Állambiztonsági dossziék. © Müller Judit

A nehéz dilemmát két, szélső pólusként markánsan leírható álláspont uralja. Az első szerint ne bolygassuk a múltat. Főként azért, mivel hazánkban – szemben más posztkommunista országokkal – az állampárt teljesen békés, tárgyalásos adta át a hatalmat. Meg kell fizetni a vértelen rendszerváltás árát. Például úgy, hogy futni engedjük a kiszolgálóit. Nem lehet igazságtétel, sem pedig nyilvánosságra hozatal. Természetesen ez a nézőpont alapjaiban sántít. Hisz a diktatórikus hatalom gesztusait aligha lehet szívjóságnak, nagylelkűségnek, morális érdemnek tekinteni.

1988-89-ben a kommunista pártállam realista vezetői tudatában lehettek: országuk a gazdasági összeomlás szélére került, a szovjet birodalom pedig a végelgyengülés fázisába jutott. Mivel érthetően nem akartak társadalmi robbanást, újabb ’56-ot – s ami vele jár: népítéleteket, pártházak felgyújtását – alkudozniuk kellett. Ennek köszönhetően nem osztoztak a kivégzőosztag által szitává lőtt Ceausescu, a chilei száműzetésben meghalt Honecker, a politikai létből adminisztratív úton (ún. lusztrációs törvénnyel) kizárt cseh elvtársaik sorsában. De az, hogy a rendőrség által gyűrűbe zárt intelligens bűnöző – az erőviszonyokat felmérve – vérfürdő helyett kiengedi túszait, cserébe szabad elvonulást kap, nem jelenti, hogy minden meg van bocsátva.

A demokratikus erők rengeteg garanciát vállaltak, hogy az MSZMP, lincselő kommunistaüldözéstől tartva nehogy visszaszívja demokratizálási ígéreteit. De mindez nem azonos a jogszerű szimbolikus tetemrehívás és elszámoltatás tilalmával. Ráadásul korántsem igaz, hogy Kádár örökösei egyáltalán nem alkalmaztak rendőri kényszert. Már Grósz Károly volt a pártfőtitkár (és Gál Zoltán, későbbi demokratikus házelnök a belügyminiszter-helyettes), amikor a rohamrendőrség brutálisan szétverte az 1988. június 16-i és október 23.-i megemlékező demonstrációkat. Amúgy pedig: a Kerekasztal-tárgyalások során nem íródott olyan papír, hogy a politikai besúgóhálózat egérutat nyerhet. (De még ha született is volna ilyen alku: egy diktatúrában – a visszarendeződés miatti félelemből – tett ígéret aligha kötelezi a szabadon megválasztott politikát.)

Másik véglet szerint az összes iratot korlátlanul és azonnal tegyük hozzáférhetővé. Mondván, aki valaha az erőszakkal fenntartott önkényuralmi rendszert szolgálta, legyen tisztában azzal: a dolog nem kifizetődő. Hisz neve előbb-utóbb nyilvánosságra kerül, tudomást szereznek róla egykori áldozatai is. Eme – a cikkírónak kétségtelenül szimpatikus – törekvésnek azonban objektív gátjai vannak. Újságírónak eleve az a jó, ha minél több politikai dokumentum nyilvános, lévén azok kommentálásából él. Csakhogy látni kell, hogy ez korántsem pofonegyszerű. Ott könnyebb volt, ahol az állam – pl. az NDK – szimplán megszűnt (pontosabban beolvadt a nyugati nemzetrészbe), titkosszolgálati feladatait az NSZK szervei vették át. Az ügynökfronton viszonylag szintén transzparens Csehszlovákia utódállamaiban szintén az történt, hogy a régi ország a kettéválással felszámolódott. Új szolgálatok jöttek létre, emiatt valamivel nagyobb lehetett a fluktuáció.

Magyarországon gyakorlatilag a létező állambiztonsági hierarchia alakult nemzetbiztonságivá. Ráadásul olyan funkciókra, mint a hírszerzés, a kém-és terrorelhárítás, a demokráciának is szüksége volt. Mivel hozott anyagból kellett dolgozni, a bukott éra tisztjeit nemigen lehetett csak úgy szélnek ereszteni. Kizárólag a belső elhárításon pedig igazságtalan lett volna elverni a port. Ugyanis 1989-90 előtt a titkosszolgálatnál is ún. összbelügyi szemlélet uralkodott. Ha politikai elhárítók köztörvényes ügy szálaival találkoztak, azonnal továbbították a bűnügyieknek. De ez fordítva is működött: a rablási vagy életvédelmi nyomozóknak is le kellett adniuk a drótot, ha „ideológiai diverzió” nyomára bukkantak. A külföldi hírszerzés és a belföldi kémelhárítás sem csak a nyugati országok ügynökeivel foglalkozott. Disszidálással, szamizdattal összefüggésben is gyűjtött füleseket, természetesen lepasszolva az aktát illetékes kollégáinak. S minekutána jelentős kontinuitás van a kádári és posztkommunista időszak hivatásos állományának relációjában, a dolog nehezen végrehajtható.

Ne legyenek illúzióink: a teljes publicitásnak komoly ára és mellékhatásai lennének. Például a jövőbeni ügynökbeszervezéseket illetően. Talán furcsán hangzik, de az NBH-nál tapasztalható, múltfeltárással szembeni közegellenállás oka elsősorban nem politikai (a kádárizmus iránti nosztalgia), hanem szakmai fenntartás. Nyilvánvaló, hogy értékrendileg óriási különbség van a pártállam és többpártrendszer biztonsági szervei között. Viszont technikailag, operatív szinten – dolgozzanak bármilyen kormánynak – ugyanazon fogásokat, módszereket, íratlan szabályokat alkalmazzák.

Ilyen örök érvényű, univerzális regula, hogy a szolgálat „csak úgy”, pillanatnyi hóbortból nem áldozhatja be ügynökét. Amennyiben a praktizáló informátorok észreveszik, tartóik önként és dalolva beköpik a régieket, ösztönösen felmerül bennük: mi van, ha húsz év múlva a jelenlegi rendszer gyökeresen átalakul vagy meggyengül (1970-ben se gondolta senki, hogy a szovjet impérium összeomlik), helyezkedő gazdáik pedig őket is koncul dobják. Márpedig egy gengszter-vagy terrorbandába beépített tégla még akár évtizedek múltán is joggal retteghet a gyilkosok bosszújától. Legitim elvárás, hogy félmúltunk homályzónája kivilágosodjon. Emellett viszont az is, hogy terror sújtotta világunkban biztonság legyen.

Így hát mindenki leosztott rituálé alapján végzi a dolgát: a szolgálat a titkosítás, a jogvédők pedig a feltárás mellett küzdenek. Aligha mondható, hogy a szolgálatok kulcsemberei önmaguk kilétét fedeznék. Merthogy azt, a diktatúrában ki volt a párt – belbiztonsági ügyekért felelős – adminisztratív titkára, a pártbürokrácia adminisztratív osztályvezetője, a belügyminiszter, az országos és megyei főkapitányok állambiztonsági helyettesei, a beosztott műveleti tisztek, dokumentumközlésekből, újsághírekből eddig is tudni lehetett. Mint ahogy azt is, kik voltak a jelentés-összefoglaló iratok címzettjei (PB-tagok, miniszterek, területi első titkárok.) Így hát nemigen lehet a titkolózás sarát egészében a kémapparátus és a pártállami jogutód MSZP nyakába varrni.

1998-tól négy évig (az orbáni kormánytöbbséghez a MIÉP-és SZDSZ-frakciót is odaszámolva) jobboldali (és liberális) túlsúly volt ügynökfronton. Olyan politikusok voltak döntéshozó mandátumfölényben, akik szavakban mindig az antikommunizmus, a bukott diktatúra leleplezése oldalán kardoskodtak. Miként lehet, hogy ennek dacára nem született korlátlan aktaliberalizálás? A válasz evidens: a rendszerváltó pártok nyüzsögtek az egykori beépített és beszervezett hálózati személyektől. (Logikus, hogy a BM nem az állampártba, hanem a rendszerbíráló csoportokba telepített besúgókat. MSZMP-tagok ilyetén foglalkoztatását pedig határozat is tiltotta.) Retorikában a fenti pártok óriási hangerővel nyomatták a kartontitkosítás feloldását. Csak aztán valahogy az összes tisztázási próbálkozás elbukott. Nyilván kínos volna számukra politikai legendák zsinórban történő bedőlése. Önleleplezés viszont ritka, mint a fehér holló. Politikusaink (és a kulturális-gazdasági holdudvarukat alkotók) többsége nem akkora jellemórás, hogy közönsége előtt szembenézzen megalkuvásával. A múlt széles körű ismerete fontos volna. Nem is lehet a végtelenségig elodázni. De úgy tűnik, olyan gigászi ellenérdekeltségek vannak, hogy túl sokáig várhatunk rá.

Papp László Tamás