Magyarország egy girhes, súlyos, szinte gyógyíthatatlan identitászavarokkal küszködő ország. Nem tud mit kezdeni az antiszemitizmussal, a cigányság problémáival és a határon túli magyarokkal sem. Meg még csomó mindennel, de a többi most nem tartozik ide.

A válaszokat ezekre a kőkemény kérdésekre én sem tudom. 2014-ben kevésnek tűnik, hogy mostantól legyünk jó fejek, sokkal jobbak, mint eddig voltunk.

Például sokkal jobbak, mint 2004-ben, amikor népszavazást rendeztek a határon túli magyarok állampolgárságáról. 2004. december 5-én undorítóan szar fejek voltunk, pedig az a nap a magyar történelem egyik tisztességes napja is lehetett volna. Semmi más nem kellett volna hozzá, csak – a történész Ungváry Krisztián hajszálpontos szavaival – a megtagadhatatlan igen. (Külön ajánlom figyelmetekbe a linkelt szöveg utolsó bekezdését, de minden betűjét érdemes elolvasni ennyi idő után is.) Nem állítom, hogy attól az igentől egy csapásra megoldódott volna az említett három probléma közül legalább egy – hiszen mind megoldhatatlanok –, de hogy valamivel egészségesebbé válhattak volna általuk a viszonyok, abban biztos vagyok.

Azt mesélik, nem sokon múlott. Úgy tudni, a szocik berkeiben komolyan felmerült, hogy az igen mellé kéne állni, mert  a nem mellé állni iszonyú nagy gáz. A Gyurcsány Ferenc vezette párt mégis úgy döntött, van két ok, amiért érdemes. Az egyik: egy jó eséllyel behúzható sikerrel nagyot lehet ütni a lendületbe jött Orbán Viktoron, és az sem kizárt, hogy megfordíthatók a támogatottsági tendenciák. A másik: a határon túli magyaroktól nem lehet számítani semmi jóra, fideszes genyók mind, megérdemlik, amit kapnak.

Ebből lett minden idők – ez alatt a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évet értem – leghazugabb-legocsmányabb magyarországi kampánya, amelynek üzenete ennyi volt: ha igennel szavaztok, jönnek a határon túliak milliószám, elveszik tőletek a munkát, a nyugdíjat, a kenyeret, és ha nem figyeltek, a szüzeket is megbecstelenítik. (Demagóg fevetés, de helyettesítsétek be a határon túli magyarok kifejezést valami mással, és máris egyértelmű lesz, miért nevezem ocsmányságnak, ami történt.) Gyurcsány Ferenc jól számolt: a filléreiket féltő magyarok megijedtek és vagy behúzták az ikszet a nyomorult nem mellé, vagy eszükbe sem jutott szavazni menni. (Igenből hajszállal több lett végül, de az alcsony részvétel miatt ez nem osztott, és nem is szorzott.) Orbán Viktor vereséget szenvedett. Az MSZP-nek ez nagyon kellett, hogy az európai parlamenti választási szopás és a Medgyessy–Gyurcsány-csere után elinduljon felfelé, és ez másfél évvel később hatalmas győzelembe torkollott.

Tíz évvel később nem felesleges beszélni keveset arról, kinek volt szüksége a kettős állampolgárságos népszavazásra, már csak azért is, mert sokan úgy emlékeznek, hogy a Fidesz kezdeményezte, azért, hogy beletapossa a földbe a szocikat. A Fidesz bolond ugyan – ezt mostanában rengeteg példával illusztrálva láthatjuk –, de nem ennyire. A népszavazást egy Magyarok Világszövetsége nevű vállalhatatlan szervezet kezdeményezte, hogy elnökét, Patrubány Miklóst a személyes ambíciói vezették-e csupán, fene tudja Ez kész helyzetet teremtett, kiút nem volt. A Fidesz a háta közepére sem kívánta az egészet, tudta, hogy csapda.

Véletlen volt-e, hogy nemekbe és érdektelenségbe fulladt a történet?

Azt gondolom, hogy nem. A határon túli magyarok kérdése a második világháború óta nem volt fontos kérdés Magyarországon. A határon túli magyarokat nem tanították az iskolában, alig voltak benne a köztudatban. Amikor kárpátaljaiként 1982-ben először jártam Magyarországon, a rokonok és ismerősök figyelmeztettek: ne mondjuk, honnan jöttünk, különben az emberek le fognak bennünket ruszkizni. Hogy mit fognak csinálni? – kérdeztük ijedten. Hát ezek nem tudják, hogy mi pontosan olyan magyarok vagyunk, mint ők? Nem, nem tudják – válaszolták. Úgyhogy nem mondtuk, hogy honnan jöttünk.

Magyarnak – vagy határon túli magyarnak – lenni szerintem sem érdem, hanem állapot csupán. De magától értetődő állapot – pontosan ez az, amivel tisztában kell lenni, és amit tiszteletben kell tartani. Szlováknak vagy románnak lenni sem szégyen – de az egy másik állapot. Az, hogy az ország és a nemzet határai nem esnek egybe, nem irredentizmus, hanem puszta tény.

Amikor Técsőn és aztán Ungváron éltem, magyar iskolába jártam, magyar tévét néztem, magyar könyveket olvastam, a magyar válogatottnak szurkoltam, és nem moszkvai, hanem magyar idő szerint járt az órám. Magyarországon szerettem volna élni, magyar állampolgár szerettem volna lenni.

Remélem, értitek, hogy mire akarok kilyukadni: annak a nyomorult igennek nem ünnepélyesnek kellett volna lennie, hanem teljesen, magától értetődően és minden tekintetben hétköznapinak.

Kár, hogy ez nem volt lehetséges.

Részben a fentiek miatt, részben pedig, mert verseny van a magyar belpolitikában a fontos topikok között. Az egyik oldal az egyiket emeli fel, a másik a másikat. Ha úgy adódik, kisajátítja az egyiket, ha úgy, lemond a másikról. Amikor a rendszerváltás előtt és környékén a határon túli magyarok ügye topik lett a jobboldalon, és mindent elöntött a nemzeti giccs (ma is harsányan röhögök Megyesi Gusztáv tökéletes mondatán a fröccsöntött műanyag székely fakapuról), sokáig nagyon vártam, hogy a másik – nem annyira érzelmes-érzelgős és látszólag sokkal okosabb – oldal is megszólaljon, és intelligenseket, érvényeseket mondjon rólunk. Addig vártam, amíg le nem esett: nem fog. Mert fogalma sincs rólunk. Nem ért bennünket, nem számítunk neki. A topikok versenyében nem vagyunk nála a top tízben sem.

Így vesztünk el a bábák közt, mint a pinty, és emiatt nem hökkentem meg, amikor Magyarország miniszterelnöke beindította azt a rohadt kampányt 2004 őszén. Az is emiatt van amúgy, hogy a tavaszi választásokon nagyságrendekkel több határon túli szavazatot kapott a jobboldal. Megyünk tovább befelé a zsákutcába, hiába, hogy Erdélyben vagy Kárpátalján is színes a világ, és a baoldali-liberális hiedelmekkel ellentétben odaát sem csak árvalányhajas irredenták népesítik be a falvakat és a városokat.

Úgy gondolom, ha akkor minden párt az igen mellé áll, ma a határon inneni és túli magyarok egyaránt jobban ismerhetnék a valóságot. Ezt a Kárpát-medenceit. Akkor tiszta lenne mindenki számára, hogy nemcsak a zsidók és a cigányok, hanem a határon túli magyarok faszával sem verjük a csalánt. Nincs különbség, ezeknek pontosan ugyanúgy, pontosan egyformán fáj, és fájdalmakat versenyeztetni nem szabad. A fájdalmakra érzékenynek kell lenni. Lenne egy sztori, amiben lehetne nem a háborús, hanem konszenzusos logika mentén gondolkodni.

Következésképpen maga a valóság is másmilyen lenne. De nem lett másmilyen. Hogy mi lett ehelyett?

Tudjátok: centrális erőtér.

Azt mondjátok, így is megkapták a határon túliak a magukét, és annyian vannak a kettős állampolgárok – köztük megélhetésiek is ezrével-tízezrével –, mint égen a csillag?

Ez igaz. Csakhogy ez így már semmin sem segít A girhes Magyarország girhesebb, mint valaha, a topikok versenye folytatódik, az identitászavarok csak mélyülnek. Ennyi, amit 2004. december 5-ének köszönhetünk – és ez egyáltalán nem kevés.