Amikor ezek a sorok íródnak, még nem tudjuk, hogy Görögország a végén megállapodik-e hitelezőivel vagy kilép az eurózónából és bevezeti az új, saját fizetőeszközét, amit megszokásból mi most drachmának nevezünk. A kimenetel bizonytalan. Az elemzők többsége ezt a változatot úgy értékeli, hogy az évek óta húzódó görög dráma tragédiával ér véget. Pedig a jelen helyzetben mind Görögország, mind az eurózóna számára ez lenne a kisebbik rossz. Miért? Erről szól ez az írás.

Mit nyerhetnek a kilépéssel a görögök?

Görögország 2010. óta képtelen saját erőből visszafizetni egyre növekvő adósságait, ill. az állam müködèsét a piacról finanszírozni, azaz gyakorlatilag csődben van. Ennek bejelentését azért kerülhette el mostanáig, mert a Trojka nevű csoport képében (EU, EKB, IMF) nagyvonalú hitelezői voltak, akik folyamatos átütemezésekkel, adósságkönnyítéssel és újabb hitelek biztosításával ezt lehetővé tették számára. Ezt azonban nem önzetlenül tették, több okból nekik is érdekük fűződött a görög csőd elkerüléséhez, és nem is feltételek nélkül adták a támogatást: elvárták, hogy a görög kormány fájdalmas megszorító intézkedéseket vezessen be. Öt év után ezen intézkedések mérlege felemás, a félig tele pohárra emlékeztet.

Akik a pozitívumokat szeretnék látni, azok a költségvetési egyensúly jelentős javulásáról, a hiány érdemi csökkenéséről, a kamatfizetések nélküli költségvetési többletről, a némileg csökkenő munkanélküliségről és az idei évre előjelzett 2% körüli gazdasági növekedésről beszélnek.

Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Nem vitás, hogy az elmúlt öt évben folytatott megszorító intézkedések mind a gazdaságban, mind a társadalomban nagyon komoly rombolást végeztek. Az ország gazdasági teljesítménye drámaian, mintegy 25 %-kal esett vissza a válság előtti időkhöz képest, jelenleg annak a szintnek az elérése is távoli álom, pedig az a gazdasági teljesítmény sem volt elegendő a csőd elkerüléséhez. A munkanélküliség az egekbe szökött, jelenleg 25% körül van, a fiatalok között viszont csaknem 50 %-os, a javulás nagyon csekély mértékű. A gazdaságban egyelőre sem a versenyképeség javulásának, sem a jövedelemtermelő képesség erősödésének nem látni a jeleit, azaz semmi nem utal arra, hogy az ország belátható időn belül képes kinőni jelenlegi problémáit, visszafizetni adósságait és fenntartható növekedési pályára állni. Egy sóval a biztató jelek ellenére is a helyzet meglehetősen reménytelenek látszik. Egy új megállapodással természetesen meg lehet hosszabbítani a jelenlegi vegetálást, de ebben a görögök számára semmilyen biztató perspektíva nincs.

A legerősebb ok a kilépés mellett mégsem gazdasági, hanem politikai. A gazdasági válság nagyon komoly társadalmi, politikai válságot is előidézett Görögországban. A görög társadalom elkeseredett, frusztrált, kiábrándult, elfordult a hagyományos Európa-pártiságtól, a megszokott demokratikus intézményektől, fogékonnyá vált a populista ígérgetésekre, a radikális pártok üzeneteire. A görögök többsége úgy érzi, hogy az eddig követett út nem vezet sehová, legfeljebb az elnyomorodásba, kilátástalanságba. Az válságkezelő intézkedéseket az ország megalázásának, kifosztásának és tönkretételének tekintik, a Trojkát nem segítőkész jóbarátnak, hanem gyűlölt ellenségnek tartják.

Ha Görögország nem próbálhatja ki az eddig követett út alternatíváját, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Kétségtelen, hogy a kilépés komoly kockázatokkal jár: ugrás a sötétbe, de nincs eleve elrendelve a kudarc. Sok közgazdász, közöttük a Nobel-díjas Joseph Stiglitz szerint a kilépés gazdaságilag is kedvezőbb Görögország számára mint a jelenleg követett, Trojkával együttműködő válságkezelés folytatása. Ha az eurózónából kilépve valóban sikerül stabilizálni a görög gazdaságot (jóllehet nekem efelől erős kétségeim vanak), az nem csak gazdaságilag, de mentálisan és pszichésen is a gyógyulás útjára terelheti az országot. Akkor Görögország minden tekintetben nyertes lesz: nem csak a jólétét, hanem magabiztosságát és büszkeségét is visszanyerheti.

Ha a kísérlet mégsem sikerül, és erre azért nagyobb az esély, akkor is nagyon hasznos tapasztalattal gazdagítja a görög társadalmat. Arra készteti, hogy ennek a hosszú ideje tartó válságnak (egyesek szerint ez már kétszáz éve, a görög függetlenség elnyerése óta tart) valódi okaival szembenézzen. Ha Görögország a saját útját járva vall kudarcot, akkor a felelősséget nem lehet többé mások, a kívülállók nyakába varrni és a megoldást sem kívülről kell várni, hanem önmaguktól.

Az államcsődnek rövid távon nagyon súlyosak a következményei, de hosszabb távon lehet nagyon pozitív hatása is. A csőd arra késztet, hogy mindent újragondoljunk és az alapoktól újrakezdjünk. Radikálisan megszabaduljunk mindattól, ami a csődhöz vezetett, és arra építsünk, ami egészséges és ami túléli a csődöt. Ezért lehet a csőd valódi alternatíva az elnyújtott vegetálással szemben.

És mit nyer az eurózóna a GREXIT-tel?

A külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy a görög kiválástól az eurózóna vezetői jobban tartanak, mint maguk a görögök.

Először is, ők az eurózóna és az euró mint fizetőeszköz presztízsét féltik. Bár ez a presztízs már eddig is eléggé meg volt tépázva, ők úgy vélik, hogy a görög kiválás nagyon komoly sebet ejthet rajta. Szerintem ebben tévednek, aggodalmuk kezdetben jogos volt, mára okafogyottá vált. Egyrészt a piacok mára megbarátkoztak már ezzel a forgatókönyvvel, beárazták a kilépést is és függetlenül a megállapodás sikerétől azt az eurózóna és az euró tekintélyéből már diszkontálták. Éppen fordítva áll a dolog. Ha a Trojka és azon belül az eurózóna vezetői továbbra is a görögök bentmaradásáért rimánkodnak, akkor maradék hitelüket is elveszíthetik. Az elmúlt öt hónap is nagyon sokat erodált az eurózóna tekintélyéből, mert azt a látszatot keltette, hogy folyamatosan enged a zsarolásnak, saját feltételeit sem veszi komolyan és napról-napra sodródik, csakhogy elkerülje Görögország kilépését. Ha hitelét vissza akarja szerezni, akkor mostantól egyetlen további engedményt sem tesz, mert ezzel gyengeségét és sérülékenységét demonstrálja.

Tisztán gazdasági értelemben Görögország kiválása ma már semmilyen megrázkódtatást nem okozna. Ez nem így volt 2010-ben, amikor még a rendszerszintű európai bankok jelentős görög kitettséggel rendelkeztek, de a helyzet mára nagyon megváltozott, a bankok részben megváltak a görög eszközöktől, részben megfelelő tartalékot képeztek, ezért a kiválás legfeljebb néhány napos múló piaci zavart idézne elő, de komoly hatást már nem váltana ki.

Kétségtelen, hogy más a helyzet az EKB-val és a görög hitelekre garanciát vállaló egyes eurózóna tagállamokkal: nekik valóban a zsebükbe kell nyúlni a görög csőd esetén. Ugyanakkor mindenki tisztában volt vele, hogy ezeket a hiteleket teljes egészében Görögország soha nem fogja visszafizetni, ezért csak az a kérdés, hogy a veszteséget most rögtön, vagy hosszú évek során kell leírniuk. Már korábban érdemes lett volna követniük a régi pénzemberek hüvelykujj-szabályát: száz rossz pénz után nem szabad odadobni egyetlen jó pénzt sem, márpedig eddig, és ha lesz megállapodás, akkor ezután is, sok-sok jó pénzt dobtak a már elveszett rossz pénzek után.

A legerősebb érv azonban itt sem gazdasági, hanem politikai. Az egész európai egységfolyamatot és annak intézményeit alaposan megrendítette a pénzügyi válság és a nyomában keletkező kihívások. Az egyik legveszélyesebb politikai kihívást az európai periféria válságországaiban jelentkező populista sikerpártok jelentik, amelyek demagóg ígéretekkel, hamis illúziók keltésével szereztek az elmúlt években olcsó népszerűséget. Ezen pártok egyike a görög Sziriza, de nagyon hasonlít hozzá a spanyol Podemos, az olasz Öt Csillag Mozgalom, sőt bizonyos mértékig a francia Nemzeti Front is. Nem csak a görög társadalomnak, hanem az európai közvéleménynek is érdemes szembesülnie azzal, hogy mit jelent egy ilyen párt hatalomra kerülése, és milyen következményekkel jár, ha megvalósíthatja azt a politikát, amit hirdetett. Nagyon veszélyes útra téved Európa, ha arra tanítja polgárait, hogy a populisták zsarolásának enged és folyamatosan meghátrál. Ez azt üzeni a közvéleménynek, hogy a Szirizának és hasonszőrű társainak van igaza: az nyer, aki keményebben tud fenyegetőzni, zsarolni. Kész szerencse, hogy elsőként Görögországban és nem egy meghatározó méretű gazdasággal rendelkező EU-tagállamban kerül sor erre a konfliktusra. Ez a konfliktus ugyanis nem a megszorításokról, átütemezésekről, hanem az európai egységfolyamat jövőjéről szól: ha az európai értékek képviselői most ismét meghátrálnak, azzal az egész projektre nagy csapást mérnek. Görögország átmenetileg elkerülheti a csődöt, de az eurózóna annál közelebb kerül hozzá.

És mi következik ebből ránk nézve?

Mivel Magyarország nem része az eurózónának és belátható ideig nem is lesz, az egész ügy csak közvetve érint minket. Abban a vonatkozásban, hogy az EU mennyire következetes saját értékei és vállalásai követésében, érvényesítésében. Ennek az eurózónán kívül is van hatása. Ha az EU a renitensekkel szemben eszköztelen és megalkuvó, annak tanulságait a magyar közvélemény is le fogja vonni. Felbátorítja az eurószkeptikusokat és gyengíti a valódi integráció híveit. Nem csak itthon, hanem egész Európában.