szerző:
Miklósi László
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ahogy a gyermekmondóka szól: „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”. A folytatásból az is kiderül, hogy pedig a rétes nagyon jó, de ha a jóból részesedni szeretnénk, katonaként kell masírozni előre.

Így vagyunk, vagy 100 ezren pedagógusok, akik állami és önkormányzati iskolában dolgozunk. Immár személyünkben is államosítva leszünk, a Magyar Pedagógus Kar részei. Korábban a központi állam (a Klik révén) magához emelte iskoláinkat, egységesítették, átszabták kötelező tantervünk, hamarosan egyféle tankönyvet adunk diákjaink kezébe. Most pedig minket terelnek a Karnak nevezett kamarába.

A Magyar Pedagógus Kar véleményezési jogot gyakorol a köznevelést és pedagógusképzést érintő jogszabályok megalkotása és módosítása során. Állami szerv vezetőjéhez fordulhat a feladat- és hatáskörét érintő kérdésekben és javaslatot is tehet. Megalkotja a Pedagógus Etikai Kódexet. A törvényben, valamint az alapszabályban és az etikai kódexben foglaltak szerint tagjával szemben etikai eljárást folytathat. Mindezen felül állami feladatot is ellát: teendője a közösségi szolgálat szervezése, valamint az ehhez kapcsolódó tanácsadó és információs rendszer működtetése.

Várhatóan csakis ennek a szervezetnek a véleményét kéri ki a kormányzat alapvető szakmai, szakmapolitikai kérdésekben. A rendszerváltás után 25 évvel létrejöhet a véleményadás monopóliuma. Ezáltal minden bizonnyal megszűnik a (még) közoktatási törvény alapján, többségében választott-delegált tagokból álló Országos Köznevelési Tanács és Közoktatás-politikai Tanács, megszűnik az egyeztetés a szakmai szervezetekkel, nagyrészt a szakszervezetekkel. (A reprezentatív szakszervezetekkel azonban kapcsolatot tart a Kar.) Megvalósul a véleménymonopólium: az állam egyetlen kiválasztott szervezettel egyeztet, az állam által létrehozott Karral. Vagyis az állam magával egyeztet magáról.

A totalitásra való törekvést jelzi, hogy a Kar 16 tagozatot működtet, de továbbiak is létrehozhatók. Vagyis lefed minden területet. A törvény kifejezetten tiltja, hogy szakmai szervezetek vezetőségi tagjai a Kar vezetésében részt vegyenek. Nem csoda: e szervezet létrehozásának egyik oka épp a szakmai szervezetek ellen irányul, miként egy meg nem nevezett minisztériumi illetékes a sajtóhírek szerint utalt is erre.

Különösen fontos a minden állami intézményben dolgozó pedagógusra kötelezően előírandó etikai kódex megalkotása. Ennek elfogadása után a Kar etikai eljárást indít az ellen a pedagógus ellen, aki azt megszegi. Feltűnő, hogy a Magyar Pedagógus Karról rendelkező szabályozás legnagyobb része épp az etikai eljárás részletezésével foglalkozik. Miért tennék, ha nem akarnák azt alkalmazni?

A Kar létrehozásának valódi célja tehát az egyszerre lépés újabb eszközének megteremtése, egyszersmind a protestálók megfélemlítése, adott esetben az azok elleni fellépés.

A törvénytervezet alábbi előírásának elfogadása a szólásszabadságot is korlátozhatja:

„A Kar tagja a tevékenysége során tudomására jutott információkat csak a Kar jogos érdekeinek, működésének, a közszolgálat érdekeinek, működésének veszélyeztetése, valamint a személyhez fűződő jogok megsértése nélkül hozhatja nyilvánosságra.” Ki dönti el, mi a Kar jogos érdeke? Ennek a gumiszabálynak az alkalmazásával bármikor bárki ellen etikai eljárás indítható, ha bírálatot fogalmaz meg.

Jogos a kérdés, hogy mi ennek a rendszernek az előképe? A kötelező szakmai, ágazati kamarai rendszer, nem előzmény nélkül való. Mussolini hozta létre a fasiszta Olaszországban. Később a náci Németország is hasonló szervezeteket működtetett. A sztálinista rendszerek kiépítésének jellegzetes pillanata volt az egyesületek betiltása. Kvázi kötelezővé vált a tagság a pártállami szakszervezetben, s egyetlen pedagógiai szervezet működhetett.

A rendszerváltás után majdnem negyedszázaddal a diktatúrákra jellemző kamarát hoznak létre a pedagógusoknak. Ezután csak azt kell megkérdeznünk: Mi végre?

 

(A szerző tanár, a Közoktatás-politikai Tanács tagja, a Történelemtanárok Egylete elnöke)