Bizony, mondom néktek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

(Jézus rabbi, Kr.u. 30 körül. Forrás: Lukács 19, 40.)

Múlt csütörtökön csaknem írtam egy dühös pamfletet a mindenkori, bármely vallású dzsihadistának, e címmel: „az istened egy barom”. Örülök, hogy mégsem írtam meg. Születtek amúgy is meggondolatlan cikkek; persze az indulatok detonációja egy ilyen esemény kapcsán fájdalmasan természetes. De tán a mögöttünk levő hét elég volt, hogy felocsúdva, kissé higgadtabban lássunk a témához.

Volt egy röpke illúzióm, hogy a tragédia mindenkit eléggé megrázott ahhoz, hogy egymáshoz közelebb lépjünk, valljuk bár magunkat liberálisnak vagy konzervatívnak, hívőnek vagy ateistának, keletesnek vagy nyugatosnak. És döbbenjünk rá: az alapértékek, amelyekről (nagyon helyesen) rengeteget vitatkozunk – vagy amelyek kapcsán nagyokat veszekszünk – mégiscsak a közös alapértékeink.

Hát ez nem jött be. Sőt.  

A Charlie Hebdo háborút okoz?

Tőlem nem várható aufklerista üdvtörténet, amely a közelebbről nem definiált felvilágosodás hagyományát bálványozza; azt sem fogom állítani, hogy a szólás szabadsága a legfontosabb érték, s semmi sem „szentebb” nála. Nekem a szólás szabadsága nem szent. A levegő sem szent, csak szükséges az élethez. És attól tartok, ez ellen a legnagyobb támadást nem a kalasnyikovos mészárosok intézték, hanem az olyan, a hatalomnak (akár szándék nélkül) ötleteket szállító közírók, akik a tragédia ürügyén kifejezik – gyors részvétnyilvánítás után – mély ellenszenvüket a „bármit kimondhatsz, illetve leírhatsz” elve ellen.

A szöveg a nyers höhögéstől a cizellált gondolatfutamokig terjed, többnyire keresztény-jobboldali színezetű, és a fő motívumai: a.)  ami történt, az szörnyű, b.) nem történt volna meg, ha a karikaturisták tisztelettudóbbak a vallási szimbólumokkal és c.) komolyabban veszik a tragédiát megelőző intéseket. Summa: a vallástalan Nyugatnak át kell gondolni, hol vannak a szólásszabadság határai – ott természetesen, ahol a vallásos ember meghúzza őket. És a hab a tortán: új Kelet–Nyugat-összecsapás várható, melynek okozója végső soron a fanatikusokat harcra tüzelő Charlie Hebdo.

Így lesznek az elkövetőkből áldozatok és viszont, amint ez már százszor leíratott.

A terrorhoz nem kell Charlie Hebdo

A Charlie Hebdo a „liberális” nyugati kultúrában is határsértőnek számít. És valóban, a bűnösök sem egyszerűen csak bűnösök: megtévedt, fanatizált, valószínűleg rossz háttérből jövő fiatalok, akik elhitték, hogy a hatalmas Igazság nevében húzzák meg a ravaszt. Gyilkosok, igen, s egyben olyan rendszer áldozatai, mely hagyja idáig fajulni a társadalmi konfliktusokat. De nem a Charlie Hebdo tehet róla, hogy ezek az emberek gyilkosokká lesznek. A terrorcselekményekhez nem kell semmiféle Charlie Hebdo. A fundamentalista (mindegyik fundamentalista) sajátja, hogy kész ölni, vagy más módon ártani azoknak, akiket eleve gyűlöl. Az Igazság nevében.

A fundamentalistának nem okai vannak, hanem ürügyei. Charlie Hebdo sem az erőszak oka volt, csak az ürügye.

Bár a nyugati civilizáció, amelyben élünk, tele van ellentmondásokkal – amelyekkel természetesen szembe kell néznünk – még mindig igaz a közhely, hogy nincs jobb nála. Ebben a civilizációban pedig senki nem kényszeríthet(ne) másokat, hogy a vallását tiszteljék, arra pedig főleg nem, hogy kövessék. Ha a Mohamed-ábrázolás tilos (főleg pucér fenékkel) a muzulmánoknak, akkor a muzulmánok ne ábrázolják Mohamedet (főleg pucér fenékkel). Mindenki másnak szabad. Ha egyes keresztény irányzatok híveinek tilos a vasárnapi munka, hát ne dolgozzanak vasárnap, de a többieknek legyen, és maradjon szabad.

Ami ezen túlmegy, az bizony vallási erőszak, és kritikát, fricskát érdemel.

Ebben a civilizációban szólás szabadságának (nota bene, ez mindig a kritika szabadságát jelenti!) a határai ott kell húzódjanak, ahol más szabadságokéi: nem okozhatok mások számára objektív sérelmet, illetve fenyegetést. Az tehát még nem sérelem, ha a szavaim miatt sértve érzed magad – az a sérelem, ha fenyegetem a jogos érdekeidet. Ilyen például az uszítás, vagyis, ha valakivel kapcsolatban bűncselekmény elkövetésére szólítunk fel. Ilyet a Charlie Hebdo nem tett. Ez még a vérgőzös magyar médiában is ritka, talán csak a kurucinfó meg a kormány házi publicistája engedi meg magának.  

Jézus Krisztus, a gátlástalan provokátor

Jelzem elfogultságomat: keresztény hívő vagyok, a szó vallásos-dogmatikus értelmében is. Jézust Uramnak és Megváltómnak tekintem; számomra a Biblia isteni kinyilatkoztatás; pontról pontra igaznak tartom az Apostoli Hitvallás artikulusait. És azt állítom, hogy Jézus tudatosan provokálta a kor tradicionalista-vallásos közönségét, amely, szerintem, a mai, magát keresztény-konzervatívnak tartó rétegnek felel meg. Kiss Ulrich jezsuita szerzetes azzal érvel, hogy a Charlie Hebdo tudatosan kereste a bajt, vagyis nem lehet rájuk vértanúként tekinteni – hát, ennyi erővel Krisztusra sem lehetne. Pontosan tisztában volt vele, hogy mekkora megrökönyödést és ellenszenvet fog kiváltani a viselkedésével; a családja is, a tanítványai is többször kérték, hogy ne feszítse túl a húrt, de hiába.

Már a Héber Biblia is tele van a hamis vallásosságot ostorozó, sokszor csöppet sem illedelmes fordulatokkal. Illés próféta így gúnyolja „mások vallását”, a Baál papjaihoz intézett beszédében: „Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy szarni ment, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. (1Királyok 18, 27.)  Jézus a szentírási hagyományt (kortársai zömével ellentétben)  hűen követte. Miközben állhatatos volt a jó cselekedetekben, provokációi hatásukban nemigen maradtak el a Charlie Hebdo-karikatúráktól.

Volt, amikor fizikai erőszakot alkalmazott, vagyis bement a templom előcsarnokába, felrugdalta az árusok asztalait, rablóknak nevezte őket (pedig nem is voltak rablók, csak kereskedők); majd az övéből korbácsot csinálva ütötte-vágta őket, ahol csak érte. Különös előszeretettel gyógyított, vagy gyűjtött élelmiszert szombaton, ami az előírások szerint Isten rendjének arcátlan megszegése volt. Amikor ezért rá akartak pirítani, meglehetős pimaszsággal arról érdeklődött a teológusoktól – vagyis azt írástudóktól – vajon olvasták-e egyáltalán az Írásokat, amikre hivatkoznak. (Márk 2, 25.) Puff.

A názáreti Jézus rabbiként nemcsak megszólított nőket (ami tilos volt), hanem meg is érintette őket (ami duplán tilos volt); céltudatosan felkeresett mindenkit, aki tisztátalannak, kivetettnek, lenézettnek számított: a leprásokat, a vámszedőket, a korhelyeket, a prostituáltakat. Amikor ezt kifogásolták a legnagyobb tekintéllyel bíró vallási-politikai vezetők, megüzente nekik, hogy „képmutatók és vakok” akikre a pusztulás vár. Azt mondta róluk: „meszelt sírok”, amelyek kívül tisztának látszanak, de belül tele vannak rothadó hullákkal. (Máté 23, 27.) A talmudi kor hallgatósága számára nem létezhetett ennél durvább karikatúra.

Idd meg vérem és edd meg a testem!

Az akkori szimbólumrendszerben az emberáldozat és az emberi hús fogyasztása a legsötétebb pogányság volt, a vér pedig annyira tisztátalannak számított, hogy az érintése is kiközösítéssel járt. Jézus a János evangéliuma 6. részének tanúsága szerint azt mondta az odasereglett tömegnek, hogy egyék meg a testét, és igyák meg a vérét. Nyilvánvalóan jelképesen értette (vagy nem, erről szól az átlényegülés teológiai vitája), de az biztos, hogy botrányosabban beszélni már nemigen lehetett – János leírása szerint folyamatosan elszivárogtak a hallgatók, ezt mondva: „kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja?” (János 6, 60.) Végül már csak a legszűkebb tanítványi kör maradt, és nekik is felajánlotta, hogy elmehetnek.

Amikor már mindenki azt hitte, hogy tovább nem lehet menni a szentségtörésben, közölte, hogy Ő az istennel egyenlő. Ezt az állítását akkor is fenntartotta, mikor a statáriális tárgyaláson a halálbüntetés árnyéka vetült rá. Sőt, később, a kivégzése közben is. Ekkor már a tanítványait is megbotránkoztatta; nem értették, hogy aki állítólag isteni hatalommal bír, hogyan haldokolhat egy véres gerendán vergődve.

Nyilván: a bibliai hagyomány Jézusa nem pusztán ember, hanem az emberré lett Isten, ilyen módon egyedülálló. De a kereszténység nem csupán isteni megváltóként, hanem emberi példaképként is tekint Jézusra. A mai angolszász protestánsok körében pl. népszerű a „What would Jesus do” szlogen. „Mit tenne Jézus?” Valószínűleg görbe tükröt tartana a kiüresedett vallásosság elé.

A názáreti szélsőséges polgárpukkasztó akciói nem öncélúak, hanem ébresztő szándékúak, tudatosan sokkolók voltak, miközben szívből szerette még azokat is, akik kivégezték. Nem tudom, hogy ez a szeretet igaz volt-e a Charlie Hebdo szerkesztőségi tagjaira. De az biztos, hogy nem öncélúan folytatták a munkájukat az életveszélyes fenyegetések közepette, egészen a mártírhalálig.

Te mit tennél Jézussal?

Jézus soha nem engedte elnémítani vagy korlátozni azokat, akiket a többiek igen. A hozzá igyekvő gyerekeket a tanítványok megpróbálták feltartóztatni, de Jézus emiatt dühös lett (Mk 10,14.), és az mondta, ha olyanok nem lesznek, mint a gyerekek, nem mehetnek be Isten országába. (A gyerekek lenézettek voltak abban a korban.) Az út szélén őt szólítgató vakot is próbálták lepisszegni, aki erre még hangosabban ordítozott; Jézus a sokaságtól elfordulva odament hozzá és meggyógyította. (Mk 10, 47.) Amikor beszélt, közbe lehetett szólni, vitatkozni, feleselni; a lejegyzett tanításai inkább dialógusok, mint a mai értelemben vett prédikációk.

Két további ok is kizárja, hogy felháborodva vádolja az egyház a Charlie Habdo kivégzett tagjait. Az első: a keresztények megváltója a kereszten áldozattá lett. Tökéletes ártatlanságánál fogva (ami már nem immanens erkölcsi, hanem metafizikai fogalom) ő minden emberi áldozat lényege és foglalata, vagyis ő az „áldozat abszolútuma”. Ezért bizonyos értelemben minden áldozatban Jézus „van jelen”, vagyis még a gyarló ember áldozatát is ő „szenteli meg”. Az egyháznak a mindenkori áldozat mellett a helye, bármiért lett is áldozattá. (Ami nyilván nem vonatkozik a halálukkal ártatlanokat elpusztító kamikaze-terroristákra.)

Kettő: a bibliai hagyomány Jézusa feltámadott, vagyis győzött a halál felett, „neki adatott minden hatalom mennyen és földön”. Az övéinek, amennyiben ezt hiszik, egyszerűen nincs mitől félniük. Akkor pedig mi ez a defenzív, örökösen a „gonosz világ támadásai” ellen küzdő magatartás? Mit árthat az egyház hitének, amely a halált és a poklot is legyőzi az Írások szerint (Máté 16 18.) néhány pikírt karikatúra? Ilyen gyenge istenünk volna? Nekünk kell védelmeznünk őt? Nem elég, ha ő védelmez minket, bárkitől és bármitől?

Figyelem, nem az a tanulság, hogy a jó keresztény megbotránkoztatja a zsidókat. De az igen, hogy aki keresztényként következetes, nem botránkozik meg egykönnyen, s hogy a határsértően szókimondó, szarkasztikus közlésmódtól – Jézus stílusát ismerve – nem kellene iszonyodni. S talán keresztényibb feltenni a kérdést: nem lehet, hogy a Charlie Hebdónak nem a vallással, hanem a vallás nevében tanúsított  álszenteskedéssel, kirekesztéssel, erőszakkal van baja? És ha igen, nem lehet, hogy ebben igaza van – függetlenül attól, hogy túlmegy-e a „jóízlés” határain? Nem lehet, hogy bele kéne néznünk a tükörbe ahelyett, hogy megpróbálnánk összetörni?

Tulajdonképpen arról beszéltem végig, hogy ha ma járna Jézus a földön, a hatalommal szövetkező, a Charlie Hebdo vértanúit vádoló vallásos-tradicionalista közönség hogyan fogadná. „What would you do with Jesus?” Meggyőződésem: e közönség zöme Jézust ma megfeszítené. Aztán még büszke is lenne rá. Mert eltelhettek bár ezredévek, a vallásos fundamentalistánál nincs kegyetlenebb.

Jézus pedig ma is kész lenne az életét – testét és vérét – adni nekik. És értük, ahogy mindenkiért.