Az új tanév minden jel szerint a pedagógusokról szól, nagy változások következményeit latolgatja mindenki. Kapnak-e annyi emelést, amely kompenzálja a 2008 óta befagyasztott fizetések miatti durván 30 százalékos jövedelemkiesést, és a drasztikus mértékben növekvő munkaterheket? Lehet-e hinni a bizonytalan jövőbe tolt és semmiféle garanciával meg nem támogatott, valódi fizetésemelésről szóló ígéreteknek? Ki és milyen alapon nevezi majd ki a munkahelyi vezetőjüket? Miért kényszerítik őket egy még nem is létező, de az állam által felállítani tervezett kamarába? Milyen, a munkától elvett üresjáratokkal töltik ki a kötelezően iskolában töltendő időt? Mennyire lesz megalázó az a procedúra, amivel majd ellenőrzik és minősítik őket? Hány pedagógust tesznek ki a szakiskolákból és azokból az intézményekből, melyekben nem a titkos, de a tankerületi igazgatók által keményen érvényesített felemelt óraszám alapján számolták ki a szükséges létszámot? Hogyan pótolják a nyugdíjba kényszerített szaktanárok munkáját? A nyitott kérdések sora a végtelenségig folytatható.

Nem kétséges, hogy a kormányzat már nem számol azzal, hogy pedagógusok tömegei támogatják szavazatukkal, még arra sem ügyelt, hogy a „béremelés” hatására ne csökkenjen jó néhány ezer pedagógus fizetése. Ugyanakkor attól sem tartanak, hogy 150 ezer pedagógus erős és egységes ellenállása komoly politikai károkat okoz majd, a félelem, kiszolgáltatottság és bizonytalanság légkörének tartósításával már megtörték a pedagógusszakma gerincét. Az lesz, amit a kormányzat akar – akarjon bármit is.

Pedagógustüntetés

Stiller Ákos

Látnunk kell azonban, hogy noha erről manapság nem sok szó esik, nemcsak a pedagógusok kezdik szorongva az új tanévet. Ugyanígy vannak ezzel hatéves gyermeküket iskolába beírató szülők ezrei is, s nem éppen azért, mert vérzik a szívük a hányatott sorsú pedagógusok miatt. Rengeteg szülő viszi elsős gyermekét az iskolába remegő gyomorral, mert nem tudják, hogy milyen iskola várja a kicsiket.

Néhány dolog persze tudható. Az elsősöknek az eddigi napi négy helyett öt kötelező órája lesz. Minden nap lesz tesi, viszont négyig bent ülnek az iskolapadban, ahelyett, hogy a játszótéren a parkban vagy a kertben rohangálnának. (A napközis gyerekek szüleinek se legyenek kétségei, a testnevelés és hittanórák nagy részét csak délutáni foglalkozásokkal lehet megoldani, és valamivel ki kell tölteni a benntartott pedagógusok idejét is.) Ki lehet kérni a gyerekeket, de jó lesz, ha a gyereknél ott lesz az igazgató engedélye, mert a rendőrök igazoltatni fogják az iskolaidőben lődörgőket. Ha pedig nem kérik ki a gyermekeket, azt eszik majd, amit a menzán lehet – persze nagy lesz a tumultus, mert idén sokkal többen lesznek.

Heti kilenc helyett hét órában tanulnak majd olvasni és írni, amit az erre figyelmet fordító szülők esténként pótolhatnak majd meseolvasással. A többieknek pedig elég lesz ennyi is, úgysem kerülnek soha gimnáziumba vagy egyetemre, ahol a kormány által erősen hangsúlyozott magas minőség jegyében már elvárják tőlük az írni-olvasni tudást.

Erkölcstan- és hittanórán megtanulják majd, hogy a társadalom alapja a család, elvált szüleik pedig majd otthon megmagyarázzák nekik, hogy miért nem gazemberek.

A központilag kiadott sillabuszokban szereplő tananyagot tanulják majd – csupa régen halott bácsi elég érthetetlen szövegeit – de ez sem baj, este lefekvés előtt a neten majd foglalkozhatnak olyasmivel is, ami érdekli őket. Már természetesen akkor, ha a szülők nem küldik őket ágyba, mert a lecke a több tananyag miatt csak több lesz, és csak akkor kezdik el megcsinálni, amikor hazaértek a suliból. És persze az elsősöknek már ingyenesek lesznek a tankönyvek, de nagyon kell vigyázni, nehogy a gyerek aláhúzogasson, vagy rajzoljon bennük, mert év végén vissza kell adni az iskolának.

Ha pedig hatéves gyermekük heti 40 órás munkaterhelésével – vagy bármi mással – problémája van a kedves anyukáknak és apukáknak már nem a tanító nénivel vagy az igazgatóval kell megbeszélniük, ők nem döntenek szinte semmiről. Mehetnek majd félfogadási időben a tankerülethez, ahonnan egy csak általuk ismert miniszteri rendeletre hivatkozva elküldik őket a járási közigazgatási hivatal oktatási osztályára, ahonnan majd visszaküldik őket az igazgatóhoz…

Ezek persze csak az első lépések, az iskolák teljes átalakítása egy hosszú, „felmenő rendszerben” lebonyolított folyamat. Lesz egy pont, amikor a kormányzat által kierőszakolt avítt és atavisztikus pedagógiai és tanulásszervezési gyakorlat teljesen uralkodóvá válik. Vége lesz az ipari forradalom korából ránk maradt rigorózus gyakorlat fellazítását szolgáló projektezésnek, kiscsoportos kooperatív tanulásnak, epochális tanulásszervezésnek és más modern huncutságoknak, melyek intenzív tanulási élménnyé változtathatnák az iskolai tanulást. Lesz helyette biflázás, a maguktól is jól teljesítő tanulók jutalmazása és a bármilyen tanulási problémával rendelkező gyermekek kudarcra ítélése. Vége lesz a fénymásolt alternatív szövegek és a digitális tudásbázisokból letöltött multimédiás anyagok használatának. Az „áttekinthető” tankönyvkínálat nem tartalmaz majd mást, mint ami a senki által nem teljesíthető tantervi követelményekben van.

És ami a legfontosabb: végre rend lesz: megszűnik a lógás és az iskolai helytelenkedés, mert nem tehetetlen pedagógusok, hanem erre felkészült hatóságok és iskolarendőrök intézkednek majd. A két évtizedes liberális rombolás után az új rend legfontosabb szabálya nagyon egyszerű: nem az iskola alkalmazkodik a gyerekek és szülők kezelhetetlenül sokféle igényeihez és szükségleteihez, hanem a családok alkalmazkodnak majd az iskola kínos pedantériával szabványosított szabályrendszeréhez.

Évnyitó

Fazekas István

Nem kétséges, hogy a lassan és elképesztően előkészítetlen módon bevezetett pedagógus-életpályamodell elég riasztó és alapvetően minőségellenes konstrukció. Oktatáspolitikai elemzői szemmel nézve viszont a minden ízében átalakuló közoktatási rendszerben kibontakozó tanulói életpályák egyenesen elborzasztóak. Egy olyan rendszer van kialakulóban, amelyben a „jó hátterű” kevesek érdekeinek kőkeményen alárendelődnek a sokak érdekei. Az óvodától a tagozatos első négy osztályon és hat vagy nyolc évfolyamos gimnáziumokon keresztül a tudományegyetemekig vezető, keveseknek – és egyre kevesebbeknek – fenntartott utak egy fél évszázada süllyesztőbe került minőségfelfogás jegyében szentek és sérthetetlenek. Ezek végigjárásához természetesen egyre több kulturális tőkére és pénzre lesz szükség.

A sokasodó sokak gyermekei számára viszont az oktatási rendszer minden szintjén a lemorzsolódás, parkolópályára kerülés, valamint a végzettség nélkül vagy alibi-végzettséggel való kilépés egyre nagyobb gazdasága áll rendelkezésre. (Erre szükség is van, hisz egyre könnyebb lesz a sokak közé zuhanni.) A kevesek és a sokak elkülönítése már elsőben megtörténik majd „tagozatos” osztályok indításával, ami elég vicces annak fényében, hogy minden osztályban ugyanazt a központi tantervet kel majd tanítani. A sokak újabb nagy lehetősége a parkolópályára kerülésre a magántanulóvá vagy sajátos nevelési igényűvé nyilvánítás, mely mintha egyre könnyebb lenne. A központi bérfinanszírozás felszámolta az iskolák érdekeltségét abban, hogy megtartsanak minden gyermeket, ami óhatatlanul lemorzsolódáshoz vezet. (Annál is inkább, mert a tanköteles gyerekek önkormányzati nyilvántartása helyébe egy telivér zűrzavar lépett, nem biztos, hogy feltűnik, ha néhány gyerek eltűnik a rendszerből.) Mint eddig is, az általános iskolákból hatodiktól elkezdenek eltűnni a kevesek, a megmaradt sokakkal szembeni elvárások pedig nem lesznek túl magasak. Nyolcadik után a sokak választhatnak az érettségivel ugyan igen, de a továbbtanulás lehetőségével már alig kecsegtető szakközépiskola és a csak betanított szakmunkára kiképző, de az életben és a munkaerőpiacon való érvényesüléshez szükséges kompetenciák fejlesztésével már nem bajlódó szakiskola között. Aki pedig ehhez sem érez tehetséget magában, az kivárhatja tanköteles kora végét egy Hídprogramban, ahol már ennyit sem várnak tőle.

A felsőoktatásba való bekerülés esélyét pedig már ma is a tanulók „tehetsége és szorgalma” alapján kínálja fel a rendszer: a gimnáziumban tanulók nagyobb arányban jelentkeznek (77,3%), és még nagyobb arányban jutnak be (81,9%) a felsőoktatásba. Másképpen fogalmazva, a középfokról kilépők 35 százalékából kerül ki a felsőoktatásba belépők 82 százaléka. A gimnáziumi és felsőoktatási férőhelyek szűkítésével ezen kíván javítani a kormányzat: nemsokára a 18 évesek 20 százalékából kerülhet ki a felsőoktatásba belépők 90 százaléka.

Közoktatási államtitkárunk kedvenc szófordulatával élve mindez így együtt szolgálja a nemzet felemelkedését, amely szeptember 2-án ünnepélyesen kezdetét veszi.