Schmidt Mária
Schmidt Mária

A jelenlegi világválság többek között rávilágít Nyugat-Európa strukturális bajaira is: a mesterségesen felduzzasztott, hitelből finanszírozott fogyasztás visszaesését nincs mivel pótolni, az öreg kontinens lakói túlságosan is elkényelmesedtek, a munka nem igazán lelkesíti őket, az iskolákból kikerült fiatalok képzetlenek, megfigyelhető az értékek elbizonytalanodása - ezek persze általánosítások, de a fő trendek kiolvashatók belőlük.


Az 1980-2007 között lezajlott újabb ipari forradalom, melynek révén az USA végleg leterítette a Szovjetuniót, más szóval, melynek révén a Szilikon-völgy legyőzte a Donyec-medencét, drámaian megritkította a munkahelyek számát. A számítógépek, az internet, a közlekedés és a kommunikáció forradalma számos hagyományos munkahelyet feleslegessé tett. Az egyszerűbb, igénytelenebb munkák jó részét gépek végzik, a bonyolult, aprólékos, precíz feladatmegoldást igénylő feladatok egész sorát pontosabban és megbízhatóbban hajtják végre a számítógépek.

Munka helyett buborék

Alig van munka az USA-ban és Európában. A jólétre szocializált nyugat-európai munkaerőnek a legtöbb alacsony presztízsű munka derogál, ezek elvégzésére vendégmunkásokat foglalkoztat. A németországi, franciaországi vendégmunkások egy része a hatvanas, hetvenes évek nagy fellendülési korszakának munkaerőhiányos időszakában érkezett Dél-Európából, Törökországból, illetve a volt francia gyarmatokról. A dél-európaiak néhány év elteltével, saját gazdaságaik erőre kapását követően hazatértek, a többiek azonban hosszú távra rendezkedetek be, miközben a befogadó országok ideológiai okokból meg sem kísérelték integrálásukat.

Schmidt Mária
Ma több milliós etnikai enklávékként, saját, a többségi társadalomtól eltérő életet élnek. De munkájuk nekik is alig maradt. A nyugat-európai országok munkaerőpiaca a luxusfogyasztási ipar és a turizmus felfuttatásával próbálta egészen mostanáig ezt a problémát kezelni. Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a luxusipar bevételei nagyobb arányban nőttek minden más iparágénál. A luxusfogyasztás mind szélesebb körben történő megjelenése fontos társadalomlélektani szükségletek kielégítésére is szolgált. Egy-egy méregdrága márkás táska, cipő megvásárlása révén a fogyasztó a sikeresek, a társadalom nyertesei között érezhette magát.

A márkatudat kiküszöbölte az ízlésficam következtében esetlegesen elkövetett hibák kockázatát is, mert egy Prada, Dior, vagy Cartier logó önmagában szavatolta a választás helyességét, és azt, hogy birtokosáról mindenki azonnal megállapíthatja, hogy nem akárki. A luxusfogyasztáshoz a tárgyakon kívül a luxusturizmus is elengedhetetlenül hozzátartozott. Az öt-hat hét fizetett szabadsággal rendelkező nyugat-európai munkavállaló szünidejét megosztotta a francia, illetve olasz és spanyol Riviérák és az osztrák, illetve svájci síparadicsomok között.

A munkaerő jelentős része éppen ebben a tömegturizmusra, illetve tömegfogyasztásra szakosodott szolgáltatóiparban talált foglalkoztatásra. Ezért volt szükség a fogyasztás egyre magasabb szinten való fenntartására. És mivel másképp már nem ment, hát hitelből. Mert ha nincs fogyasztás, beleértve a luxusfogyasztást is, akkor nincs munka. Ha nincs munka, akkor kipukkan a buborék, és kiderül, hogy régóta alig dolgozunk, a jövő terhére, vagyis hitelből túlfogyasztunk, és presztízskiadások miatt hajszoljuk magunkat.

A jelenlegi válság alapvető oka tehát, hogy elfogyott a munka. Mert elvették az okos gépek, mert elveszik a szorgalmas, igénytelen és olcsó távol-keleti munkások, és mindazok, akik még tudnak és akarnak is dolgozni.

Elkényelmesedett kontinens

Az európaiak, mindenekelőtt a nyugat-európaiak egy jelentős része alig dolgozik. Miért? Azért, mert évtizedek óta, pontosabban a hetvenes évek óta azt tapasztalták, hogy évről évre könnyebb az életük, egyre jobban élnek és egyre kevesebbet kell dolgozniuk. Elkényelmesedtek és követelődzővé váltak. Megszokták, hogy semmiért nem kell különösebb erőfeszítést tenniük, és azt hitték, hogy a legfőbb gondjuk most már mindig az lesz, hogy évről évre kitalálják, mivel is töltsék el szabadidejüket, amiből egyre több lett. Elhitték, elhitették velük, hogy az egyenlőség ígérete maholnap valósággá válik. Vezetőiknek nincs más feladatuk, mint hogy biztosítsák számukra mindazt, amihez joguk van. Márpedig egyre több dologra formáltak jogot, minden kötelesség és felelősségvállalás nélkül. Katonai szolgálatot már régóta nem kellett teljesíteniük. Mára sok helyen joguk van az ingyenes oktatáshoz, bármeddig, amíg tanulni van kedvük. Jár nekik a munkanélküli segély, ami Franciaországban 23 hónap, Németországban 12 hónap, joguk van teljes körű egészségügyi ellátáshoz, a 35 órára csökkentett heti munkaidőhöz. (A franciák négy héttel kevesebbet dolgoznak az európai átlagnál, és tíz héttel kevesebbet, mint az amerikai munkavállalók. 1992-ben egy átlag amerikai körülbelül egy hónappal dolgozott többet évente, mint egy európai – holott 1973-ban még körülbelül azonos volt a munkaterhelésük.)

A mai átlagos nyugat-európai munkavállaló városokban él, többször is elvált, gyerekét egyedül neveli, korán nyugdíjba megy, és jó eséllyel megéli nyolcvanadik születésnapját. Sokat van egyedül, élete jelentős részében magányos. Kevés gyerek, sok idős, sok munkanélküli, főleg fiatal, vagyis: kevés aktív és sok eltartandó inaktív. Ez és a demográfiai hanyatlás jellemzi a nyugat-európai társadalmakat.

Csődben az oktatás

Nyugat-Európában évtizedek óta csökken az iskolák nevelési és tanítási képessége. A követelményrendszer egyre zsugorodik. A tanár nem nevel és nem fegyelmez, a diákok nem tanulnak és nem fegyelmezik magukat, ami a közbiztonság drámai romlását vonta maga után. Az iskolai erőszak a diákok között és a tanárokkal szemben ma már mindennaposnak mondható, aminek első, megdöbbentő jeleit mi is megtapasztalhattuk már. A tanárok felkészültsége is sok kívánnivalót hagy maga után. Példaképként, tekintélyként aligha lehet velük számolni. A semmire meg nem tanított, nem nevelt fiatalok esélytelenek maradnak arra, hogy az egyre komplexebb igényekkel fellépő munkaerő-piaci elvárásoknak megfeleljenek. Az a rosszul értelmezett igyekezet, amely megóvná a gyermekeket, illetve a fiatalokat minden erőfeszítéstől, munkától, nem tanítja meg őket a kudarc, illetve a siker elviselésére, ki akarja zárni az iskolákból a versenyszellemet, alkalmatlanná teszi a végzetteket a pályakezdésre. (Nem lehet buktatni, esetenként osztályozni se.)

Az iskolákból kikerülő fiatalok jelentős része nem tanul meg rendesen sem írni, sem olvasni, sem számolni. Nem sajátít el egyetlen idegen nyelvet sem. Mivel nagyon kevés az a munka, amelyet mindenfajta képzettség és tudás nélkül el lehetne végezni, ha akarna, sem lenne esélye arra, hogy munkát kapjon. De persze, nem is akar olyan munkát végezni, amire képes lenne. Arra ott vannak a bevándorlók, illetve a vendégmunkások. Akik ennél jobban teljesítenek, azok beülnek az egyetemi padsorokba. A hároméves (BA) képzés mindenekelőtt arra szolgál, hogy a 18-22 éves fiatalok még ne zúduljanak rá a munkaerőpiacra, ne az utcákon tengjenek-lengjenek, drogozva, bűnözve, hanem a fűtött egyetemi épületekben tartózkodjanak, és optimális esetben tanuljanak, művelődjenek egy kicsit. Ezt követően aztán zömük el is búcsúzik a felsőoktatástól, ahol nem sok eséllyel kapott olyan útravalót, amire a munkaerőpiacnak szüksége lenne. Egyszerre túl- illetve alulképzett. „Túlképzett”, hiszen egyetemi diplomával nemigen akar fizikai, illetve egyszerűbb adminisztrációs munkát vállalni. Minőségi, értelmiségi munka elvégzéséhez azonban nem eléggé képzett, nem eléggé felkészült.

Szomorú ellenmondás, hogy miközben az európai társadalmak igencsak túlkorosak, egyre inkább elöregszenek, napról-napra jobban hódít a fiatalság-kultusz. Mindenki fiatal akar lenni, szilikont, ráncfelvarrást, plasztikai sebészeti beavatkozások sorozatát vállalja, csak hogy ne látsszon rajta az idő múlása. Bálványozzuk a fiatalságot, ugyanakkor a fiatalok számára alig nyitunk tért. Nem marad számukra más út, mint elodázni a felnőtté válást, a munkavállalást, a családalapítást, a gyermekvállalást. Pár évtizeddel ezelőtt a fiatalok önálló életre, családra, lakásra vágytak. Ma szívesen laknak együtt szüleikkel, elfogadják támogatásukat, hogy minél tovább gyermekek maradhassanak.  

Szelektív tolerancia (Oldaltörés)

A huszonegyedik század politikailag korrekt, vagyis: ateista, liberális, a más kultúrák iránt nyitott polgára ugyanis igencsak bizonytalan. Identitása körvonalazatlan, magabiztossága jóléti státuszától függ. Ezért olyan agresszív. Ezért bástyázza körül magát annyi tabuval. Elfogadja, sőt jónak, mindenben kielégítőnek találja az őt körülvevő igencsak szűk világot. És mindent elkövet annak érdekében, hogy idilli életterét ne zavarhassa meg senki és semmi. Nyugat-Európa politikailag korrekt polgára nem szereti a kérdéseket. Nemcsak a huszadik század ideológiáktól uralt nyomasztó múltja miatt köteleződött el a pragmatizmus, a nihilizmus és az ideológiamentesség mellett, hanem mindenekelőtt azért, mert fél. Biztonság utáni vágya régóta az igazság keresésére irányuló törekvések akadályává vált. Egyetértést követel, a megértésről illetve megértetésről már hosszú ideje lemondott. Zárt világnézetét csak úgy tudja fenntartani, ha egyre dogmatikusabbá és merevebbé válik. Márpedig a dogmatikus és merev rendszerek, amelyek nem nyitottak az újra, nem képesek a tapasztalati tényeknek megfelelő korrekciókra, és ezért végső soron reformálhatatlanná válnak. Ami pedig nem reformálható meg, az értéktelenné, hasznavehetetlenné, vagyis felesleges teherré válik.

Európa, elsősorban nyugati felének nyomására, nem vállalja keresztény gyökereit, a keresztény értékeket. Akkor milyen tradíciókra épít? Milyen értékeket vállal? Nehéz időkben, válságokban, természeti, társadalmi, gazdasági katasztrófák idején igencsak felértékelődnek a kulturális beidegződések, a konvencionális formák. A hagyományok, tradíciók, rítusok kereteket szabnak a közösségi érintkezés rendkívüli pillanataiban. Vajon a politikai korrektség képes lesz-e mindezek pótlására? Vajon elegendő muníciót ad majd akkor is, ha megszűnik az általános jólét? Ha csak néhányak gondja marad a téli síelés megtervezése?

Európát a kereszténység tette azzá, ami. Nemzetileg, etnikailag, nyelvileg és kulturálisan sokszínű, és igencsak széttagolt kontinens, amit a kereszténység köt össze. A keresztény értékek, a keresztény kultúra, a keresztény hit. A hit, amely évezredeken keresztül reményt és iránytűt adott az itt élő népeknek. Értéket és mértéket jelentett, keretbe foglalta az életet. Az állandóságot jelentette a múlandósággal szemben. Megpróbáltuk, de nem tudtuk mással pótolni. Nem találtunk egyetemesebbet, igazabbat, reményteljesebbet. Nélküle sokkal elveszettebbek vagyunk. Gyökereink, tradícióink nélkül oda közös európai identitásunk. És akkor újra egymás ellen fenekedünk majd? Csak akinek erős az identitása, képes a más identitásokkal való egyenrangú viszonyra. Mert nem a másság „szép”, hanem az ember. Mert méltósága, tartása, egyéni, semmivel össze nem hasonlítható egyedisége van. Vallástól, bőrszíntől, nemzeti illetve etnikai hovatartozástól függetlenül igaz rá, hogy „minden ember fenség, észak fok, titok, idegenség” (Ady).

Az európai, fehér, keresztény kultúrának nincs oka kisebbrendűségi érzésre, vagy lelkiismeret-furdalásra egyetlen más kontinenssel, kultúrával szemben sem. Európa egyes részei gyarmatosítottak, más részeit gyarmatosították. A globalizációnak volt már nyertese és vesztese is. Megmondóembereinek ideje kigyógyulniuk abból a pártfogói attitűdből, amit saját kiválóságuk semmivel sem indokolható tudata táplál. Hol az elnyomott proletariátus, hol a távoli kontinensek gyarmati sorba kényszerített népei, hol a különböző kisebbségek ügyéért lelkesedve játsszák el, hogy semmire sem becsülik saját kontinensük teljesítményét. Elég volt ebből a leereszkedő attitűdből táplálkozó őszintétlen „felsajnálásból”, ami minden erős és jól felismerhető kulturális azonosságot különbnek értékel a sajátunknál, mindaddig, amíg ténylegesen nem kell együtt élnie vele. A nyugat-európai balliberális polgárok toleranciaszintje végtelennek tűnik, ha az afrikai nincstelenek, a kurd szabadságharcosok vagy a palesztin gerillák ügye kerül szóba. De az utcájukba költöző lengyel vagy észt villanyszerelők jelenlétét igencsak nehezen viselik el.

A cigánykérdés, vagy, ahogy ők nevezik, a „romakérdés” állandó aggódásuk tárgya. De amikor néhányan a cigányok közül átlépik országaik határát, azonnal idegenrendészeti üggyé lényegülnek át. Egy szempillantás alatt elfelejtődik a kisebbségekkel szembeni magatartásra vonatkozó politikailag korrekt normarendszer. A nyugat-európai balliberális elit mindenkit kioktat a helyes viselkedésről, mindenkinek megszabja, mit és hogyan gondoljon, mit hogyan csináljon. Multikultúráról és toleranciáról papol, miközben csak egy igazságot, egy megközelítési módot – a sajátját – ismeri és fogadja el. Mindig meglepi őket, milyen sokszínű a világ, milyen sokféle érvényes megközelítése lehet a dolgoknak, mert az ő gondolkodásuk végtelenül „egy-ügyű”, egysíkú. Egy nagy ügy, egy megoldás. Ennyit értenek a világból. Tevékenységük közel egy évszázada gyengíti immunrendszerüket, támadja identitásunkat, rombolja a saját képességünkbe vetett hitet.