Nem kötnénk fogadást arra, hogy a Kenedi-bizottság ügynökfeltáró ténykedése eredménytelen lesz, de csak mert úriember biztosra nem fogad. Minden jel arra utal ugyanis, hogy a politikai elit – finoman szólva - nem a kádári félmúltunk tisztázásában utazik. Jelenlegi paragrafus-tényállás szerint legkorábban 2060-ban ismerhető meg, kik voltak a diktatúra informátor-hálózatának (hogy a negatív kicsengésű besúgó és a pozitív hangzású titkosügynök helyett egy semleges gyűjtőnévvel éljek) láncszemei. Ennek belpolitikai oka nyilvánvaló. Tehát nyilván nem a bizottság tehet róla.

A gigászi ellenérdekeltségek mibenlétéről tavaly ősszel is kifejtettem a véleményem,  ezért önmagamat feleslegesen nem ismételném. Kivágóné ügyének apropóján éppúgy rámutattam:  a rendszerváltó pártok csak szavakban voltak hívei a teljes körű publikálásnak és kutatásszabadságnak. S ebbe beleértendő az SZDSZ is. Mely ugyan zsinórban terjesztette be a nyilvánosságpárti, titokfeloldási javaslatait, de amikor koalíciós partnere sorra leszavazta vagy elszabotálta azokat, nemigen akarózott a szamizdatcsinálás politikai örököseinek levonni a konzekvenciákat. Tehát kilépni a hatalomból. Fentírtak tiszta sor, nem is érdemes ragozni.

Az is világos, hogy az elhárító-, illetve hírszerzőszakma, ha rajta múlik, soha nem dobná fel az ügynöklistát. Aminek nem(csak) ideológiai, hanem pragmatikus okai (is) vannak. Ugyanis a titkosszolgálati munka szabályai jórészt átívelnek a rendszereken. Például, hogy sokkal könnyebb egy létező hálózatot ideológiailag felülírva átvenni, mint újat építeni. Még a demokratikus nyugati hatalmak is szívbaj nélkül a szovjet- és kommunistaellenes hidegháború szolgálatába állították a náci kém- és besúgóhálózatot. (Ahogy Hitler rakétakutatóit, atomtudósait is. Megjegyzendő: a KGB sztálini elődszervezete sem tett másként, sőt. ) Pedig a Nagynémet Birodalmat teljesen szétzúzták. Hogyne vették volna át akkor a frissen alakult (állam- és közjogilag folytonos) posztkommunista, demokratikus kormányzatok a nemzetbiztonsággá átnevezett politikai rendőrség tiszt- és ügynökállományának oroszlánrészét.

Értelmetlen volna ugyanis azt mondani, hogy a III. Csoportfőnökség belső elhárításához tartoztak csak politikai ügyek, a többi részlegnek pedig kizárólag kémelhárítási, hírszerzési feladata volt. Lévén, hogy 1989-90 előtt a titkosszolgálatnál ún. összbelügyi szemlélet uralkodott, a külföldi hírszerzés és a belföldi kémelhárítás sem csak a nyugati országok ügynökeivel foglalkozott. Disszidálással, szamizdattal összefüggésben is gyűjtött füleseket, természetesen lepasszolva az aktát illetékes kollégáinak. Sőt, ez köztörvényes bűnügyi vonalon is megvolt. 

Ha politikai elhárítók szimpla, rendszersemleges cselekmény szálaival találkoztak, azonnal továbbították a bűnügyieknek. De ez fordítva is működött: a rablási vagy életvédelmi nyomozóknak is le kellett adniuk a drótot, ha „ideológiai diverzió” nyomára bukkantak. Varga Bálint írja Magándetektívek c., a hazai magánhírszerzés előzményeit is tárgyaló könyvében: „A Hálózat állambiztonsági részét sokan tárgyalják, de kevés szó esik a Hálózat bűnügyi részéről…Amennyiben egy prostituált szolgálatait egy ellenzéki személy vette igénybe, ő ezt azonnal jelentette, amely jelentést először a bűnügyi osztályon értékeltek, majd átadtak az Állambiztonságnak.” Tehát, ha a méltányosságot szem előtt tartva reprezentatív képet akarunk a rendőrállam üzemeléséről, nem korlátozható mindez a szűken vett politikai titkosrendőrségre. Nyilvánossá, kutathatóvá kéne tenni hozzá a nemzetközi, sőt a bűnügyi hírszerzés aktáit is, ami titokvédelmi nonszensz lenne.
 
Ráadásul tudható: a bel- és külföldi hírszerzésnek – legyen demokratikus vagy diktatórikus - alaptörvénye hogy a beszervezetteket védjük mindenáron. Akkor is, ha gyilkos, maffiatag, pedofil, drogterjesztő, terrorista, szadista állatviadal-szervező. Sőt akkor védjük csak igazán. Hiszen a többi gyilkos, (maffiatag, pedofil, drogterjesztő, terrorista, szadista állatviadal-szervező) közé nyilván nem büntetlen előéletű mintapolgárok, hanem a hasonszőrű szociopaták révén lehet beépülni. S ki lenne az az öngyilkos hajlamú idióta a politikai vagy köztörvényes bűnözők közül, aki  valaha jelentene társairól, ha a Cég bárkit is (legyen az bármily aljas szörny) feldobna? Ha Cég felfedi a huszonöt évvel korábban a diktatúrát szolgáló ügynökét, akkor a mostani, demokráciát szolgáló tégla bizalma is megrendül tartótisztjében. Senki nem lát a jövőbe. Így honnan tudhatná biztosra: újabb negyedszázad után, kormány-(rendszer?)váltást követően, hogy valaki – politikai, morális, anyagi ösztönzéstől vezérelve – nem köpi be? (Főleg, ha volt már erre precedens.) A maffia-és terrorszervezetek pedig árulásfronton nem felejtenek.

Ügynökfronton a pártpolitikai dimenziónál sokkal relevánsabb a lélektani. Beszervező és beszervezett között óhatatlanul kialakul valamifajta kvázi-kollegiális kötődés. Még diktatúrákban is, sőt ott alakul csak ki igazán. Nemcsak a hálózatba bevont ügynökre hat valamiféle Stockholm-szindróma, és kezd pozitív érzelmeket táplálni az őt zsaroló elhárító iránt, apafiguraként nézve rá. De a jó titkosrendőr is „atyai feladatának” érzi hálózati kapcsolata biztonságáról gondoskodni. Újra Varga Bálintot idézve: „A hálózattartó tisztek elsőként a hozzájuk tartozó hálózati személyek iránt éreztek felelősséget. Szinte kivétel nélkül mindegyikük alapvető feladatának tekintette, hogy a hálózati személyre vonatkozó iratokat, kartonokat és dossziékat megsemmisítse. A tisztek mindent megtettek azért, hogy az alattuk lévők nyomait eltüntessék. A sajátjukat nem akarták, de nem is tudták volna megsemmisíteni.” 1989-90-ben rengeteg magánpaktum jöhetett létre kádári operatív tisztek és beszervezett másként gondolkodók viszonylatában: „én lezúzom a kartonodat, te pedig közszereplőként dolgozol a Hálózat titkosságáért.”

Önleleplezés pedig, mint olyan, ritka, akár a fehér holló. Politikusaink (és a kulturális-gazdasági holdudvarukat alkotók) többsége nem akkora jellemóriás, hogy közönsége előtt szembenézzen hajdani megalkuvásával. Ennek oka lehet az árulás pszichológiája is. Sasvári Rudolf, az állambiztonsági, majd nemzetbiztonsági tisztből lett magánnyomozó Üzleti hírszerzés c. művében  találóan mutat rá valamire. Az államot határokon túl szolgáló kémet „morálisan még akkor sem ítéli el a küldő ország közvéleménye, ha a kém külföldön bűncselekményeket hajt végre, sőt ellenkezőleg, egyfajta romantikus hősnek tartja.”

Viszont belföldön a „politikai hatalmat kiszolgáló titkos informátorokat” megvetik és elítélik. „…még ha a hatalmon lévő elit törekvésével egyet is értenek”, akkor is. Eme morális különbségtétel „lélektani oka valószínűleg az árulás iránt érzett ősi megvetésben keresendő, ami a különböző közösségeket összekovácsolja. Persze az árulás az egyik közösség számára mindig hasznos, ezért is törekszenek – ha kell, szervezett formában is – embereket árulásra rávenni.” – írja Sasvári. Az ember pedig már csak olyan, hogy a másokat (egy külföldi nemzet tagjait) elárulókat – vagy az árulásra rávevő hírszerzőtiszteket - megbocsátóbban szemléljük, mint aki bennünket árul el. Ezért van, hogy az egykori Népköztársaság külföldi hírszerzőügynökeivel szemben még az antikommunisták is elnézőek, a belföldi-politikai spionokat viszont a pártállami rendszer volt (és jelenlegi) hívei is megvetik. Így a „belsős” hálózattagok titkolózása lelkileg érthető. Miként azon külföldi (vagy bűnügyi) tégláké is, akiket otthoni, ellenzéküldöző ügyekben szintén dolgoztattak.

Az áruláslélektan másik tétele, hogy személytelen intézményeket, eszméket, országokat viszonylag könnyű lenne elárulni, ha nem árulnánk el ezzel párhuzamosan, törvényszerűen konkrét egyéneket (kollégákat, barátokat, rokonokat) is. Bárki, bármikor kiábrándulhat a kommunizmusból, nácizmusból, maffiából, valamely fundamentalista szektából, ahogy a polgári demokráciából is. Csakhogy addig mégiscsak az volt a szocializációs terepe, ott köttettek munka- és házastársi, azonos hobbin alakuló kapcsolatszálai. S ha átáll a sötét (vagy akár a világos) oldalra, ezek óhatatlanul eltépődnek, cimborái és kollégái egzisztenciáját is tönkreteszi. Nem véletlenül sulykolja – az áruláspszichózisra építve – rendszertől függetlenül az összes elhárító tiszt: ha árulást követsz el, nem csak a kormányt, de bajtársaidat és kenyeres pajtásaidat is elárulod. Logikus hát a kriptamély csönd.

Arról nem is beszélve, hogy a megfigyelőkön túl gyakran a megfigyelt célszemélynek sem érdeke a publicitás. Hisz a mocskos igazság nemegyszer az, hogy a jelentéstevőket valamilyen, demokráciában is kompromittáló ténnyel zsarolta a Cég. Rendszerfüggetlenül üldözendő sikkasztás, orgazdaság, pedofília, családon belüli erőszak, titkolni próbált félrelépés volt időnként a beszervezés kényszerítő oka. Papoknál a megélhetésüket jelentő egyházból fegyelmi úton való kizárást maga után vonó homoszexualitás (vagy a cölibátus megszegése) is komoly zsarolófaktor lehetett. Vagyis a diszkréció, a titkolózás sokszor nem elválasztja, hanem összeköti a tettest és áldozatát.

Megoldás talán az lehetne, ha publikálnánk a listán szereplő összes nevet. Kísérő megjegyzésektől, részletektől, a Hálózatban játszott (beszervezett vagy megfigyelt) szerepük tisztázásától mentesen. Ügyük jellegéről szót sem ejtve. Utána az érintett, netán jogutód örököse maga dönthetné el, nyílttá teszi-e dossziéját, vagy (mivel ő jelentett, illetve a róla jelentettek kompromittálóak) jövőben is őrzi titkát. Természetesen ez a védelem csak azoknak járna, akik a rendszerváltás előtt és utána is magánemberek voltak.

Ezek a – mondjuk egy keresőmotoros honlapra rátett – magányosan, talányosan árválkodó nevek, születési adatok döntéskényszerbe juttatnák az érintettek körét. Lehetne ezt fokozatosan, a nemzetbiztonsági, adatvédelmi és múltfeltárási, információ-kárpótlási szempontok egyensúlyát tartva is véghezvinni. Már ha az ellenérdekelt felek hajlanak az alkura. Persze ehhez mindkettőnek engedni kell.