Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Köztudomásúlag Charlottesville-ben (Virginia, USA) két embercsoport tűzött össze egymással. Némileg egyszerűsítve: fasiszták és antifasiszták. Egy ember meghalt, többen megsérültek – történetesen antifasiszták.

A két ellenséges embercsoport igen dühös volt, volt pofozkodás, lökdösődés.

Seres László cikkében észlelte a kölcsönös dühöt, és ebből azt a váratlan, de tőle egy ideje tulajdonképpen már várható következtetést vonta le, hogy ezek szerint fasiszta és antifasiszta egyremegy. Ez az álláspontja két jeles államférfinak, Trump amerikai elnöknek és Németh Szilárd díjbirkózónak, az Orbán-rezsim csalogányának is. (Bár Netanjahu izraeli miniszterelnök fia már azt mondja, hogy az antifasiszta baloldal rosszabb, mint a fehér rasszisták – akiknek az egyik amerikai vezéréről kiderült, hogy van neki nagyvilági perspektívája: eszménye a román Vasgárda. Az eseményen Corneliu Zelea Codreanu vasgárdista vezért magasztaló, román föliratos pólóban jelent meg. Kelet-Európa ismét tényező.)

Az én írásaim (a többi között) olyan helyen látják meg a nyilvánosság napvilágát, ahol a jó tollú Seres Lászlónak nyilvánosan tökmindegy, hogy fasiszta vagy antifasiszta (ha mérges), meg olyan helyen, ahol a tehetséges Puzsér Róbert a dzsenderfasizmusról delirál.

Azon én most nem tudok segíteni, hogy az ellenzéki médiaértelmiség látványosan megadja magát a magyar kormány által megtestesített, de másutt is dúló korszellemnek (egyébként önzetlenül és személyes függetlenségét megőrizve)  – azon kívül, hogy kedvetlenül megállapítom: ez a fontos és nagyra hivatott testület csak követ más néptöredékeket a kapitulációban.

Az biztos, hogy ebben nem óhajtok részt venni. A vereség egy dolog (és a liberális balközéptől a radikális baloldalig terjedő közeg kétségtelenül vereséget szenvedett), ám a fegyverletétel más ügy. Nem véletlen, hogy az ellenzéki sajtóban az olyan jobboldaliak, mint Seres és Puzsér, egyre nagyobb szerepet játszanak. A sajtó erőszakos átállítása után az ellenzéki sajtó belülről motivált, őszinte átállása megy végbe. Nem Orbán támogatása, csudát – de nem Orbán a világon az egyetlen politikai és világnézeti probléma. Abcúg, Orbán, mondják az ellenzéki médiák, ám a legfontosabb kérdésekben (osztály, etnikum, dzsender – újraelosztás, méltóság, autonómia, egyenlőség) egyre közelebb kerülnek hozzá. Nem mindig és nem mindenki persze, de a tendencia föltűnő. Nincs emögött intrika, pénz, erőszak. Csak az ellenállásnak a föladása.

Ezt én helytelenítem, utálom, elítélem. Nem törődöm vele, hogy ez népszerűtlen magatartás. Van, ami fontosabb, mint a siker.