szerző:
Kovács M. Mária

Amit Szakály Sándor, az állami Veritas Intézet igazgatója nem tud, vagy nem akar tudni.

A numerus clausus kapcsán Szakály Sándor a Budapest Beacon-nak adott interjújával a közvéleményt és a történész szakmát provokálja. Mégsem mehetünk el szó nélkül a provokáció mellett, hiszen a Miniszterelnökség által közvetlenül felügyelt, állami alapítású és adókból fenntartott kormányintézet, a Veritas a hírek szerint mostanában készül mintegy húsz kutató bevonásával „kutatni” a numerus clausus problémáját. Az intézet igazgatója az interjúban ehhez a kutatáshoz ad támpontot és fogalmi keretet. Szakály előfeltevéseit és következtetéseit a források és a szakirodalom nem támasztják alá. Ha az intézet mégis efféle alapvetéssel indítja el kutatását, akkor a tervezett munka eredménye nemigen lehet más, mint egy politikai célzatú, a tények tagadásával előállított emlékezetpolitikai pamflet. Erre viszont nehéz, ha nem lehetetlen a szakma eszközeivel reagálni.  A pamflet és a történetírás eltérő műfajok, amelyek között legfeljebb a süketek párbeszéde zajlik. Mégis kísérletet teszek arra, hogy tényekkel cáfoljam meg a Szakály-interjú numerus clausussal kapcsolatos megalapozatlan és téves állításait.

Nem áll meg Szakály állítása, amely szerint a numerus clausus törvényben ne szerepelt volna a „zsidó” szó.  A törvény két részből állt, a főszövegből és a végrehajtási utasításból:  mindkét rész azonos jogerővel bírt. A főszövegben valóban nem szerepelt a „zsidó” szó, azonban a végrehajtási utasításban igen.  A különös megoldásnak politikai oka volt.  A törvényalkotók pontosan tudták, hogy a törvényre nemzetközi figyelem irányul,  s hogy bármiféle nemzetiségi, vallási vagy faji diszkrimináció súlyos nemzetközi következményekkel járhat. A törvény előkészítésében résztvevő antiszemita statisztikus, Kovács Alajos ezt így fogalmazta meg: „azoknak az államférfiaknak, akiknek a kezébe van letéve ma az ország sorsa, mindenesetre nehéz dolguk lesz, hogy a zsidókérdést úgy oldják meg, hogy a filoszemita külföldet ránk ne haragítsák, viszont azonban a most már saját hazájában elnyomott és visszaszorított magyar fajt számarányának megfelelő érvényesüléshez juttassák.”[i]

A törvényt éppen ezért fordított logikai sorrendben, jogi trükközéssel alkották meg: a megoldás Prohászka Ottokár püspök ötlete volt.  Eszerint a zsidókvótát úgy kellett létrehozni, hogy a főszövegben a zsidókra egyáltalán ne történjen utalás.  A főszövegben csak olyan szabály szerepeljen, amely egyaránt érvényes az ország az összes nemzetiségére és „fajára”, hogy ezzel elhárítható legyen a diszkrimináció vádja.  A főszöveg tehát a fiatalok egyetemi felvételét valamennyi nemzetiség és faj össznépességi arányában maximálta.

Prohászkáék helyesen feltételezték, hogy a diszkriminációt tiltó kisebbségi szerződések betartásán örködő Népszövetség arra nem fog gyanakodni, hogy az intézkedés lényege – az explicit zsidókvóta – nem a főszövegben, hanem a később kiadott végrehajtási utasításban van elbújtatva.  Egyetlen nehézséget kellett ehhez áthidalni.  Azt, hogy a zsidókat – többségükben magyar anyanyelvűek lévén - a magyar jogrend nem  nemzetiségnek, hanem felekezetnek tekintette.   De megoldották. 

A végrehajtási utasításban kimondták, hogy ettől fogva 'az izraelitákat külön nemzetiségnek' kell tekinteni. 

A zsidókvótát magát tehát kerülőúton, fordított sorrendben hozták létre:  a törvény valódi szándékát nem a törvény főszövegében mondták ki, hanem a végrehajtási utasításban rejtették el.  Ebben viszont – Szakály állításával szemben – szerepel az „izraelita” kifejezés.

A jogi trükközés történetét Klebelsberg Kunó 1928-ban a parlamentben ismertette és magyarázta el.  A numerus clausus törvény kimondott szándéka az volt – mondta –, hogy a zsidók továbbtanulásának korlátozását a nemzetiségi és faji elv alapján oldja meg.   „Egészen nyilvánvaló, hogy akkor (1920-ban) a törvényhozásnak az volt a szándéka, hogy a zsidóságot fajnak jelentse ki. … Itt egy kifejezett szándék volt, amely belekerült a magyar Corpus Jurisba.  …  Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttáréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát… Az a törvény, amely a numerus claususról hozatott, népfajnak, illetőleg nemzetiségnek nyilvánította a zsidóságot.  Efelett semmi kétség nem lehet.”[ii] Klebelsberg arra is kitért, hogy a zsidókra nézve a „faj”, illetve a „nemzetiség” fogalmának használata ellentmondott az 1920-ban hatályos jognak, amely szerint az „izraelita” megjelölés felekezetre, nem pedig nemzetiségre, vagy „fajra” vonatkozott.  Csakhogy – mondta – „ mindig az a törvény érvényes, amelyet később hoznak… Minthogy az 1920 évi XXV tc- utóbb kelt, későbbi törvény, mint az 1895. évi XLII. tc.[iii], ez tehát e téren a korábbi állapotokat megváltoztathatta és meg is változtatta.”[iv] Klebesberg ezzel elismerte, hogy a numerus clausus törvény végrehajtási utasítása minden külön parlamenti eljárás nélkül megváltoztatta az izraelita felekezetű állampolgárok jogállását.

Nem igazolható Szakály állítása, hogy a 6 százalékos zsidókvóta alkalmazásakor a felvételi bizottságok nem a származást, hanem „nyilván” kizárólag a felekezeti hovatartozást vették figyelembe, mivel a numerus clausus törvény „még nem definiálta a törvény a „zsidót” mint olyat”.

Ebben a furcsa állításban jól követhető Szakály sajátos érvelési stratégiája.  Ez nem tényekből indul ki, hanem feltevésekből.  Pedig a tények a szakirodalomban rendelkezésre állnak.  Szakály mégis deduktív alapon, feltételes módban („nyilván”, „eshetett szó”) fogalmaz meg hipotéziseket, olyanokat, amelyek a világnézetének igen, de a tényeknek nem felelnek meg.  Más esetben remélhetnénk, hogy pusztán rosszul tájékozottságról, vagy gondolati hanyagságról van szó.  Azonban egy olyan intézet igazgatója esetében, amely nagyszabású projektben készül „kutatni” a numerus clausus problémáját, ez a remény aligha tartható.  Szakály állításával szemben a szakirodalom kimutatja, hogy a zsidókvóta alkalmazásakor az egyetemek egy része a származást, másik része a felekezeti hovatartozást vizsgálta.  A budapesti orvoskar a leszármazási elvet érvényesítette, csakúgy, mint később a harmincas évek zsidótörvényei. A budapesti orvoskar dékánja, Hoór Károly 1925-ben elmagyarázta, hogy amennyiben egy keresztény felekezethez tartozó jelentkezőnek zsidó felmenői vannak, akkor a zsidókvóta korlátozása alá esik, hiszen, ha nem így lenne, „akkor a chinai szülőktől származó keresztény vallásra áttért chinai is megszünne mongol lenni.”[v]

Nem áll meg Szakály állítása, hogy a zsidókvótát a pécsi egyetem ne tartotta volna be. Szakály ezt azzal próbálja bizonyítani, hogy 1920 után pár évig a pécsi egyetem sok zsidó hallgatónak adott orvosdiplomát.  Eltekint attól, hogy a numerus clausus törvény kizárólag az első éves hallgatók felvételére vonatkozott, a korábban felvett, és 1920 után már felsőbb évekre járó zsidó diákokat elvben 1920 után sem dobhatták ki az egyetemről. Igaz, a budapesti egyetem orvoskara – törvényellenesen – a felsőbb éves zsidó hallgatókat is kizárta.  Ezek közül valóban sokan menekültek a pécsi egyetemre, amelynek viszont alig-alig volt jelentkezője, nemhogy keresztény jelentkezője.  Azonban az első évfolyamos felvételeknél, amelyre a zsidókvóta a törvény szerint vonatkozott, a pécsi egyetem a zsidókvótát éppúgy érvényesítette, mint a többi egyetem.

Nem áll meg Szakály állítása, hogy a numerus clausus zsidókvótájával az elcsatolt területekről menekült diákoknak csináltak helyet.  A háború után egy-két évig a háborús évfolyamok feltorlódása miatt megemelkedett a diákok száma, ez azonban már 1923-ra rendeződött.   Közben a magyar kormány az elcsatolt területekről két egyetemet – a pozsonyit és a kolozsvárit – is átköltöztetett, úgyhogy az egyetemi helyek országos összlétszáma ezzel helyreállt: ha tehát a helyek száma lett volna perdöntő, ekkor már minden korlátozást és kvótát el lehetett volna törölni.  Azonban a zsidókvóta nyílt formája egészen 1928-ig fennmaradt, de burkolt formában fennmaradt 1928 után is, majd ismét törvényben mondták ki a zsidótörvények idején.  Az egyetemi zsidókvóta nyílt, vagy burkolt formája az egész Horthy korszakban érvényesült.  De nem azért, mert ne lett volna elég hely az egyetemeken, hanem azért, hogy a zsidókat kiszorítsa az értelmiségi szolgáltatások piacán dúló keserű konkurrenciaharcból.

Nem áll meg Szakály állítása, hogy az egyetemi zsidókvóta a pozitív diszkriminácó fogalmával írható le, és indokolható.  A keresztény fiatalok ugyanis a numerus clausust megelőző időkben semmiféle hátrányt nem szenvedtek a felvételeknél. 1920 előtt az egyetemre az iratkozhatott be, akinek érettségi bizonyítványa volt. 1920 után a zsidók csak 6 százalék erejéig nyerthettek felvételt, de ettől nem felvételizett több keresztény diák az egyetemekre, amit csak ideig-óráig fedtek el a feltorlódott háborús évfolyamok diáklétszámai. 

A húszas években valójában az ország egyetemei krónikus diákhiányban szenvedtek:  egész egyszerűen nem volt elég keresztény jelentkező. 

Már az 1921/22-es tanévben kb. ezerrel, a következő évben kb. kétezerrel kevesebb „keresztény” jelentkező volt, mint amennyi a kormány által bevezetett felvételi keretlétszámot kitöltötte volna.  A zsidó diákok kiszorításakor nem a keresztények részére érvényesített pozitív diszkriminációról volt szó, hanem a középsztályban zajló éles konkurenciaharcról. Az egyetemi zsidókvóta nem a fiatalok támogatásáról szólt, hanem arról, hogy csökkenjen a konkurencia – zsidó és keresztény egyaránt - az értelmiségi szolgáltatások piacán. Maguk az egyetemi zsidókvóta létrehozói a kvótát egy hosszabb folyamat első lépésének tekintették csupán, amelyet további hasonló kvótáknak kellett követniük a gazdaság minden területén. Noha ez a szándék a bethleni konszolidáció éveiben már nem valósulhatott meg, a harmincas évek zsidótörvényei pontosan azt a célt teljesítették be, amelyet az egyetemi zsidókvóta létrehozói 1920-ban megfogalmaztak.

Ezek a tények. Az egyetemi zsidókvóta sokezer zsidó fiataltól vonta meg a továbbtanulás lehetőségét azzal, hogy rést ütött az állampolgárok egyenlőségének elvén. Az egyetemi zsidókvótával legitimizált állami antiszemitizmus nevelte ki azt a politikai generációt, amely a harmincas évek végén a numerus clausus által ütött rést borzalmas szakadékká növelte fel és a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy a zsidó állampolgárok állami eszközökkel üldözhetőek. Az interjú numerus claususról szóló állításai ellentmondanak a tényeknek, célirányosan bagatellizálják és ezáltal legitimizálják is a Horthy-korszak antiszemitizmusát.

[i] Kovács Alajos,  A zsidóság térfoglalása Magyarországon, Budapest, 1922, 7. oldal.

 

[ii] Képviselőházi Napló, 1927. IX kötet, 198. oldal (1928 februrár 23.)

 

[iii] Az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításáról.

 

[iv] Képviselőházi Napló, 1927. IX. kötet, 12. oldal (1928. február 10.)

 

[v] Hoór Károly, „A numerus clausus”, MONE, II. évfolyam, 4. szám, 8. oldal.

 

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!