Konok Péter
Konok Péter

Orbán ténylegesen neosztálinista, újfasiszta diktátor egy még nem kiépült diktatúrában, ahol a költséghatékonyság, a geopolitika és néhány más körülmény, de mindenekelőtt a klasszikus rablókapitalista szemlélet bizonyos fokig gátat vetnek egy rendes, wagneri léptékű diktatúrának.

Volt két olcsó (relatíve olcsó) szénmonoxid-jelzőnk. A pedigréjük talán nem is lényeges, de multiban vásárolt magyar márkanevű kínai gyártmányok voltak, sajátos nemzeti transznacionalisták. Egyforma kis készülékek, joviális, kerek ketyerék, mégis eltérő karakterrel. Beszédeske és Csendeske.

Beszédeske két-három naponta sikoltozni és villogni kezdett. Először még ijedten szellőztettünk, én pedig - a sok akciófilm tehet róla - lélegzetemet visszafojtva, önmagam előtt pózolva kemény arccal mentettem ki a családot a házból (tetszettek már levegőt nem véve berzenkedő macskákat kitoloncolni a hidegbe? mondhatni, kihívás). Aztán egyre ernyedtebben reagáltunk, főleg, hogy Csendeske mindig hallgatott. Végül Beszédeskét kitettem a sufniba, ahol ugye nyoma sincsen szénmonoxidnak, Csendeskét pedig az ablakpárkányra, a konvektor szellőzője fölé, ahol csak úgy árad kifelé a szénmonoxid.

Beszédeske a sufniban is maradt, ami volt, ahogy Csendeskét sem zavarta meg szendergésében az alattomos gáz. Mindkettőt kihajítottam. Egylényegűségük eltérő jellemük mellett is nyilvánvalóvá vált: alkalmatlanok a feladatra. Sőt veszélyesek - éppen alkalmatlanságuk miatt, bár azt különféleképpen bizonyították. Látszólagos védelem. Hiten alapuló működés - végül is a pénzemért eldönthettem, hogy az optimista, nyugalmat sugárzó Csendeskének hiszek, vagy a riogató, serény Beszédeskének. Persze mind a kettő hazudott a maga módján, vagy legalábbis mindennek semmi köze sem volt a szénmonoxidhoz.

Ez is csak politika.

Beszédeske és Csendeske története most így, uborkaszezonban, Kövér László sűrű szerepléséről jutott eszembe. Az ünnepek idején látszólag elcsendesülő közéletben mindenfelől az ő villogása és sípolása hallik, van itt minden, kérem, mint a Nemzeti Dohányboltban, cigi, pia, sorsjegy, plüssmackók, nemzethalál, női szerep, szüljük tele! és keresztény gyökerek, gyenge Unió és erős nemzetállamok.

Ahogy Beszédeske állandó riasztásai afféle szénmonoxid-pótlékként szolgálva állandó riadókészültségben tartották szűkebb alapvető társadalmi formációmat, a családot, úgy Kövér kolompolása egyfajta folytonos mozgás képzetét biztosítja a kiépülő kvázidiktatúrának. A hatalom állandó monologizálása (ahogyan a „nemzeti konzultációk” egyirányú kérdéseiben is) igyekszik magát társadalmi párbeszédnek láttatni.

*

Magyarországon 2015-ben még nem épült ki diktatúra, vagy csak annak egy nagyon slampos, még közel sem totális formája, de az irány efelé mutat. Az orbáni neosztálinista újfasizmus, az „illiberális munkaállam” valójában egyszerre archaikus és posztmodern. Eszközkészletében, ideáljaiban prekapitalista, kliensrendszerében, a magántulajdonnal szembeni viszonyában tulajdonképpen az államkapitalizmus (vö. „létezett szocializmus”) és a feudalizmus sajátos keveréke (a király helyén a személyes, kisajátított állammal, ami immár nem egy osztály, hanem egy klikk érdekérvényesítő- és erőszakszervezete, hatalmának intézményi kerete).

©
Működésében leginkább egy sajátos, paternalista vadkapitalizmus, amely alapvetően fogyóeszköznek, kitermelendő természeti- és humán erőforrásnak tekinti az országot és lakóit; rövidtávon a minél durvább kizsákmányolást célozza minél kisebb befektetéssel, középtávon az így keletkező vagyonok kimenekítését, hosszútávon pedig ködös ideológiai lózungokat és millenáris hadovát terjeszt – mivel tisztában van vele, hogy hosszútávon ez a dolog nem működik, és ez nem is érdekli.

Magát az általa is gründolt, nyíltan fasisztoid alternatívával szemben szolid, belakott, már-már élhető paternalizmusként állíthatja be, ami ugyan az állampolgárok (a „nemzet”) életének minden egyes apró szegmensét irányítani akarja, mindenbe bele kíván szólni, de nem készül tömeggyilkosságokra, genocídiumra, koncentrációs táborok felállítására. Legfeljebb a menekültek számára, azonban őket – igen sikeresen – dehumanizálta, ami kétségkívül az év legnagyobb (és igen szomorú) politikai sikertörténete.

A „nyílt, terrorisztikus diktatúrának”, hogy Dimitrov elvtárs faék-egyszerűségű meghatározását idézzem, persze nem is lenne igazi realitása, de kell egy politikai erő, amelyik több-kevesebb nyíltsággal kiáll ezek mellett, és kanalizálja az ilyen igényeket is.

Minden sajátosan, néha inverz módon diszkurzív. Orbán neosztálinista újfasizmusa csak lózungjaiban populista; valójában egyszerűen nincs olyan réteg, amelyet ilyen vagy olyan módon ne károsítana meg folyamatosan, több irányból, egymás ellen is kijátszva őket. Nincs valódi bázisként szolgáló társadalmi rétege, ezért folyamatosan propaganda jellegű, diskurzusnak álcázott monologizálásra és önimádatra kényszerül, ami viszont kellemesen megegyezik saját hajlamaival is. A szöveg így központi rendezőelem, jóval több puszta propagandánál.

A rendszer olcsó, nacionalista frázisokat ad azoknak, akik erre vevők, illetve (lásd a menekültellenes kampányt) egyre inkább egzisztenciális megfélemlítésre támaszkodik; akiknek már nincs valódi egzisztenciájuk (mélyszegények, hajléktalanok, és idén mindenekelőtt a külsővé-idegenné propagandált menekültek), azok számára pedig marad a klasszikus törvényi-rendőri erőszak; ők lényegében kikerülnek a rendszerből, amely csak fékentartásukban és felszámolásukban gondolkodik.

Posztmodern fasizmus ez azért is, mert nincs valódi ideológiája. Lényegében még ideológia-pótléka sincs, néhány régi, naftalinos kacatot vesz elő. A „Nyugat alkonya”; fröccsöntött ezotéria és „keleti spiritualitás”; hun-magyar mítosz; „az ősi rög”; „kultúrfölény”, a „mi, magyarok” álközössége; állami szintre emelt rasszizmus, felvilágosodás-ellenes romantika – csupa Coelho-idézetté butított Spengler és Nietzsche, meg némi eredeti Pósa bácsi. Hóman Bálint pas de deux-t táncol Bogár Lászlóval.

*

Ezeket a klasszikus olasz fasizmustól vett (azután Gömbösön és Perónon és másokon átszűrt) korporatív elemekkel vegyíti (figyelemreméltó a pedagógus kar, valamint a különféle kormányszócső „kamarák” és sárga „szakszervezetek” gründolása), de valójában ezt sem veszi komolyan – ezek is csak exkavátorok a nagy, külszíni fejtésben, amit a lelőhely teljes kimerüléséig szándékozik művelni. Ide tartozik még a műveltséghez, az oktatáshoz, az egészségügyhöz való hozzáállás: a kultúrát és az oktatást mellékes kérdésnek tekintik.

Az előbbit focival (és néha egyéb sportokkal, kötelező Körperkulttal) helyettesítik, illetve alvállalkozóknak adják ki, akik elsődlegesen a hanyatló fasizmus és a feltörekvő sztálinizmus konzervatív formanyelvét, a „nemzeti giccset” beszélik – hol van már a frissensült olasz fasizmus kezdeti technokrata futurizmusa! –, az utóbbit pedig a rövidtávon jövedelmezőnek tekintett emberi erőforrások termelésének, illetve a fegyelmezés (nevelés) eszközének tartják.

Az egészségügy felfogása hasonló az oktatáséhoz: az emberi erőforrások megreparálásában, lehető leginkább költséghatékony működtetésében érdekeltek, a hosszabb távú kérdések, illetve az emberi igények nem érdeklik őket. Gyógyulj meg olcsón és gyorsan annyira, hogy munkába állhass; ha eléred a nyugdíjkorhatárt, vagy más módon inaktívvá válsz, akkor lényegében kiestél a rendszerből, a „gyógyítás” számodra szimbolikus ráolvasássá kopik. Szülj újabb emberi erőforrásokat („gyarapodjon a nemzet”); de ha szegény vagy (netán „etnikailag”, „genetikusan”, „életformaként” vagy az), akkor szintén kiestél a rendszerből, stb.

Viszonylag lassan, de biztosan formálják ki egy nem totális diktatúra eszközeit – a totális diktatúrák működtetése ugyanis, ezt tudják jól, drága; azok hosszútávra tervezett konstrukciók, ráadásul veszélyesek is, bár igény lenne rá, a feljelentés-denunciálás-erőszakszervezetek rendszerének kiépítése folyamatos és – ez egyszerre erőségük és gyengeségük – meglehetősen szembeszökő is. Mégsem lépik-léphetik meg a döntő, „mennyiség átcsap minőségbe” lépést, mert egyszerűen nem éri meg. Sok bonyodalmat okozna. Felesleges.

Orbán tehát ténylegesen neosztálinista, újfasiszta diktátor egy még nem kiépült diktatúrában, ahol a költséghatékonyság, a geopolitika és néhány más körülmény, de mindenekelőtt a klasszikus rablókapitalista szemlélet bizonyos fokig gátat vetnek egy rendes, wagneri léptékű, teljes gőzzel dübörgő diktatúrának. Az előző magyarországi diktatúra (a "Kádár-kori") egyrészt állandó népjóléti aggodalomban élt, másrészt hullámzóan, de tulajdonképpen folyamatosan konszolidálódott, vagyis lassanként idézőjelbe tette és felszámolta önmagát (elhalt, ahogy azt Lenin is vallotta a „proletariátus államáról”, csakhogy a lenini tézissel ellentétben kimenetelében visszatért az immár neoliberális kapitalizmus félperifériás változatához).

A jelenlegi magyarországi diktatúra egyelőre intenzívebbé válik, de nem biztos, hogy ebben a diktátoron és viszonylag szűk klikkjén túl a nomenklatúra is érdekelt. Az kétségtelen, hogy az intézményi keretei jórészt kiépültek, beüzemelésük folyamatban van – és ha mégsem épül ki, az nem Orbánon fog múlni.

És hogy mi van Csendeskével? Őt hívjuk általában ellenzéknek. Szükség van rá is, afféle ellenpontként. Lényegi hallgatása a biztonság illúzióját közvetíti felénk. És ami a legjobb benne, még elem sem igazán kell hozzá.

Mi meg majd megtanuljuk belélegezni a szénmonoxidot.

Cikk megosztása
Címkék