szerző:
Michael Ignatieff

A CEU rektora arról, hogy mit rontottak el, és miért nincs ország egyetemi szabadság nélkül.

A Közép-Európai Egyetem elnöke vagyok. Egyetemünk ostrom alatt áll. A CEU a megmaradásáért küzd Budapesten, miután a magyar kormány olyan törvényt hozott, amely gyakorlatilag a bezáratását követeli meg.

A CEU harca világszerte felkeltette a figyelmet. Több mint 650 egyetem, főiskola és szakmai szervezet ítélte el a kormányzat támadását, és nyolcvanezren vonultak végig Budapest utcáin az egyetem védelmében. Huszonnégy Nobel-díjas tudós is ügyünk mellé állt, június 22-én pedig egyikük, Mario Vargas Llosa vendégünk lesz egy konferencián, amelyen az akadémiai szabadság elleni globális támadásokat térképezzük fel.

Tudjuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlen intézmény, amelynek kormányzati támadással kell szembenéznie. Törökországban egyetemeket zárnak be és professzorokat üldöznek. Szentpéterváron testvérintézményünket, az Európai Egyetemet folyamatos, rosszindulatú támadásokkal próbálják bezáratni.

Ez csak néhány példa a kívülről érkező fenyegetésekre. De épp ilyen aggasztóak a belülről érkező kihívások.

Az amerikai Vermont állambeli Middlebury College-ben nemrégiben beléfojtották a szót Charles Murray konzervatív szerzőbe. Oregonban egy professzort azért zaklattak, mert nem vett részt egy rasszizmus elleni tiltakozáson. Európa sem immunis: Berlinben és Drezdában is ért incidens olyan előadókat, akik konzervatív nézeteket fejeztek ki, vagy csak megpróbálták elmagyarázni, mitől lehet ma vonzó a szélsőjobboldal.

Akik ilyet tesznek, nem ismerik a különbséget a kritika és a zaklatás között. Az önelégültség, főleg ha a szexizmus, militarizmus vagy rasszizmus elleni harc nyelvezetébe csomagolják, sokszor megakadályozza a tisztességes önreflexiót. Úgy tűnik, a szabadságnak azok ártanak a legtöbbet, akik a legtöbbet profitálnak belőle.

Ezt a kettős fenyegetést leginkább úgy érthetjük meg, ha elvonatkoztatunk a jelenkori botrányoktól, és visszatérünk az alapelvekhez. Mit is nevezünk akadémiai szabadságnak?

A kiváltságos kevesek

Legyünk őszinték. Az egyetemi előadók, kutatólaboratóriumok és könyvtárak világán túl a legtöbben kiváltságnak tekintik az akadémiai szabadságot – és gyanúsnak. Nézzünk szembe a kiváltságosság kérdésével.

Mi, akiknek olyan szerencsénk van, hogy egyetemen dolgozhatunk, tudjuk, hogy ez kivételezett helyzet. Olyan, ami jár némi feszengéssel. A mi jövedelmünket az állampolgárok fizetik – vagy adó formájában, vagy tandíjak által. Olyan állampolgárok, akik talán középiskolát sem végezhettek, nemhogy egyetemet. Igazolnunk kell létjogosultságunkat feléjük. Az ajtónknak mindig nyitva kell lennie a közönség előtt. Kutatásainkat fogyaszthatóan kell közzétennünk. És azon kell dolgoznunk, hogy lebontsuk a falakat, amelyek polgártársainkat akadályozzák abban, hogy velünk tanulhassanak. Kiváltságaink felelősséggel járnak.

Az egyik ellentmondásos kiváltság az egyetemi oktatók létbiztonsága. Bizonyára sokan gondolják úgy: az akadémiai szabadság lényege, hogy a professzoroknak nyugdíjig biztos az állásuk, és nem kell félniük az elbocsátástól. A mindent átható gazdasági bizonytalanság világában ez valóban nehezen magyarázható.

©

Pedig van oka és célja ennek a sajátos biztonságnak. A professzori állások stabilitása jogot ad nekik ahhoz, hogy akár népszerűtlen kutatásokat végezzenek, vagy népszerűtlen álláspontokat képviseljenek. Ez az egyik olyan alapeleme a szabad társadalomnak, amely a többséggel szemben képez ellensúlyt – ahogy a szabad sajtó vagy a független bíróság is. Persze mint minden kiváltsággal, ezzel is vissza lehet élni. Vannak, akik valaha írtak egy jó könyvet, aztán hátralévő életüket szellemileg átalusszák. Mások viszont nagyszerűen élnek a lehetőséggel, hogy még többet tanuljanak, és hozzátegyenek az emberiség tudásához.

Az egyetemek népe más területeken is képes rosszul élni kiváltságaival. A széles közönségnek néha úgy tűnhet, az akadémiai szabadság egyfajta szabadjegy önjelölt szakértőknek, hogy mindenféle hülyeséget hordjanak össze tévében, rádióban vagy az interneten. Engem is neveztek már „közgondolkodónak”, és be kell vallanom, volt néhány alkalom, amikor lustaságból vagy hiúságból megengedtem magamnak, hogy olyan dolgokról osszam az észt, amelyekhez nem igazán értek. A tanulság világos: beszéljünk arról, amit tudunk. Különben a „szakértők” lejáratják a szakértelmet.

A nép és a professzorok

A szakértelem és az elit elutasítása a populista politika talpköve. A becsületes, gyakorlatias, egyenesen beszélő többséget állítja szembe a nagyképű, leereszkedő, önelégült nagyokosokkal.

Az igazság azonban az, hogy a populizmus rosszhiszemű és álságos politika. Társadalmaink nem működnének az egyetemi szféra szakértelme nélkül. Azok a politikusok, akik a szakértelemmel szemben határozzák meg magukat – gondoljon mindenki kedvenc példájára – azon találják magukat hatalomra jutásuk után, hogy a villanykapcsolót keresgélik. Minden tisztességes kormányzás alapja a hozzáértés.

De nem védhetjük meg az akadémiai szakértelmet, ha ez úgy hangzik, mintha kiváltságainkat védelmeznénk. A mélyebb probléma az, hogy a közvélemény szemében elmosódott a kapcsolat az akadémiai szabadság és mindenki szabadsága között. Kisebbségben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy az egyetemek szabadsága az övék is.

Nekünk, akik hiszünk az egyetemekben minden hibájuk ellenére, akik becsüljük a tudást, amit ott kaptunk, büszkén ki kell mondanunk, hogy a szabadságunk nem kiváltság, hanem jog, amiért megdolgoztunk. Azzal, hogy a tudást és az igazságot szolgáljuk, és általuk a közösséget. Ám a demokratikus támogatás visszaszerzéséhez életbevágó, hogy becsülettel válaszoljunk a külső kritikára, ahelyett, hogy cinkosan összekacsintanánk, amikor valamelyik kollgóégánk már megint szakértőt játszik a tévében.

Meg kell állítanunk az egyetemi zsargon terjedését is. Túl sok szemináriumot láttam, nagynevű egyetemeken is, ahol beavatottak szűk körei játszottak saját tolvajnyelvükön, és többre tartották a csak nekik érthető utalásokat, mint a valóságot. Igen, a külvilágnak sokszor igaza van. Vannak, akik rossz hírét keltik az akadémiai szabadság ügyének.

És az is igaz, hogy az egész életemben csodált tudósok – olyan óriások, mint Isaiah Berlin, Albert Hirschman, David Landes és Judith Shklar – mind érthetően fejezték ki magukat. Tudták, hogy tartoznak az igazságnak és a közösségüknek azzal, hogy a problémákról közérthető nyelven beszéljenek. Ők a hőseink: nagy és mély tudású férfiak és nők, akik úgy használták az akadémiai szabadságot, ahogy mindannyiunknak kellene.

A budapesti csata

Ennyit a belső veszélyekről. Előre vettem ezeket, mert ha nem tudjuk megvédeni a legjobbjainkat és kritizálni a legrosszabbakat, ha nem tudunk élni a felelősségünkkel és függetlenségünket megvédelmezni a politikai korrektség nyomásától, akkor a szabadságot éppen a kiváltságok haszonélvezői pusztítják el.

De nem kisebb a kívülről érkező fenyegetés sem. Nem részletezem itt a mi kis helyi problémánkat. Folynak a tárgyalások New York állam kormányzói hivatala – itt vannak akkreditálva a CEU képzései – és a magyar kormány között. Szeretném, ha ezek sikerrel zárulnának, hogy kollégáimmal együtt folytathassuk megszokott, normális életünket – ami most épp boldog békeidőnek tűnik.

Ám ebből az összecsapásból sokat tanultam arról, mi az összefüggés az egyetemek szabadsága és a demokrácia között.

Túlságosan leszűkítettük az akadémiai szabadság fogalmát, amíg csak a saját köreink privát előjogairól beszéltünk. Mert az is ide tartozik, hogy legyen az egyetemnek autonómiája, és ezzel szolgálhassa a társadalmat. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mit jelent az egyetemi szabadság az egész társadalom szerveződése szempontjából. Hiszen ha nem tudjuk megvédeni az autonómiánkat a külső erőkkel szemben, akkor az egyének jogait sem.

A CEU esetében kiderült, hogy a szabadságról szóló közhely igaz: annyit ér, amennyit hajlandó vagy adni érte. Akik nem küzdenek meg a szabadságukért, azok el fogják veszíteni.

De hangsúlyoznom kell: mi azért harcolhattunk meg a szabadságunkért, mert magántőkéből működünk. A török és orosz egyetemeknek nincs ilyen hátterük.

Támogatásunkat egyetlen adományozónak, Soros Györgynek köszönhetjük. Senki sem tett többet Magyarországért, és senkit nem gyaláztak meg még igazságtalanabbul. A CEU-ért folytatott csatározásban Soros György tiszteletben tartotta akadémiai szabadságunkat – szemben a magyar kormánnyal.

Magánbűnök

Nemcsak az állam gyakorolhat nyomást az egyetemekre. Nem szabad az az intézmény, amelynek vezetését a pénzügyi támogatók irányítják. És nem is kap világszerte elismert akkreditációt az az egyetem, amely nem tudja igazolni, hogy a finanszírozójától függetlenül működik. A CEU-nak ezt megadta mind New York állam, mind a Middle States Commission on Higher Education.

Így a CEU szabadsága – vagy bármely más egyetemé – függetlenséget jelent nemcsak az államtól,  hanem magánérdekektől is. Ez a szabadság természetesen nem korlátlan. Minden joghoz kötelességek társulnak. A magánadományozók felé az egyetem elszámol a felhasznált forrásokkal, és kizárólag oktatásra és kutatásra fordítja azokat. Az állam törvényeit pedig vitathatja, de engedelmeskednie kell azoknak.

Ma még biztosabb vagyok abban, hogy az akadémiai szabadság garanciája a pénzügyi függetlenség. A kizárólag állami forrásból gazdálkodó intézmények ezért jól teszik, ha más támogatókat is keresnek. Szabadságuk biztosabb, ha több lábon áll. Ez egyben gyarapítja a társadalomhoz fűződő kötelékeket is. Nyilván nemcsak lehetőség, hanem veszély is jár azzal, ha az egyetemek a magánszektorral társulnak. A kutatásnak és a diákoknak jót tesz a magáncégekkel kialakított partnerség: közösen kutatunk, megosztjuk a szabadalmakból származó jövedelmet, és az egyetemisták álláslehetőséghez juthatnak. De minden szerződésben óvni kell kutatási céljainkat, tantervünket és az oktatói kinevezések feltételeit. Az egyetem nem üzlet, hanem autonóm, nonprofit intézmény, amelynek más céljai vannak, mint a tőkés vállalkozásoknak. Ha mindkét fél elfogadja a szabályokat, mindketten profitálhatnak a közös munkából.

A hatalom célpontjai

Végső soron az akadémiai szabadság a demokratikus intézmények állapotán múlik. Gyenge demokráciákban, ahol a populista politika kiiktatja a fékeket és ellensúlyokat, a sajtószabadságot és a bírói függetlenséget, az egyetemek különösen sebezhetők. Ez történik Magyarországon. Tehát az egyetemeknek mindent meg kell tenniük a demokrácia erősítéséért. Meg kell dolgozniuk a társadalom rokonszenvéért: ez a szabadságuk legvégső garanciája.

A demokrácia sokkal több, mint a puszta mechanizmus. Minden intézmény – a többségi hatalom, a kisebbségi jogok, fékek és ellensúlyok, sajtó és bíróság – mögött az önkormányzás nemes eszméje áll, az, hogy szabad közösségek maguk választják meg céljaikat. Ez az elv Európában született, Bologna, Salamanca, Oxford, Cambridge középkori egyetemein és a Sorbonne-on, majd az első nagy modern egyetemeken: a prágai Károly egyetemen, a krakkói Jagellón és a budapesti ELTE-n. Mindegyik évszázadok óta autonóm intézmény, a demokratikus önrendelkezés megtestesítője.

Az akadémiai szabadságért folyó küzdelemnek sosincs vége. Védelmezni kell külső és belső ellenségeitől. Mindkét fronton azon múlik a siker, hogy meg tudjuk-e győzni polgártársainkat: amikor magunkért harcolunk, értük is harcolunk.

 

A szerző a CEU elnöke és rektora.

A cikket a jogtulajdonos Project Syndicate engedélyével közöljük.