Tanulságos beszélgetést folytatott Kemény Dénes és Hajnal Miklós a Hír Tv Alinda című műsorában a hét közepén, ami aztán Kemény Dénes pénteki origós interjújával együtt arra sarkallt, hogy néhány dologra felhívjam a figyelmet. Előrebocsátom, hogy Kemény Dénes állításaival mélyrehatóan foglalkozik az írás, de ezzel nem szeretné őt személyében támadni. Mivel a Budapest 2024 vezetői nem igazán állnak ki a nyilvánosság elé fizetett promóciós cikkeken kívül, így jobb híján Kemény szavaival kell vitatkoznia annak, aki nem elkötelezett híve a budapesti olimpiarendezésnek.

Kemény Dénes mindkét interjúban az olimpiarendezés mellett érvel (pontosabban megemlít néhány érzelmi szempontot), és az álláspontja a következőképpen körvonalazódik:

1. Alindánál a népszavazás kérdésében megengedő pozícióba helyezkedik, miközben persze cinikusan az időzítést kifogásolja.

2. Kicsit sajnálkozik a budapesti olimpiarendezés átpolitizáltságán, és

3. azon, hogy a (szerinte eddig egyedüli kivétel) sport kapcsán is tapasztalható széthúzás ma Magyarországon.

4. Ezenkívül látványosan értetlenkedik azon, hogy mi a kapcsolat az olimpiarendezésre költött ezermilliárdok és a legfontosabb állami alrendszerek súlyos forrásigénye és válsága között. Többször fel is teszi a kérdést, hogy miért az olimpia lett kipécézve, mint a közös problémáink megoldásának hátráltatója, illetve a korrupció melegágya.

Nem kívánok hosszasan az egyes mondatokon rugózni, de a rend kedvéért álljanak itt a fentiekre adható válaszok:

1. Hirtelen két próbálkozást sikerült előszednem, Erdélyi Katalin már legalább 2015 vége óta próbálkozott, azt az NVB és a Kúria dobta vissza több körben, Karácsony Gergely kezdeményezését pedig a fővárosi közgyűlés szavazta le 2016 végén.

2. Ez a pártpolitizálás és a valódi politizálás összekeverése. Nem új dolog, de ilyen horderejű, az egész társadalmat és több generációt is befolyásoló döntés esetén a népszavazás követelése elvitathatatlan demokratikus joga a magyar embereknek. Ráadásul egy olimpiánál, mivel az nem több egy rendezvényszervezésnél, a közvélemény szakmai felkészületlenségére sem lehet hivatkozni, mint azt például Paks 2. esetén sokan megteszik.

3. Ami a sport kapcsán tapasztalható széthúzást illeti: az az adófizetői egység, ahogy évek óta töretlenül áldozunk nemcsak a tömeg-, hanem az élsport oltárán is, nekem nem a széthúzást mutatja (nem kell nagyon részletezni talán, Nemzeti Tehetség Program, TAO, stadionok stb.).

4. Az utolsó pont pedig nettó cinizmus, az olimpiarendezés egy sikeres pályázat esetén a rendelkezésre álló erőforrások és a közéleti nyilvánosság nagy részét is lefoglalja a következő 6-8 évre, és így a válságágazatokban még évekig súlyosbodna tovább a forráshiány, és lenne elhallgat(tat)va minden érintett, aki ez ellen felemelné a szavát.

A fentiek ellenére mindkét interjúban szerintem azok a kulcsmondatok, amikor Kemény Dénes az olimpiarendezéshez fűződő személyes viszonyáról ezeket mondja:

1. „én tőlem azért már hadd ne legyen elvárható, hogy ellenzek egy budapesti olimpiát”

2. „az, hogy én a rendezés mellett vagyok, talán nem kérdőjelezhető meg”.

Mint az origós interjúból kiderül, teszi mindezt azon az alapon, hogy ő megfordult már néhányon, és azok mindegyikén hatalmas érzelmi töltetet kapott:

Én az olimpiáktól kapott élményeimet tovább szeretném adni másoknak. Ez egy olyan különleges 16 nap, amelyet csak az tapasztalhat meg, aki olyan szerencsés, hogy részt vehet egyszer egy olimpián.

Sporthasonlattal élve ezt egy igencsak ritkaságszámba menő dupla kapufának mondanám.

Egyrészt mi köze van a budapesti rendezésnek ahhoz, hogy más sportoló-sportvezető is átélhesse az olimpiai részvétel felemelő érzését? Másrészt elég jelentős aránytévesztés egy 16 napos, pár száz olimpikonnak és pár ezer (helyszínre kilátogató) magyar szurkolónak felemelő érzést jelentő eseményről még csak meg sem kérdezni a maradék 10 millió (finanszírozó) állampolgárt.

Akkor most szögezzük le: senki nem várja el sem Kemény Dénestől, sem mástól, aki az olimpiarendezés mellett kampányol, hogy ellenezze az olimpiai rendezést.

1. De azt igen, hogy akár még személyes érintettségük ellenére is érzékeljék azt az irtózatos arányvesztést, ahogy pár száz olimpikon és pár ezer szurkoló (általuk tudni vélt) érdekeit egy egész társadalom szempontjai elé helyezik.

2. Talán az is számon kérhető, hogy ne tisztességtelenezzék a népszavazás kiírásáért kampányolókat a tények („támogatást kapna Budapest a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól”) vélt elhallgatása miatt, miközben arra a kérdésre, hogy „Mi szól még a budapesti rendezés mellett?”, Kemény Dénes az élsport egészségjavító hatásáról kezd beszélni.

3. Ezen kívül szerintem az is joggal elvárható, hogy legalább olcsó és hatásvadász „érvekkel” ne dobálózzanak, amikor a véleményük alátámasztásához egyébként használt homályos lózungokból kifogytak.

V. A.: „nagy a pénz” (ami elfolyik a korrupció miatt – K. A.)

K. D.: „de nagy az öröm is!”

Vicces, tényleg.

Kemény Dénes egy sportsikerei okán méltán elismert és tiszteletreméltó közszereplő, aki az olimpiai rendezésről kifejtett véleményével, ha tetszik, ha nem, politizál. Félreértés ne essék, nem Kemény Dénessel, még csak nem is a véleményével van a probléma. Az ország többségének is ez lenne a véleménye, ha megkérdeznék őket a saját ügyükben. A probléma az, hogy az ő ügyeikről nincs társadalmi vita, a közbeszédet pedig leginkább az a kormányzati propaganda uralja két álhír és gumicsont között, ami köszönőviszonyban sincsen a mai magyar realitásokkal.

Ráadásul, ha valaki fel is meri hozni az egészségügyben dolgozók, a tanárok, a mentősök, a közmunkások mindennapos nehézségeit, a létminimum közelében élők, a lakhatási problémákkal küzdők egyre növekvő számát, az egyből megkapja a demagóg/hazaáruló/ballib/stb. címkét. Nagy fordulat történt a széljárásban tényleg, „hazaárulózni, SZDSZ-utódkölyközni” meg néhány kedvezményezett ezermilliárdos álmának feltétel nélkül tapsikolni lehet, szegénységről és kilátástalanságról beszélni nem.

Apropó, ha már olyan bőszen nemzeti érzelmi és büszkeségi okokra hivatkozva támogatják az olimpiarendezést, akkor nem kellene a pénzügyin túl ebből a szempontból is megvonni az egyenleget?

A költségvetésre vonatkozó viták úgyis annyira egyoldalúak, hogy nem is érdemes belemenni pár mondatnál részletesebben. Sokféleképpen lehet vizsgálni a kérdést, de például a hurráoptimista, másfél évvel ezelőtti PWC-anyagban 1043 mrd Ft-ot tesznek ki az olimpiai beruházási költségek, ezek tisztán az esemény megszervezése miatt felmerülő kiadások. Ez ennyi, ezekben nincsenek benne az előszeretettel hivatkozott előrehozott beruházások, a város számára egyébként is szükséges fejlesztések, és ezt később nem fogják csökkenteni az esetleges ingatlaneladásból származó bevételek sem. Tehát 1000 mrd Ft a korrupcióval nem számolva és biztonsági kiadások nélkül.

Lehet mondani persze, hogy ezt nem csak adófizetői pénzekből lehet előteremteni, felhasználható erre EU-s forrás is, de kérdem én: az utóbbi évek nyakló nélküli pénzszórása után nem kellene legalább a fennmaradó EU-s támogatást össztársadalmilag is hasznos, neadjisten megtérülő fejlesztésekre költeni?

Szóval az érzelmi-lelkületi egyenleg. Leginkább arra hivatkoznak a budapesti olimpia támogatói, hogy a hazai rendezéstől majd micsoda büszkeség hatja át a buzgó nemzeti szíveket. Ha mi magyarok összefogunk, akkor megmutathatjuk a világnak… hát hogyne. Nézzük csak ezt a szükségszerűen szubjektív vitát néhány szintén szubjektív pontba szedve:

1. A fővárosi embereknek önmagában a sikeres rendezés észrevehetetlen lesz, csak az esetleges hibák, a szervezetlenség, a város zsúfoltsága tud meglátszani (de az nagyon). A szurkolók körében pedig a büszkeség érzetét is csak maximum a sportsikerek fogják kiváltani, egy esetleges leszereplés pedig akár a szokásos nemzeti apátiát is hozhatja (amelynek egyik látványos tünete ilyenkor a szombati munkanappal egyenértékű másnapi munkahelyi morál).

2. Az esetleges sportsikereknek is csak otthon fog örülni a legtöbb magyar, mivel elenyésző arányuk fog tudni a helyszínen szurkolni, a többséget továbbra is a tévéképernyők előtt fogja érni a katarzis. Ráadásul a fővárosi fokozott biztonsági intézkedések közepette a foci-Eb ideje alatt látott nagykörúti ünnep sem valószínű, hogy megismétlődhet.

3. Valahogy azt mindig elfelejtik megemlíteni a kedves kampányolók, hogy fővárosiak, ingázók tízezreinek milyen mennyiségű frusztrációt fognak okozni a (tömeg)közlekedést ellehetetlenítő építkezések. Leginkább az, hogy a szoros határidők miatt ezek időben egymásra fognak torlódni. Már attól élhetetlenné vált Buda, hogy a Széll Kálmán tér felújítása és a fonódó villamos építése egy kis ideig átfedésben zajlott.

A felsorolás ugyan biztos folytatható lenne, de az a helyzet, hogy még a homályos lelki-érzelmi szempontból sem a rendezés felé billen a mérleg nyelve. Persze a lelkes rendezéspártiaknak ezek gondolom továbbra sem érvek, hanem csak a dacos tagadása egy szent ügynek még akkor is, ha jelenleg csak a népszavazás kiírásának lehetőségéről van szó. Pedig az egész társadalmat, illetve a jövő generációkat ilyen mértékben érintő ügyek felvetése, az ezekről szóló viták megfelelő mederbe terelése pont azt a valódi politizálást jelenti, ami jelenleg olyan fájón hiányzik a mai politikai kultúránkból.

(A szerző az indokolatlan államadósság-növelésben többszörösen ellenérdekelt budapesti lakos)