átlagos pillanataiban ábrázoló fotók, bár spontán pillanatképeknek tűnnek, csak nehezen képzelhetőek el, a megörökített eseményeknek megfelelő valódi történetek.

© Orosz Zoltán

Az államszocializmus időszakában a fotográfus úgy indult el a helyszínre, hogy már előre tudta mit fog lencsevégre kapni. Tudta milyen karakterű férfiak és nők, hányan, milyen pózban és hol fognak elhelyezkedni a képen. Tudta mit várnak el tőle és azt is, hogy nem juthat levegőhöz, ha nem felel meg a követelményeknek. Ezért abból hozta ki a legtöbbet, amiből lehetett. Szándékos gag-eket – mint például egy a Rákosi elvtárs születésnapjára, vállalt szertár takarítási akció során, poros csontvázat tisztogató biológus kollektívát ábrázoló felvétel elkészítését – kevesen vállaltak. Mint minden művészeti ágban, a fotográfiában is működött az öncenzúra.

„A gyárakban, termelőszövetkezetekben és általában ahová fényképész érkezett, rendszerint mindent felforgattak. Átrendeztek akár egész üzemeket, szerelőcsarnokokat, hogy a felvétel tökéletesen sikerüljön. Mert a fotó az egyik leghatásosabb propaganda: elhiteti, hogy a valóságot mutatja, miközben észrevétlenül manipulál” – mondta el a hvg.hu-nak, a tárlat megnyitóján Manek Attila az MTI fotószerkesztőségének vezetője.

© Orosz Zoltán

Bár a meghívó azt ígéri: „a Modem tárlata nem az ismerős sztereotípiákat mutatja be, hanem az újraértelmezés, a valódi szembenézés lehetőségét kínálja fel” - efféle törekvésnek nyomát sem látni. Nincs kontraszt, nincs sötét oldal. Mindazt, ami korszakról alkotott képet árnyalhatja, valóságosabbá teheti a szemlélődőnek, a történelem órákon tanultakra támaszkodva a falakon lógó pillanatképek mögé kell képzelni.

„Én mindenképp megmutattam volna a történelem valódi arcát is, a szegénységet, a nyomort, rettegést, a kitelepítéseket. Vagy legalább egy-egy üres kerettel jelöltem volna mindazt, ami nem maradhatott fenn, hogy, árnyaltabb képet kaphassunk a korról, de Modemnek nyilvánvalóan nem ez volt a célja” – osztotta meg gondolatait a hvg.hu-val, a kiállítást megnyitó Bánkuti András, fotóriporter, fotóművész, a HVG fotórovatának vezetője.

„Nem egy „terrorházas” történelmi tárlat létrehozása volt a célunk” – fejtette ki az MTI fotóarchívumából a kiállítás anyagát összeválogató Gulyás Gábor, a Modem igazgatója – a két hete megnyitott, a Rákosi kor festészetét bemutató „Szocreál” kiállítást akartuk kontextusba helyezni. A festményeket a fotókkal összehasonlítani félelmetes élmény. Ugyanarról a gyökérről táplálkoznak: a festők fotószerű realisztikussággal ábrázolnak, a fényképészek, pedig festményszerűen idealizált kompozíciókat örökítenek meg. Eredeti formájukban mutatják be a torzszülötteket, melyek az államszocializmus felső vezetőinek agyában fogantak meg, és a művészek alkotásaiban öltöttek testet.

Orosz Zoltán