„A HVG online az elmúlt hónapban a „Miért nem integrálódnak a magyarországi romák?” című vita meghirdetésével sajnos beállt abba sorba, melyet a hirszerzo.hu, a Népszabadság, az index.hu és más, magukat mérvadónak tekintő sajtóorgánumok indítottak el már közel egy éve. Ezt a zsánert mindeddig e lap „hasábjain” csak néhány roma témájú publicisztika és hozzászólás képviselte – immáron azonban szerkesztőségi vitaindítóként olvashatja ország-világ.

Úgy tűnik, a média-arrogancia újabb határokat sért. Az ironikusnak is érthető költői kérdést, melyre akár olyan válasz is érkezhetett volna, hogy „Miért, a magyarországi romák nem integrálódnak?”, a felkért hozzászólók (majd a lelkes kommentálók) készpénznek veszik, s véleményüket a mindentudók gőgjével tárják elénk.

Miért teszik ezt, és miért épp e hasábokon? Talán azért, mert a kérdést a következő szerkesztőségi kopf követi: „Megelégeltük, hogy roma-ügyben – kis túlzással – vagy képmutató, szemforgató, a ’Rózsadombról mi így látjuk’ jellegű, vagy, ami a másik véglet: indulatos, gyűlölködő írások jelennek meg. Már-már polgárháború-közeli helyzet van kialakulóban cigányok és nem-cigányok között. Vélemény rovatunk vitát indít, azzal, hogy csak a demokrácia íratlan szabályait betartó, átokszórástól mentes írásokra vagyunk ’vevők’.”

A szerkesztőségi kérdés e kontextusban súlyos állításokká sűrűsödik:
1) Aki roma-ügyben eddig megszólalt, az mind rózsadombi (szinonimája a vitában: „ballib”, „úri”) értelmiségi, vagy indulatos, gyűlölködő szélsőséges. Ezzel a szerkesztőség egyenlőségjelet tesz a szélsőjobb és a balliberális csoportok közé, így teremtve meg az „átokszórástól” mentes „közepet”.
2) Magyarországon polgárháború-közeli helyzet van cigányok és nem-cigányok között.
3) Röviden: a HVG online szerkesztőinek elegük lett mind a „rózsadombiakból” mind a szélsőjobból.

Ha a magát középen vagy jobboldalt elhelyező, és az interetnikus „közeledés” jegyében „néprajzi” érdeklődés vezérelte akciókat szervező – mellesleg ugyancsak „rózsadombi” – értelmiség szószólóinak helyzetbe hozása volt a cél, a szerkesztők ezt máris elérték: az eddigi megszólalók a felkérésre pontos tervekkel szolgáltak arról, hogyan is kell integrálni a cigányokat. Ha azonban mégis az lett volna a szerkesztőség célja, hogy egy kevésbé programmatikus fórumot teremtsen, akkor talán helyesebb lett volna, ha olyan címet választ, amely a magukat „integráltnak” tekintő romák számára is teret ad a megszólalásra, valamint maga is erőfeszítéseket tesz arra, hogy bizonyos kulcsfogalmakat, melyek e vitában vad összevisszaságban jelennek meg, tisztázzon. Ilyen fogalom lehet például az „integráció” és a „politikai korrektség” (ezeket ugyanis maga a szerkesztőség használta).

Vajon megkérdezte-e magától a HVG online címadó szerkesztője, mit ért a mai magyar közbeszéd integráción? Minden jel szerint semlegesnek véli a kifejezést. Azt hiszi, egyébként joggal, hogy ha asszimilációt mondana, annak lenne egy kis rasszista mellékíze, ha nem is oly keserű, mint a kirekesztésnek vagy a szegregációnak, hogy másról ne is beszéljünk. Láthatóan a másik véglet sincs ínyére: a multikulturális együttélés és a kölcsönös elismerés fogalmait minden bizonnyal a „rózsadombi lila álmok” birodalmába utalja. Igen ám, de az integráció is rengeteg mindent jelenthet a majdnem-beolvasztástól egészen az önkéntes, részleges, méltóságteljes alkalmazkodásig.
Sajnos, a mai közbeszéd az előbbihez áll közel, erősen hierarchikus természetű, a legjobb esetben is csupán paternalista. Zárkózzanak föl a romák, na persze, hogy hozzánk, a többséghez, ha jól viselkednek, segítjük őket ebben, nem kell félni. De mi van akkor, ha – jóllehet szeretnének – nem tudnak integrálódni, mert a többségi társadalom csak elvétve partner ebben? És sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy a szabad iskolaválasztás örvén a nem-roma szülők gyermekeiket „kimenekítik” az egykor közös iskolákból, egyes önkormányzatok még támogatási pénzek ellenében sem vállalják fel a telepfelszámolás programját, a munkára jelentkezőket pedig gyakran diszkriminálják nevük, lakóhelyük, származásuk miatt.

A szerkesztőség véleményével ellentétben, a témában eddig az újságok hasábjain megszólaló kutatók (akik között valóban lényegesen többen vannak baloldali kötődésű emberek – mit is kutattak eközben a nem-baloldali „rózsadombi” kollegák?) között sincs egyetértés az integráció és a politikai korrektség elveiről. Nincs „ballib” érzelmű, romákat kutató közösség: egymással vitázó szakemberek vannak. Ami ezekben az emberekben közös lehet, az a romáktól, romákkal, a romákról szerzett ismeretek komplexitásának felismerése, a közösségeikkel fenntartott kapcsolatok tartóssága, valamint tudományos következtetéseik megalapozottsága. S mivel e kutatók többnyire a tapasztalati megismerés nehézségeivel küszködtek, így eredményeik megvitathatók, kutatásaik megismételhetők, stb. A HVG online beállításában a képmutató „rózsadombiak” azért védhetik a romákat, mert nem ismerik őket: „költöznének csak egy hétre közéjük, adjon nekik az isten legalább egy cigány családot szomszédnak, megtudnák, hogy kiket is pártfogolnak” .

Eközben az elmúlt közel 40 év romákról szóló „rózsadombi” kutatásai segítették a magyarországi roma lakosság helyzetének megértését, sőt, akár egy átgondolt társadalompolitikai tervezés alapjául is szolgálhattak volna. Hogy ez mégsem így történt, az kevéssé írható a kutatók számlájára. Már a hatvanas évektől számos kisebb kutatás és elemzés foglalkozott egy-egy olyan jelentősebb részproblémával, mint a foglalkozásváltás kiváltotta differenciálódás, a munkahelyi és lakóhelyi szegregáció kérdése, a telepfelszámolások anomáliái, vagy az identitástudat zavarai. A közvélemény-kutatások eredményei pedig már a Kádár-korszakban jól tükrözték a cigányok elutasítását a lakosság jelentős része által.

Az 1971-es reprezentatív „cigányfelmérés” egyik legfontosabb állítása az volt, hogy a „cigánykérdés” alapvetően nem etnikai, hanem társadalmi rétegkérdés, a cigány és nem cigány szegények élete nagyon hasonló. E felmérés későbbi kutatásokat is megalapozó adatokkal szolgált a hazánkban élő roma lakosságról – komolyabb vizsgálat e tárgyban jó ideig mégsem történt. A nyolcvanas évek második felében a szociológiai elemzések elsősorban a gazdasági válság társadalmi hatásaira kívánták felhívni a figyelmet. A romák munkaerőpiacról való kiszorulása, az aprófalvak és a leromló városrészek „elcigányosodása”, a lakóhelyi és iskolai szegregáció már ebben a korszakban is az elemzés tárgyai voltak. A gazdasági helyzet romlásával párhuzamosan a közvélemény romaképe is egyre negatívabbá vált. E kutatásokból azonban az is kiviláglott, hogy – ha csak egy rövid időre is, de – a hetvenes években megindult majd megtorpant a magyarországi romák integrációja. Az 1993-as reprezentatív „cigányfelmérés” pedig azt mutatta, hogy a rendszerváltást követő gazdasági átmenetben a roma lakosság addigra már amúgy sem rózsás helyzete drasztikusan tovább romlott és ezzel párhuzamosan fokozódott a közvélemény romaellenessége is.

Mindezek azonban keveset mondtak a „roma”/„cigány” kultúra belső működéséről. A nyolcvanas évek második felétől azonban egyfelől megjelentek az első roma emberjogi aktivisták, akik politikailag is artikulálni próbálták a társadalmi különbségeket. Másfelől kulturális antropológiai kutatások kezdődtek roma közösségekben úgy, hogy a kutatók hosszabb időt – hónapokat, vagy akár több évet is – eltöltöttek egy-egy közösségben. E vizsgálatok tanulsága, hogy etnikai különbségekről csak ott érdemes beszélni, ahol különböző kultúrájú csoportok élnek együtt, és azok egymás között etnikai határokat (is) húznak. Ez az egyszerűség kedvéért „kulturalistának” nevezhető megközelítési mód azután a szociológiai kutatások egy részében is visszaköszön.

Tovább árnyalja a képet, hogy a kilencvenes évek végén szakmai vita indult arról, „ki a cigány”, s ez a vita máig tart. Ennek egyik fontos hozadéka, hogy a kategorizálás mikéntje maga is kérdéssé válik. Így nemcsak nagyobb tér nyílt a roma önbesorolás(ok) lehetőségére, hanem az is világossá vált, hogy az önbesorolás éppúgy érzékeny a társadalmi előítéletekre. A kilencvenes évek másik nagy vitája a szegénység és az etnicitás köré szerveződött. Abban a kutatók között konszenzus mutatkozik, hogy a nyomor nem csak a romákat érinti. Ha a szerkesztők nem vonultak eddig könyvtárba, hogy ezeket a kutatási eredményeket megismerjék, saját lapjuk néhány korábbi publicisztikáját azért fellapozhatták volna.

Hogy mindezek a kutatási eredmények miért nem gyakoroltak kellő hatást a közgondolkodásra, abban vitathatatlan a média felelőssége. A kilencvenes évek óta rendszeres sajtóelemezések szerint a magyar sajtó sztereotíp, gyakran démonizált vagy egzotikus képet fest roma honfitársainkról. A sajtóelemzések alapján az is tisztán látszik, hogy „Olaszliszka” után radikális fordulat következik be: az addig csak a szélsőséges internetes portálokon megjelenő nyílt „cigányozás” beszivárog a mérvadó lapokba, műsorokba is.

Talán a közbeszéd fenti torzulásának is betudható, ahogy a szerkesztőség a „politikailag korrekt” fogalmát értelmezi. A politikai korrektség a HVG online vitája szerint a színvak (color blind), tabusító beszédmód politikája lenne. Ezt az elátkozott „rózsadombiak” nemigen alkalmazhatták, hiszen épp ők kezdtek el cigányokat, romákat kutatni. Ha nem látták volna, hogyan kutathatták volna őket? Ha tabusították volna a romákkal kapcsolatban megjelenő vagy a romáknak tulajdonított társadalmi problémákat, akkor miről írtak volna? Amikor a „ballib” kutatók, értelmiségiek politikailag korrektek voltak a romákkal szemben – ha éppen korrektek voltak, hiszen más példákról is tudunk –, akkor nem a roma–nem-roma különbségtétel, hanem a „cigányozás” ellen emelték fel hangjukat. A köztársasági elnök által is megtámogatott „tabuérintés”,  "kutatózás" következtében azonban ez a közös platform is megbomlani látszik a „Rózsadombon”: „ballib” publicisták hallgattak el, más „ballibek” pedig beálltak a cigányozók sorába.

A „politikailag korrekt” angolszász fogalma korántsem terjedt el annyira, mint azt a szerkesztőség és a hozzászólók – vezető jobboldali politikusok és a köztársasági elnök e tárgyban született „üzenetei” immár feltétlennek látszó politikai biztonságát a hátuk mögött tudva – írásaikban és nyilatkozataikban sugallják. A politikailag korrekt kutatások és megszólalások tétje már jó ideje az, hogy szóra bírható-e a roma–nem-roma különbségtételben a roma oldal. Létezik-e ma a magyarországi közbeszédben olyan pozíció, melyet a „roma” önszántából elfoglalhat, anélkül, hogy megbélyegezve érezné magát?

A HVG online a vitaindítóval és a felkért hozzászólók megválogatásával méltatlanul szűk és csak nagyon kevés roma számára elviselhető teret nyitott, a „ballib” szakmát pedig elidegenítette magától. S nem veszi észre, hogy miközben valójában a „Rózsadombért” folyó kicsinyes harchoz asszisztál, szétzilálja még a maradékát is annak a térnek, ahol romáknak és különböző beállítottságú „rózsadombiaknak” együtt kellene tenni valamit azért, hogy a „polgárháború-közeli helyzetből” az ország ne rohanjon igazi „polgárháborúba”.

Méltóságot Mindenkinek Mozgalom