Karsai-Ungváry vita: kik a vidéki zsidóság eltűnésének fő felelősei?

Máig kísért a rejtély: miképpen tudták 1944. május 15-től július elejéig, néhány hét leforgása alatt összeszedni, gettókba gyűjteni, bevagonírozni és a haláltáborokba szállítani a vidéken élő, félmilliós lélekszámú magyar zsidóságot? Kit terhel a fő felelősség? A német megszállókat? A Sztójay-kormányt és -adminisztrációt, amiért még a németeknél is lelkesebben küldték a halálba honfitársaikat? Karsai László és Ungváry Krisztián eltérően látják az akkori eseményeket.

Karsai László: Ne fogjunk mindent a magyarokra!

Ungváry Krisztián hosszú interjújában érdekes hipotézist vet fel: a hazánkat 1944. március 19-én megszálló németeknek tulajdonképpen nem is volt fontos, hogy innen a lehető legtöbb zsidót deportálják.

Megelégedtek volna százezer munkaszolgálatos férfival, és meglepte őket, hogy a magyarok milyen lelkesen deportálnak. A holokauszttal foglalkozó történészekre is vonatkoznak szakmánk szabályai: ha egy történelmi hipotézist vázolunk, akkor őszintén meg kell mondanunk, hogy eredeti forrásokkal, levéltári dokumentumokkal, túlélők, szemtanúk, résztvevők tanúvallomásaival stb. nem tudjuk tézisünket alátámasztani. Most kollégám úgy vázol egy történelmi lehetőséget, úgy játszik el azzal a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha a magyar kormány nem az öregeket, gyerekeket küldi Auschwitzba”, hanem a munkaszolgálatos zsidó férfiakat, hogy nem közli: eredeti levéltári forrásokkal nem tudja hipotézisét alátámasztani.

Karsai László Fotó: Fazekas István

Mielőtt saját hipotézisemet előadnám, szeretnék rámutatni kollégám néhány téves megállapítására. Nem igaz, hogy a megszállás után a Parlament tovább ülésezett és a képviselők készségesen felfüggesztették letartóztatott képviselő-társaik mentelmi jogát. Március 22-én a parlament üléseit bizonytalan időre elhalasztották. (363. ülés). Csak jó két hónappal később volt a Képviselőház következő ülése, május 24-én, amikor Sztójay megtartotta miniszterelnöki bemutatkozó beszédét (364.), majd a következő két napon néhány percig, érdektelen témákról tárgyalt a Képviselőház (365. és 366.). Június 2-án Rátz Jenő szélsőjobboldali politikus, aki a kollaboráns Sztójay-kormányban miniszterelnök-helyettes volt, bemutatta megbízólevelét (egy időközi „választáson” jutott mandátumhoz), majd szeptember 21-ig megint elnapolták a Képviselőház üléseit. (367.) A 363-367. üléseken szóba sem kerültek a letartóztatott képviselők, őket majd Kóródy Tibor volt nyilas, akkor éppen kormánypárti képviselő említi meg igen bátor felszólalásában szeptember 21-én, jó három héttel azután, hogy Horthy menesztette a Sztójay-kormányt. (368.)

Tehát nem voltak „normális” parlamenti ülések, nem voltak viták, interpellációk, miniszteri előterjesztések és senkinek eszébe sem jutott azt javasolni, hogy függesszék fel a letartóztatott parlamenti képviselők mentelmi jogát. A Felsőház a német megszállás után először május 25-én ülésezett, itt Sztójay miniszterelnök nagy programadó beszédet tartott, többek között a zsidókérdés gyökeres megoldását is kilátásba helyezte. Az elnöklő báró Perényi Zsigmond bejelentette, hogy „néhány felsőházi tag akadályozva van törvényhozói kötelességének teljesítésében”, (ami finom körülírása volt annak a sajnálatos ténynek, hogy akkor éppen a mauthauseni koncentrációs táborban raboskodtak) de reményét fejezte ki, hogy a „törvényes eljárás mihamarabb biztosíttatni fog.” A következő ülésen, június 2-án csak az időközben elhunyt felsőházi tagokról emlékeztek meg. A Felsőház ezek után szeptember 21-én ülésezett és ekkor sem merült fel a március 19-e után letartóztatott képviselők és felsőházi tagok mentelmi jogának felfüggesztése.

Nem csak parlamenti képviselőket, hanem minisztereket és felsőházi tagokat, németellenes politikusokat is letartóztattak a Gestapo-ügynökök. Nehezen lehet tehát „a kormány a helyén maradt” mondattal jellemezni a helyzetet. A Kállay-kormány tagjai közül a miniszterelnök a török követségen talált menedéket, belügyminiszterét, Keresztes-Fischer Ferencet a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. A Kállay-kormány tagjai közül csak Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Antal István nemzetvédelmi-propaganda miniszter (most a Sztójay-kormányban igazságügyi és vallás- és közoktatásügyi miniszterként), Szász Lajos közellátásügyi miniszter és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter lett tagja a Sztójay-kormánynak is, amelybe rajtuk kívül hét szélsőjobboldali, nácibarát politikus került.

Eichmann nem „látogatást” tett Magyarországon 1944-ben. A holokauszt történetében először vett részt a helyszínen egy ország zsidótlanításában. Heinrich Himmler, az SS Birodalmi Vezetője rendelte el, hogy „Magyarországra magát a mestert [ti. a deportálások mesterét] küldjék.” Eichmann úgy emlékezett, Himmlertől kapta a parancsot, hogy „fésülje át az országot kelet-nyugati irányba, deportáljon minden zsidót Auschwitzba, de a lehető leggyorsabban.” Ungváry ezt cáfolni próbáló tézise nem új. Götz Aly és Christian Gerlach: Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944-1945. c. (Budapest, Noran K., 2005.) munkájukban fejtették ki, hogy szerintük a magyar zsidók tragédiájához „interaktív” folyamat vezetett, a megszállás után kinevezett, Sztójay-kormány kezdeményező, aktív szerepet játszott, nem pusztán engedelmes eszköz volt a nácik kezében.

Ungváry Krisztián Fotó: Horváth Szabolcs

A szerzőpáros azt állítja, hogy a németek kezdetben megelégedtek volna 50-100.000 zsidó kényszermunkással, és a többi magyar zsidó táborokban való elszigetelésével. Állításukat korabeli dokumentumok és háború utáni népbírósági vallomások sorával is cáfolni lehet. Aly és Gerlach is részletesen szól arról, hogy a náci vezetés 1942-től kezdve egyre növekvő ingerültséggel figyelte Magyarország kül- és belpolitikáját. 1942 őszétől hol keményebb, hol mérsékeltebb hangnemben, folyamatosan követelték, hogy a magyar zsidókat bélyegezzék meg sárga csillaggal, zárják gettókba, majd deportálják az országból.

1942. december 2-án Sztójay Döme berlini magyar követ kénytelen volt átadni kormánya határozott hangú jegyzékét a német Külügyminisztériumban. Az antiszemita magyar követ nem helyeselte, hogy kormánya megtagadta azoknak a német követeléseknek a teljesítését, amelyeket még október 17-én adtak át Budapesten. A jegyzékben Kállay Miklós miniszterelnök leszögezte, hogy nem tartja lehetségesnek sem a sárga csillag bevezetését, sem azt, hogy deportálják a Magyarországon élő zsidókat. Számos egykorú diplomáciai jelentésből és más forrásokból is tudjuk, hogy a budapesti döntéshozók, élükön Horthy Miklós kormányzóval és Kállay Miklós miniszterelnökkel már 1942 nyarán tisztában voltak azzal, mit jelent a zsidókérdés „végső megoldása” a nácik szerint. Általános humanitárius megfontolások mellett tartottak attól is, hogy a magyar zsidók tömeges deportálása komoly gazdasági problémákhoz vezethet. Aly és Gerlach téved, a magyar politikai vezetők a zsidók deportálása esetén nem tartottak komoly ellenállástól és pláne nem valamiféle partizánháborútól. Ezzel szemben Horthy és tanácsadói, ma már tudjuk, hogy tévesen, azt hitték, hogy zsidóvédő politikájukkal érdemeket szerezhetnek Londonban, Washingtonban, sőt talán Moszkvában is.