A Nyílt Társadalom Archívum (OSA) az Országos Széchényi Könyvtárral (OSZK) együttműködve földolgozta és digitalizálta azokat a – részben csak írásban, részben írásban és hangszalagon is fönnmaradt – tanúvallomásokat, amelyeket a szabadságharc szereplői, szemtanúi tettek 1957-ben az ENSZ Ötös Bizottsága előtt New Yorkban, illetve több európai városban – közölte Ivacs Gabriella, az OSA főlevéltárosa. Az, hogy az – elsősorban angol nyelvű – anyag megmaradt az utókornak, a kilencvenéves Héderváry Klárának, az Ötös Bizottság titkárnőjének köszönhető, akinek munkaköri kötelessége lett volna az iratokat megsemmisíteni. Ő azonban megsemmisítés helyett huszonöt év alatt apránként kicsempészte a dokumentumokat az ENSZ-ből. 1981-ben Héderváry Klára nyugdíjba ment és letétbe helyezte az anyagot – mintegy ötvenezer oldalt – a Hoover Intézetben, majd 1999-ben az egészet hazahozta Magyarországra. „A Hoover Intézet nem szívesen adta vissza ezt az anyagot” – fogalmazott Ivacs.

Héderváry Klára 1957-ben. Megőrizte a dokumentumokat © parallelarchive.org

Tíz évvel ezelőtt az OSZK kézirattárába került a gyűjtemény, ahol földolgozatlanul várta sorsát. A kutatók dolgozhattak vele, de jegyzék, katalógus, dokumentáció nem készült róla, senki nem dolgozta föl. Közben romlott az állaga, az átütő- és faxpapírok egyre nehezebben voltak olvashatóak. Az OSA munkatársai az írott dokumentáció teljes megsemmisülését megelőzendő, önkéntes munkával digitalizálták a gyűjteményt. A hanganyagot az OSZK munkacsoportja digitalizálta, Hanák Gábor vezetésével.

Mink András, az OSA munkatársa, a Beszélő szerkesztője felidézte az akkori helyzetet: 1956. november 4-e után a nyugati hatalmak hivatkozhattak a nemzetközi jog nyilvánvaló megsértésére. A magyarkérdésben addig passzív Egyesült Nemzetek (ENSZ) belendült: két novemberi közgyűlési határozat is elítélte a szovjet beavatkozást. (E határozatok a Biztonsági Tanácséival szemben nem kötelező érvényűek, az utóbbival viszont nem volt érdemes próbálkozni, tekintettel a Szovjetunió vétójogára.) Miután a közgyűlési határozatokat a Szovjetunió és a kádári Magyarország egyaránt semmibe vette, az ENSZ közgyűlése fölállított egy öttagú különbizottságot, amelyben Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay képviseltette magát.

Az Ötös Bizottság köré szakértői kutatócsoport szerveződött, benne számos emigráns magyarral. 1957 júliusában elkészült az Ötös Bizottság jelentése a magyarországi helyzetről, a forradalomról, a szovjet beavatkozásról, s ezt a rendszerváltás után Magyarországon is publikálták. „Ez a magyar forradalom első színvonalas elemzése” – fogalmazott Mink. „Bár vannak benne tárgyi tévedések, nagyon hiteles dokumentum” – tette hozzá. A szakértőket nem engedték be Magyarországra, a Szovjetunióba, természetesen nem találkozhattak a romániai Snagovban fogva tartott Nagy Imrével és társaival sem.

Az ENSZ Ötös Bizottsága. Ők sokat nem tudtak elérni © parallelarchive.org

A jelentés – ügyelve a pártatlanságra – külön fejezetben taglalta a hivatalos szovjet és magyar verziót. 1957 szeptemberében a közgyűlés elfogadta a jelentést és ismét fölszólította a szovjet kormányt, vonuljon ki Magyarországról, persze hiába. Közben a megtorlások dokumentálása is megkezdődött. A munka Nagy Imre és társai 1958. júniusi kivégzésének hírére felgyorsult. Pár héttel később megjelent a bizottság második jelentése. 1958 decemberében ezt is megtárgyalta a közgyűlés; ezzel az Ötös Bizottság működését befejezettnek nyilvánították. Ekkor már érezni lehetett, a magyarkérdés körül megritkult a levegő: például a ceyloni küldöttet hazája visszahívta, mert a Szovjetunió jelentős gazdasági segítséget ígért be a szigetországnak.

Az új-zélandi ENSZ-nagykövet, Sir Leslie Munro lett az egyszemélyes magyarügyi megfigyelő, Héderváry Klára pedig titkárságának munkatársa. Mink szerint Munro keze meg volt kötve, ekkor már javában folytak a háttértárgyalások a Kádár-rezsim nemzetközi elfogadásáról. 1962 decemberében a közgyűlés megszavazott egy kétértelmű határozatot, amely egyfelől elítélte a Szovjetuniót, másfelől viszont szabad kezet adott az ENSZ-főtitkárnak, hogy vegye le a magyarkérdést a napirendről, és ez hamarosan meg is történt.

Kevesen tudják, hogy 1956 novemberében és decemberében a szovjet hatóságok magyarokat deportáltak a Szovjetunióba, akiket 1956 legvégén elengedtek, visszatérhettek Magyarországra. A jelentés ezt is megemlíti – egészítette ki a fentieket Tamási Miklós levéltáros, az OSA programvezetője. A bizottság szerint Magyarország legitim miniszterelnöke Nagy Imre volt – az ő bizottsági meghallgatásáról Románia hallani sem akart. Összesen 111, más források szerint 107 tanút hallgatott meg 1957 elején az Ötös Bizottság, elsőként Kővágó Józsefet, Király Bélát és Kéthly Annát. Az ő meghallgatásuk nyilvános, a többi tanúvallomás jó része – a Magyarországon maradt rokonok biztonságára való tekintettel – anonim volt. A legtöbb vallomástévő személye mindmáig ismeretlen, sok esetben a bizottság tagjai sem tudták, hogy kivel állnak szemben.

Az OSA munkatársainak egyik célja, hogy minél több tanút tudjanak azonosítani. Tamási elmondta, a tanúk között volt Horváth János, a Ház mostani korelnöke és Heltai György, a Nagy Imre-kormány külügyi államtitkára is. A meghallgatások New Yorkban kezdődtek, majd Londonban, Bécsben, Genfben és Rómában folytatódtak. Aki már megszólalt, az ajánlhatott más tanút. Heltait például Kéthly Anna ajánlotta. Volt tanú, aki húsz percet, Heltai öt és fél órát beszélt. A bizottság csak a személyesen átélt történetek alapján dolgozott, másodkézből származó információkat nem vettek figyelembe. Összesen hetvenhét órányi felvétel készült, de csak Európában, New Yorkban nem. Míg a New York-i vallomások csak írásos formában maradtak fönt, az európaiak – kevés kivétellel – mind megvannak hangszalagon is.

Kádárék persze gyűlöletkampányt indítottak a Bizottság ellen, a „dolgozók” „spontán ” tiltakozó gyűléseket tartottak, Ortutay Gyula, az ELTE rektora is dörgedelmes szónoklatban ítélte el az Ötös Bizottság munkáját.

A hvg.hu kérdésére Tamási elmondta: Héderváry nem magyar alkalmazottként dolgozott az ENSZ-ben: már a második világháború kitörése előtt Belgiumban, majd Franciaországban és az Egyesült Államokban élt.

Tamási Miklós szerint 53 év távlatából visszanézve lehetetlen feladatnak bizonyult, hogy amit a magyar nép nem tudott kiharcolni, azt legalább részben a nemzetközi diplomácia útján el lehessen érni, egyfajta finlandizációval. Két-három hónappal a szabadságharc katonai leverése után ez a megoldás kivitelezhetőnek tűnt. „Király Béla vagy Kéthly Anna – akikről nem állítható, hogy felelőtlen és politikában járatlan képviselői lettek volna a magyar ügynek – egyaránt azt gondolta, egyáltalán nem mindegy, hogy az ENSZ-en belül a magyarkérdést milyen szinten és milyen nyilatkozatokkal dolgozzák fel. Utólag mindig okosabb az ember.” Hozzáfűzte: ahogy múlt az idő úgy foszlottak szerte a remények. A Munkásőrség megalakulása és az 1957. május 1-e budapesti megünneplése mind a kijózanodás fontos állomása volt. A nyugati magyarság azt hitte, legalább az utóvédharcokból ki lehet hozni valamit. Valamennyire igazuk volt: 1961-ban részleges, 1963-ban majdnem általános amnesztiát hirdetett a hatalom. „Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor az ENSZ nagyon komolyan foglalkozott Magyarországgal” – fogalmazott Tamási.

A nyolcvannyolc éves, anno kisgazda, most fideszes Horváth János képviselő, az Országgyűlés korelnöke az Ötös Bizottság előtt tett vallomásáról elmondta: névvel tudta vállalni, mert egész családja vele volt New York-ban. Mint kiutazásáról elmesélte: „A forradalom küldöttjeként utaztam az Egyesült Államokba. A forradalom vezető politikusai közül többen, köztük Tildy Zoltán, Kovács Béla, Bibó Pista, Farkas Feri – javasolták, hogy menjek ki. Ők nem tudtak angolul, én igen. Akkor még arra gondoltam, hogy elmegyek két-három hétre, aztán hazajövök.”

Október 21-én Héderváry Klára sajtótájékoztatót tart az OSA épületében, másnap az OSE munkatársai egész napos rendezvényen mutatják be az Ötös Bizottság szereplését.

Szegő Péter