szerző:
Para-Kovács Imre
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Minden március vesszőfutás és idegbaj, legalábbis az első fele, aztán kiderül, hogy megint nem kaptam Kossuth-díjat, és onnantól kezdve valahogy csak elvagyok. Nem mondom, hogy vidáman, mert azért mégiscsak fáj, de idővel túlteszem magam a dolgon. Idén azonban bajba kerültem, nem tudom egykönnyen elhessegetni a kérdést, mikor honfitársaim, polgártársaim, lakosság, emberek, független választópolgárok és munkások sírva tudakolják, hogy én miért nem kaptam, hogy tényleg, miért nem?

Ennek a névsornak a hitelesítéséhez én kellettem volna, és ezt nemcsak én mondom, hanem az apósom is, ő pedig már találkozott valakivel, aki járt Videoton-meccsen, ráadásul volt Videoton-tévéje is. A Magyar Hírlapnak sem lehetne kifogása.

Mindannyian tudjuk, hogy a Kossuth-díj kegydíj. Vagy van mögötte igazi teljesítmény vagy nincs, de tényleg igaz rá a közhely, hogy adják, és nem kapják. Senki sem lett tőle még nagyobb művész, esetleg esztergályos, viszont mindenkinek jól jött, mert 8,5 millió az jól jön mindenkinek. A gond azzal van, hogy teljesítményből, díjazható életműből mindig több van, mint amennyi a keret, tehát vannak azok, akik megérdemelnék, és vannak azok, akik megérdemelnék és még szeretjük is őket (mármint a regnáló kulturális kormányzat, nem én és a családom), és vannak azok, akik végül megkapják.

A szocializmusban nem volt gond, ott nem váltották egymást a pártok, tehát minden művész (és esztergályos) tudhatta, hogy előbb-utóbb sorra kerül, vagy pedig a rohadt életben sohasem fog semmilyen díjat kapni, így nem ért senkit váratlanul március 15., pontosabban az a nap, amikor a Kossuth-díjat kiosztották.

A művészek ezt követően is számíthattak rá, hogy megkapják az elismerést, legfeljebb aki közelebb sodródott valamelyik párthoz, az kicsit gyorsabban. A korábbi jobboldali és baloldali kormányok azonban próbálkoztak némi visszafogottsággal, tehát mindig bevettek olyanokat is a díjazottak körébe, akik megérdemelték, de nem szerették őket annyira, már csak azért is, hogy jól mutassanak a névsorban, de elképzelhető némi valódi éleslátás is, miszerint érdemes olyanokat is díjazni, akik nem értenek velük egyet politikailag, hátha ettől kicsit normálisabb lesz a világ. Nagyvonalúság, barátaim, nagyvonalúság és széles látókör!

Most viszont a kiegyensúlyozottság úgy érvényesül, hogy kapnak olyanok, akiket szeretnek és meg is érdemlik, és olyanok, akiknek egyetlen érdemük, hogy ott fenn szeretik őket. Ilyenkor például arra is érdemes gondolni, hogy mennyit ér Demjén Ferenc százszorosan megérdemelt Kossuth-díja, ha mellette odalökünk egyet a környezetünkben forgolódó epigonnak is, aki megcsinálta Kelet-Európa legsikeresebb ABBA-hasonmás zenekarát, de az egyetemes művészettörténet valószínűleg elszalad mellette, hacsak nem szerzünk ott is kétharmadot, hogy átírjuk a zenetörténetet.

Demjén Ferenc ugyan fellépett Fidesz-rendezvényeken, de ettől még nyilvánvaló, hogy amennyiben angol nyelvterületre van szerencséje megszületni, ma őt imádnák Thaiföldtől Doverig Sting helyett, mert félálomban is jobb slágert tud írni bárkinél. Sőt, az az igazság, hogy teljes ébrenlétben még nem is igen próbálkozott a slágerírással. Ám kétségtelen, hogy jobban meg lehetett volna alázni, ha Pataky Attilával, esetleg Bayer Zsolttal közösen kap díjat, de minek kellett egyáltalán?

Szíve joga az ünnepség után azt nyilatkoznia, hogy Gyurcsánytól nem vette volna át, már csak azért is, mert esetleg tényleg megkaphatta volna tőle is, de ettől nem lesz kevésbé tehetséges zenész, filozófusként pedig eddig sem tartották számon, tehát mindenki utálhatja, ha akarja, de tökéletesen felesleges. (A felröppenő hírek szerint egyébként idén azért nem kapott plecsnit Pataky Attila, mert esélyes a Nobel-díjra. Martonyi miniszter már intézi neki, bár nem örül a feladatnak, de megmondták neki, hogy szedje a lábát, ha nemzeti kormányban akar továbbra is posztot, akkor tegye félre azt a ványadt és kényes ízlését, mert a cél éppen szentesíti az eszközt, nehogy már ez zavarja, ha Orbán bőgatyás külpolitikája nem.)

Szóval, Demjén is, a kormány is és a Kossuth-nagydíjban részesülő Csoóri Sándor is (csak ezt neki kíméletből ne mondják meg) jobban járt volna, ha engem is kitüntetnek. De nem, így hát most jön egy csöndesebb időszak, mert februárig általában nem jut eszembe, hogy kapok-e vagy nem, de aztán megint elragad a hév. Kíváncsi vagyok, kell-e ennél is világosabban jeleznem, hogy az Orbán-kormány legitimációjának egyetlen hiányzó feltétele az én Kossuth-díjam.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!