Demokráciát az önkényuralomtól – sok más között – az különbözteti meg, hogy diktatúrában csak esetlegesen történhet meg, hogy saját törvényeiket fordítják képviselőik ellen. Valódi többpártrendszerben azonban ezt menetrendszerűen bekövetkezik. Sok diktátor ágyban, párnák között hunyt el, megúszva azt, hogy népük önnön farkastörvényeiket alkalmazva számoljon le velük. Szabadon választott tisztviselőknél ez – a polgárok szerencséjére – nem így van.

Politikusaink megtehetik, hogy egyszerű (netán minősített) többség birtokában szájízüknek megfelelő jogszabályokat hoznak. Mondjuk olyanokat, amelyek burkolt célja az ellenzék hatósugarának lenyesegetése, jogsértések szelektív, hatalompárti kezelése. Csakhogy egyetlen, politikai versenyhelyzetnek kitett dörzsölt, rutinos közember sem gondolhatja: örökre uralmon marad. Innentől kezdve pedig tudnia kell, hogy elnyomó, manipulatív szabályai ugyanúgy visszaütnek, mint Frankensteinre a teremtménye. Tipikus példa erre az MSZP által is támogatott, aztán elvetni kívánt médiatörvény.

„A legrosszabb diktatúrák idejét idézi az új médiatörvény” – kiabálja világgá a kormányellenességgel nehezen gyanúsítható 168 óra, azután, hogy az MSZP elnöksége kihátrálni látszik az új, média-rendszabályozó paragrafusigazításból, ami gyakorlatban szinte rendőrállami jogosítványokat biztosítana a törvényalkalmazóknak a sajtó fölött.

Politológiai alapigazság, hogy a közélet permanens tanulási folyamat. A Horn-kormány alatt szocialisták még lazán bemanőverezték magukat az önkezűleg ásott csapdába. Megszavazva a gumiparagrafus-bajnokság örökös csúcstartójának tekinthető eredeti – jelenleg is hatályos - médiatörvényt. Ennek hála, Orbánék játszva uralmuk alá hajtották a közszolgálati csatornákat. Az intézményfelügyeleti (és kinevezési) jogokkal felruházott kuratóriumokban (és az MTI tulajdonosi grémiumában) a választáson parlamenten kívülivé degradálódott jobboldali törpepártok (KDNP/MDNP) delegáltjait trükkösen ellenzékinek könyvelték el. Így emelhették a papíron is kormánypárti tagok létszámát. (Holott a kereszténydemokraták nem sorolták magukat az ellenzékhez, az MDNP pedig három államtitkárral és két miniszteri kabinetfőnökkel vett részt a Fidesz-kormányban. Ugyanezen jogszabály tette lehetővé a „csonka kuratóriumok” működését, amelyben csak kormánypárti tagok voltak. Részleteket lásd: Révész Sándor a Múlt köde c. összeállításában. Népszabadság Könyvek, Bp., 2006. 75-76., 85-86, 99.o.)

Úgy látszik, ha máséból nem is, saját kárán legalább tanult a baloldal. Ugyanis mi lett volna, ha életbe léptetik ezt a cenzúrabűzös törvénypasszust? A regnáló hatalomnak lenne kibővülő jogköre. S, ezt, nem tudván önmegtartóztatásban létezni, nyilván használná is. Persze ellenzéki (illetve független) orgánumokkal szemben. Ámde, mihelyst elbukna a választáson, háromszor kapná vissza, mint Döbrögi. Emellett a Fidesz teljes joggal hivatkozhatna rá: a szabály nem az ő idején lett bevezetve. Ráadásul a szocik minden erkölcsi alapjukat elveszítenék az immár rajtuk (az ő sajtóholdudvarukon) csattanó intézkedések bírálatára. Így hát mindkét oldal racionálisan cselekedett. A Fidesz, amely támogatta a módosítást, s az MSZP, hogy időben kihátrált belőle. Mindkét hozzáállás érthető, logikus, politikailag védhető.

Viszont rendkívül nehezen helyezhető interpretációs keretbe a tudathasadásos fázisban, a hivatalos ellenzékiség és informális kormánypártiság sávjai közt cikázó SZDSZ reagálása. Eszerint ugyanis „az MSZP egyoldalú döntésével elzárta a további tárgyalások és az átfogó szabályozás létrejöttének lehetőségét, az így kialakult helyzet pedig árt a hazai médiapiacnak. Az MSZP azzal, hogy bejelentette, nem engedi az Országgyűlés elé a médiatörvény-javaslatot, elzárta a további tárgyalások lehetőségét, hiszen egyoldalú döntésével felrúgta azt a bizalmi légkört, amelyekre az eddigi munka épülhetett” — közölte Pető Iván, a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke. Aki úgy véli „az átfogó szabályozás lehetősége hosszú időre ismét elszállt, s ebben rendkívül súlyos az MSZP felelőssége”.

Valamit azért szögezzünk le: efféle gyalázatos, pártállami szagú jogficam támogatása egy liberális párt részéről elvfeladó öngyilkossági kísérlet. Nagyjából olyan, mint amikor Demszky „Szamizdat” Gábor kitüntette Gergényi „Gumilövedék” Pétert. Vajon miféle érdeke fűződhet egy szabadelvű pártnak ilyen törvényhez? Tudásszomjasan várjuk erre a feleletet.

Papp László Tamás