Martin József: Falnak rohan-e Európa?

Együtt úszunk vagy külön-külön süllyedünk el, fejtegette tavaly az Európai Parlamentben Barroso bizottsági elnök az „unió helyzetéről” mondott, első ilyen elnevezésű beszédében, a múlt héten pedig arról értekezett strasbourgi hallgatósága előtt, hogy fennállása óta „legsúlyosabb válságát” éli az európai integráció. Mindkét kijelentést hatásos kommunikációs üzenetnek, egyszersmind retorikai túlzásnak gondolom.

Az tény, hogy az „unió helyzete” az elemzések tanúsága szerint egyáltalán nem rózsás: a görög államcsőd elkerülése áll a figyelem középpontjában, miközben többen aggódnak más mediterrán országokért, Spanyolországért, Portugáliáért, újabban Olaszországért, valamint Írországért is, de ennél nagyobb súllyal esik latba, hogy a politikai-gazdasági horizonton föltűnt az euró fölszámolásának rémálma.

Van, aki csak a drachma visszaállítását vizionálja, mások azonban – az amerikai közgazdasági gondolkodók közül nem kevesen – az euróról, most már tizenhét uniós ország közös valutájáról vélik úgy, hogy ha nem is napjai, de évei meg vannak számlálva, az érintett államok jobban tennék, ha belátnák, tévedés volt az európai integráció folyamatában nagy előrelépésként értékelt közös pénz bevezetése. Márpedig ha szétesik az euróövezet, akkor az egész uniós mechanizmus fennmaradása a tét, az integrációs kerekek ez esetben alighanem megállíthatatlanul pörögnének – visszafelé.

A súlyos görög válság, az adósságkrízis kiterjedésének veszélye, a tartós egy helyben topogás vagy éppen a hanyatlás víziója, a szerkezeti átalakítások hiánya másokat viszont éppen arra ösztönöz, hogy a még szorosabb gazdasági összefonódást sürgessék. Nem is akárkiket: Angela Merkel kormányának egyik tagja, a munkaügyi miniszter egyenesen azt mondta, hogy most már végképp’ eljött az Európai Egyesült Államok ideje. A Die Zeit című hetilap kissé szarkasztikusan jegyezte meg, hogy az európai színen szinte minden héten fölbukkan egy „mini-Churchill”, ha súlyosbodnak a gondok.

A hamburgi hetilap azért célzott a legendás angol konzervatívra, mert a második világháború után, a nagy nyilvánosság előtt ő vetette föl elsőként az „Európai Egyesült Államok” ötletét. Alig másfél évvel (!) a nagy világégés befejezése után, a zürichi egyetemen beszélt arról a háború legendás brit kormányfője – akkor éppen ellenzékben –, hogy „támadjon föl Európa”. Ebben a beszédben említette sokat, ám gyakran nem pontosan idézett kijelentését az „Európai Egyesült Államok” megteremtéséről. Churchill ugyanis hozzátette, hogy „egyfajta” – „a kind” – „egyesült államokat” azért kell felépíteni Európában, mert sok száz millió ember csak így kaphatja vissza azokat az „egyszerű örömöket és reményeket”, amelyek miatt érdemes élni.

Vagyis az irodalmi Nobel-díjas politikus pontosan fogalmazott: az „egyfajta” kifejezésben az is benne van, hogy ez az „épület” más lesz, mint amilyen a tengerentúlról ismert Egyesült Államok. És ez a jóslat teljesen beigazolódott, hiszen a történelemben egyedül álló integrációs ház fölépítése már az ötvenes évek elején megkezdődött, amikor a győztesekhez tartozó franciák beleegyeztek abba, hogy a legyőzött németek részvételével közös fennhatóság alá helyezzék az akkori hatok szén- és vasércbányászatát, így az acéltermelését is. De az épületben kezdettől fogva „egyfajta” kettősség érvényesült: a közös, nemzetek feletti és a tagországi érdek. Ebben az erőtérben robbantak ki és oldódtak meg valahogyan a nagy konfliktusok az integrációs történelem nagyjából hat évtizede folyamán.

Éppen ezért gondolom Barroso mindkét kijelentését retorikai túlzásnak: anélkül, hogy a mai válság mélységét vitatnám, jócskán akadtak égig csapó, szinte a szakításig menő viták ezen az integrációs terepen. Az Európai Védelmi Közösség 1954-es kudarcától a luxemburgi pénzügyminiszterről elnevezett és a közös pénzt előirányzó Werner-terv 1970-es bukásán, a hatvanas-hetvenes  évtized mezőgazdasági túltermelési válságain át az alkotmányt 2005-ben elutasító franciaországi és hollandiai népszavazásig a visszalépéseknek és megtorpanásoknak hosszú a sora. A maguk korában ezek mind a „legnagyobb válságként” tűntek föl. De van az integrációs történelemnek egy másik része is: mindeközben a gazdasági közeledési folyamat, a piacok dinamikus kiszélesítése, a szűknek bizonyuló tagállami gazdasági tér folyamatos bővülése jelentős sikereket hozott, és máig tartó vonzerőt gyakorolt a kívül maradókra, így lettek a kezdeti „hatokból” „huszonhetek”, ami persze újabb gondokat idéz elő, és ab ovo lehetetlenné teszi, hogy a tagállamok mindig „együtt ússzanak”. Ez még a „hatos” hőskorban sem volt teljesen így, hogyan lehetne manapság, amikor már huszonheten vannak az uniós vízben, az amatőr kalimpálótól az igen edzett, nagy teljesítményekre képes versenyúszókig?! Mindamellett politikailag érthető a portugál pártvilágot a brüsszeli bizottsági elnökségre váltó Barroso kissé túlzó szóhasználata: tapasztalt politikusként jól tudja, megéri a baj súlyosságát drámaian ecsetelni, ez utóbb jól jön, akár sikerül a gondenyhítés, akár nem.

Abban persze igaza van az integrációt kiválóan ismerő portugálnak, hogy a válság mély, és joggal kapott vastapsot a strasbourgi képviselőktől, amikor leszögezte, hogy illúzió volt azt hinni, a közös pénz hosszú távon zavartalanul működhet a gazdasági és költségvetési politika korábbinál jóval szorosabb összehangolása nélkül. Egyszersmind elég hangsúlyosan „hadat üzent” mindenkinek, aki arra számít, hogy Athén visszatér régi pénzneméhez: Görögország az euró-övezet tagja és az is marad, mondta meglehetős elszántsággal.

Amitől persze még minden megtörténhet, de megtörténik-e? Most csak az látható, hogy a válság mintha meglódította volna az európai fejek gondolkodását, a görög gond mintha izgalmas, olykor persze fantasztikusnak tűnő ötleteket varázsolna a kiutat kereső agyakból. Itt van például Gordon Brown volt brit pénzügyminiszter és kormányfő, aki szerint az európaiaknak már most be kellene látniuk, hogy az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap - European Finance and Stability Facility, olykor „eszköznek” is fordítják a magyar szóhasználatban – megemelt 440 milliárdos összege egyszerűen nem lesz elég Görögország és a többi fenyegetett állam gondjainak kivédéséhez, hiába bólintott erre az eurót használó 17 országból már 15 állam parlamentje. Az említett összeg többszörösére lenne szükség, példa nélküli summára, a világ GDP-jének nagyjából három százalékára. De honnan? Brown mindenképpen a Nemzetközi Valutaalap bekapcsolását javasolja, ahol azonban messze nincs ennyi pénz. A brit politikus így jut el Kínáig: finanszírozza Peking az európai válságokat, s Kína minden bizonnyal szívesebben ad kölcsönt az IMF-nak, mint – mondjuk – Berlusconinak.

A londoni The Guardian tudós szerzője máshonnan közelít a témához, mint Gordon Brown, amikor meglehetős lehangoltsággal állapítja meg, „a pénzügyi válság azzal fenyeget, hogy szétrombolja a fél évszázados európai integrációt”. Stefan Collignon professzor, több vezető egyetem oktatója, leszedi a keresztvizet a tagállamok „kormányközi egyeztetési mechanizmusáról, lesújtóan vélekedik Merkelről, Sarkozyről és a többi tagállami vezetőről, akik „úgy viselkednek, mint korábban a királyok”. Egyszóval a „kormányköziség – katasztrófa” véli, s az Európai Parlamentnek kellene kapnia még nagyobb fölhatalmazást, rá támaszkodva kell létrehozni „a demokratikus gazdasági kormányzatot”. Egy „igazi kormányt”, miként a most Pisában tanító professzor fogalmaz, s ez a testület látna neki a görög válság szanálásához, majd a teljes euró-övezet  hiányát összevonná, ezt elosztanák a tagállamok között GDP-jük arányában, s elvetnék a maastrichti  kritériumokat, illetve az erre épülő stabilitási paktumot. Így indulna neki az „össz-gazdasági kormányként” funkcionáló testület az euró-válság enyhítésének: a folyamat ennél persze sokkal bonyolultabb, s a tudós kutató eszmefuttatásának végén ott a kurta mondat: amire mindehhez szükség van, az a „politikai akarat.”

Ezzel nehéz lenne vitatkozni, és ugyancsak erre lenne szükség, ha az európai politikusok csak egy pillanatra is megfontolnák Robert Menasse osztrák író javaslatát, amely a The Guardianben olvasható indítványnál is radikálisabb. A Die Zeitben közölt elgondolás szerint „az egész mai válság nem gazdasági, hanem politikai”, hiszen „nevetséges” azt állítani, hogy a világ egyik leggazdagabb államközössége nem tud ezeken a pénzügyi nehézségeken úrrá lenni, véli eléggé meghökkentően Menasse, majd ő is a tagországokat, illetve a kormányközi érdekegyeztetést látja minden baj okozójának. A hazánkban is ismert író tehát a Római Szerződésben  fölhúzott épület – ennek alapfalait  még a Montánunióban rakták le – radikális átalakítását javasolja. Nem kevesebbet, mint a tanács, vagyis a miniszterek, illetve az állam- és kormányfők testületének – az Európai Tanácsnak - a fölszámolását.

Hogy ez ma elképzelhetetlen, és ellentmond minden logikának? Ez halvány ellenérv, írja Menasse, egy évvel a Római Szerződés megkötése előtt, 1956-ban nem tűnt reálisnak a hatok korszakos római egyezsége, a berlini fal leomlása még a lerombolását megelőző napon sem tartozott a valószínűleg bekövetkező események közé, és igaz, ami igaz, a mi rendszerváltozásunktól a szovjet összeomlásig sok minden történt földrészünkön az elmúlt évtizedekben, amiről korábban még álmodni is alig mertünk.

És most? Az európai integráció egyelőre a realitások terepén halad, bár olykor bukdácsol: a teljes összeolvadás – az amerikai mintára megalakítandó egyesült államok – nem látszik tényleges és belátható időben megvalósítható alternatívának, de a fölbomlás sem. A válság alighanem új lépéseket kényszerít ki, amelyek – centiméterekkel vagy méterekkel – a föderális elrendezés felé vihetnek, de a tagállami, kormányközi egyeztetés föladásának pillanatnyilag nincs reális esélye. Márpedig az integráció olyan lesz, amilyennek a tagállamok akarják. De az nagyon jól látszik, hogy a súlyos gondok hatására sok tagállamban sodró erejű gondolkodási folyamat indult meg.

Jó lenne csatlakozni ehhez.