Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Orbán úrnak egyáltalán nincsenek ellenségei, szilárd faj- és nemzetvédő álláspontját majd’ mindenki osztja, csak ő nyíltan gondolja és mondja, hogy a balsorsú külföldiek dögöljenek meg, mert életben maradásuk azokat a keresztyén, európai „értékeket” veszélyeztetné, amelyekért Orbán úr és baráti köre él és hal.

A magyar és a szlovák kormány keresetét elutasította az illetékes európai bíróság. Továbbra is 1294 menedékkérő befogadási kérelmét kellene évente megvizsgálniuk a magyar hatóságoknak. Ezt a magyarországi kormány elutasítja, holott maga fordult bírósághoz, ami logikailag föltételezi, hogy aláveti magát az ítéletének – nem csak abban az esetben, ha nyer. Apróság, mellékszál, részletkérdés. (A pörben közvetlenül nem érintett Lengyelország szélsőjobboldali kormánya se óhajtja tiszteletben tartani a bírói ítéletet. A szlovák miniszterelnök – ügyesen – mellébeszél. A magyar miniszterelnök azt mondja: „tudomásul veszi” az ítéletet, majd hozzáteszi, hogy menekültpolitikáján nem változtat, azaz: nem hajtja végre az ítéletet. Nevetséges.)

A lényeg az, hogy Orbán Viktor miniszterelnök kormánya nem hajlandó menekülteket befogadni. A kormány azt állítja, hogy álláspontjával szembenáll a Nyugat és a magyarországi ellenzék. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak. (Erre már korábban is fölhívtam a figyelmet, újabban másoknak is föltűnt.)

Ugyanis a magyarországi ellenzék minden pártja – ilyen vagy amolyan formában – helyesli a kerítést és a menekültek távoltartását, a DK és az Együtt pedig hallgat. Mindegyik ellenzéki párt megünnepelte a Fidesz-KDNP „totális vereségét”, de – tekintettel a közhangulatra, bár az is lehet, hogy meggyőződésből – a menekültek befogadására nem hív föl. Amikor Orbán miniszterelnök úr propagandagépezete avval vádolja Botka László polgármester urat, hogy ez utóbbi választási sikerének esetén lebontanák a déli határon a biztonsági kerítést, akkor (álláspontom szerint: sajnos) Orbán miniszterelnök úr stábja nem mond igazat. Lehetséges, hogy az ellenzéki pártok jónak látnák az európai bírói ítélet végrehajtását (még ezt se mondják ki világosan!), de ezen túl nem mennének, követelni pedig nem követelik. A magyar közvélemény pedig ebben a kérdésben (sajnos) Orbán úrnak és kormányának a véleményét osztja, beleértve az ellenzékre szavazni óhajtó állampolgárok nagy többségét, a Jobbik pedig alkotmányba (alaptörvénybe) iktatná a menekültek befogadásának tilalmát (a letelepedési kötvények ügye itt mellékes), ami ugyan ellenkezik a nemzetközi joggal, de avval itt úgyse törődik senki.

Az sem igaz, hogy a Nyugat nagyszámú menekült befogadására kész. Éppen ellenkezőleg. Németországból szisztematikusan visszaküldenek sokakat, a Willkommenskulturnak (amit dacos magyarok „wilkommen”-nek írnak makacsul, így) befellegzett.

Nem akarom elismételni a napihíreket, aki akarja, tudhatja: a menekülthullámmal magára hagyott, kétségbeesett Olaszország parti őrsége energikusan visszafordítja a menekülteket szállító lélekvesztőket (a hullámsírba), amelyekre az EU zsoldjában álló líbiai bárkák gépfegyverrel lőnek. Tömegesen fulladnak a szerencsétlenek a Földközi-tengerbe. A Francia Köztársaság csinos és ápolt elnöke, Emmanuel Macron úr líbiai és fekete-afrikai állomásokon vizsgáltatná meg (azaz zsuppoltatná vissza) a menekülteket, akik a polgárháborúban szétesett Líbia iszonyatos lágereiben sínylődnek. Törökország, Libanon, Jordánia, Irán se lövi őket egyelőre a tengerbe, ám mi tagadás, az ottani menekülttáborok rettenetesek. De legalább vannak. Egyelőre még Görögországban is, pedig a türelem ott is fogytán. Azt meg mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok – mondjuk így: vitatható teljesítményű – elnöke, Donald Trump úr mindenfajta bevándorlást ellenez, az imbolygó brit kormány – és az ellenzéke is végső soron – szintúgy (ha egyáltalán érteni lehet, mit akar, de a kelet-európaiakat jórészt kiszorítaná, akárcsak a tüchtig, slank és fess Kurz úr, az osztrák kancellári szék várományosa, akinek fiús bája meghódítja a szíveket). Legújabban Dánia kormánya emelt kifogást az EU migrációs politikája ellen, és fölbontja az ENSZ-szel kötött egyezményt pár száz menekült befogadásáról.

Összefoglalva: a döntő kérdésben Orbán úrnak egyáltalán nincsenek ellenségei, szilárd faj- és nemzetvédő álláspontját majd’ mindenki osztja. Európa vezetői – akárcsak ő – a szűkölködők és boldogtalanok kínzói, továbbá alávaló fajgyűlölők. Egytől egyig.

A különbség csak annyi, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök őszintén, nyíltan gondolja és mondja, hogy a balsorsú külföldiek dögöljenek meg, mert életben maradásuk azokat a keresztyén, európai „értékeket” veszélyeztetné, amelyekért Orbán úr és baráti köre él és hal (arról nem szólva, hogy védi tőlük [mármint a muszlimoktól, nem a keresztyén, európai értékektől…] a nőket, melegeket és zsidókat) – nyugati bírálói pedig (mivel a civilizáció szánandó maradványaira mégiscsak tekintettel kell lenniük; egyelőre) képmutató módon toleráns és multikulturalista frázisokat suttognak, és beérik a brutálisan fogalmazó vadkeleti kolléga őszintétlen szidalmazásával, amelyet bőven megérdemelne, föltéve, ha ezek a nyugat-európai kritikusok hitelesek, szavahihetők lennének. De nem azok.

Nyugat-Európa vezetői rossz lelkiismeretük furdalását enyhítik avval, hogy Orbán urat és Kaczyński urat (amúgy joggal) pocskondiázzák. Ez nem vezethet célra, mert a lelkiismeretük csakugyan nem lehet tiszta.

Az urak és hölgyek hallgatólagosan támogatják egymást. Orbán Viktor hivatkozhat kritikailag a nyugat-európaiak humanista szavaira, miközben nem említi gyalázatos (és éppen ezért neki rokonszenves) tetteiket. A nyugat-európai államférfiak és államnők pedig Orbán úr szélsőséges retorikájának elmarasztalása mögé rejtik azt a tagadhatatlan tényt, hogy ma már nagyjából ugyanazt művelik, mint a magyar miniszterelnök, aki szimbolikus értelemben elviszi a balhét az egész iszonyatért, pedig ő az európai politika ihletője – és joggal derül képmutató ellenfeleinek az átlátszó frázisain. Egyik fél se vallhatja be, hogy egyetért a másikkal.

Létrejött a reciprok mumus új jelképpolitikai intézménye. Nyugat-Európának Orbán úr, Orbán úrnak Nyugat-Európa, azaz „Brüsszel”. A magyarországi ellenzéki pártok se vallhatják be ezt, hiszen ők a „putyinista” Orbán miniszterelnökkel „Európát” állítják szembe, s nem mondhatják el fogyatkozó számú választóiknak, hogy – a döntő kérdésben – a kettő ugyanaz: ha ebben „Európát” támogatják, akkor egyben Orbán Viktort támogatják.

Az egység teljes – egyben titok.

A befogadó álláspont (amely ennek az írásnak a nézete is) mára kisebbségi, marginális, radikális nézőponttá lett; híveit – ahogy ilyenkor szokás – a legképtelenebb rágalmakkal illetik. Ezekkel (fölnőtt olvasókat föltételezve) nem foglalkozunk. Viszont tiszteletünket fejezzük ki egy római katolikus és egy evangélikus püspöknek, Beer Miklósnak és Fabinyi Tamásnak, akik vállalták a pocskondiázás, gyalázkodás, gyűlölködés elszenvedését, az elszigeteltséget és az értetlenséget, hogy az együttérzés, az emberszeretet elveit képviselhessék hitük szerint, miközben a liberális és a baloldali értelmiség a menekültügyben fülsiketítően hallgat. (Azonban elég beszédes, ha saját céhes érdekeiről van szó, amelyek – legyünk tárgyilagosak – összefonódnak valamelyest a kultúra szabadságának a közérdekével.)

Természetesen az elsöprő többség nézetében is van ráció. A nagylelkűbb, áldozatkészebb, befogadó álláspont érvényesülése hatalmas gondokat okozna: gazdasági, demográfiai, kulturális, generációs gondokat, szociális feszültséget és így tovább. Csupán annak a meggondolására lenne szükség (bár ilyen nem lesz), hogy szenvedő embertársaink pusztulása nem még nagyobb gond-e. A jelenkori – liberális és illiberális – kapitalizmus szelleme (amely versenyszellem, tehát a kivívandó siker, szupremácia, hierarchia szelleme) azonban ez utóbbi meggondolást elgondolhatatlanná teszi. A biopolitikai konfliktusok (a nőkérdés és a melegkérdés, amely a mai férfiszerepnek a „dzsender” és a feminizmus általi éles megvilágítottsága miatti elbizonytalanodása folytán igazi érzelmi gyúanyag, továbbá az etnikai kisebbségek és a nemzetiségek kérdései, a velük összevegyült „népszaporulati” kérdések stb.) minden helyzetben az egyenlőség princípiumának a vereségét hozzák. A magukat homályosan veszélyben érző középosztályi, fehér férfiak diffúz ellenállása egyre nő.

A cigányság szegregációjáról (faji elkülönítés) nem esik szó a választási kampányban, pedig ez Magyarország egyik legfontosabb, legnehezebb problémája. (Ha van őszintén cigánybarát, erre sok pénzt és sok munkát fordítani akaró ellenzéki erő, akkor álljon elő és szóljon. Hangosan, mert nem halljuk.) Ebben a keretben helyezkedik el a menekültkérdés, amelyet a kormányzó szélsőjobboldal a legrobbanékonyabb eleggyé gyúr össze: egyszerre van benne a rassz, a szex, a nemzetiség, az anyanyelv, a kultúra, a vallás, a halálfélelem – elhódítják a nőinket! Megtérítik a gyerekeinket! Elrabolják a pénzünket! Fölrobbantják a bisztróinkat! Teáznak sörözés helyett! Ez ellenállhatatlan keverék, a tudattalanra és a kulturális észlelésre egyszerre hat.

Közben a mérsékelt balközépről (vö. Mark Lilla idevágó remekeivel) egyfolytában azt halljuk – ami egyébként elvontan és részben helytálló –, hogy a baloldal elhanyagolja az osztálykérdést, és elitista identitáspolitikát folytat, amely rendkívül népszerűtlen. Más szóval: baloldaliak, legyetek rasszisták-etnicisták, szexisták-homofóbok (mint az alt-right), mert akkor népszerűek lesztek.

Most éppen a rohingyákat – ügyükben másfél évtizede írogatjuk alá a nemzetközi tiltakozásokat, miközben európai hírű barátaink röhögve tolták el maguk elől az íveket, mondván, hogy ilyen nép nem is létezik, micsoda marhaság – üldözik ki a Nobel-békedíjas, mintaszerű, börtönviselt jogvédő, Án Szán Szú Csí asszony (ma: az ország vezetője) burmai (Mianmar) mintaállamából a buddhista katonák (értsd: fajgyűlölő gyilkosok). Az éhező Bangladesnek kellene befogadnia őket. A régió nagyhatalmának, Indiának az iszlámgyűlölő, etnicista vezetője, Narendra Modi úr, természetesen támogatja a népirtást.

Nem tudom, mi lesz a rohingyákkal, de talán nem fojtják őket az Indiai-óceánba, ahogyan mi, európaiak tesszük az afrikaiakkal a Földközi-tengeren.

Hinduk és muzulmánok, buddhisták és muzulmánok, árják és dravidák, szunniták és síiták, zsidók és arabok – s ne feledkezzünk meg a végveszélybe került közel-keleti keresztyénekről, koptokról és másokról se! –, görögkeleti délszlávok és mohamedán albánok, oroszok és ukránok, magyarok és románok, törökök és kurdok, őslakók és bevándorlók, fehérek és feketék, heterók és melegek: a politikai siker receptje ma mindenütt (ha tetszik: megint) ugyanaz.

S ha arra gondolunk, mi történik a menekülttáborokban… Honnan szereznek a kisbabának pelenkát? Hol moshatják ki a ruhájukat? Hogyan vágathatják le a hajukat? Mivel töltik az üres órákat álmatlan éjszakán, ha nincs olvasnivalójuk? Bezárkózhat valahová a férj és a feleség, hogy megöleljék egymást? Meddig kell várni? Ki ír föl gyógyszert? Van-e térerő és wifi? Jár-e a posta? Mi történik odahaza? Hová fog iskolába járni a gyerek? Hogy lehet kamaszlányokat nevelni a konténerben vagy a sátorban? Le lehet-e kenyerezni az őröket, hogy ne verjék az embert? Ki dönt a sorsunkról? Mi lesz velünk? Hová tegyük a szemetet? Hogyan védekezzünk a rovarok ellen? Honnan szerezzünk szappant, fogkefét, tampont, dezodort, sampont? Hol lehet a blúzt kivasalni? Mit tegyünk a lassacskán megtébolyodó apánkkal? Mit tegyünk a közöttünk hatalmaskodó bandavezérekkel, gyilkosokkal, kényszeres nőcsábászokkal, őrjítő fecsegőkkel, akik elől a lágerban nem lehet elmenekülni?

Fáradtan teszem hozzá: akármi az idegengyűlölő konszenzus, akármilyen népszerűtlen belátni, hogy a segítségnyújtás elmulasztása – amely gépkocsibalesetnél büntetendő lehet – a közép-ázsiai, közel-keleti, afrikai menekültek ügyében is igazságtalan és erkölcstelen: nincsen olyan kódex, nincsen a parancsolatoknak olyan rendszere, amelyben ez másképp lenne. Akárhány választást nyertek ti a gonoszsággal.

UTÓIRAT:

A jó politika célja nem lehet más, mint a szenvedés enyhítése, a gyöngék istápolása, az elesettek fölsegítése, a kegyetlenség visszaszorítása, az együttérző magatartás elterjesztése, a háborúk megszüntetése, az igazságtalanság kiküszöbölése, az uralom kötelékeinek oldása, a testi és lelki fájdalom gyógyítása. Más szóval: az erkölcs és a politika alapvetően nem különbözhet egymástól, bár a politika szerény eszközei – a városi és távolsági tömegközlekedés fejlesztése, településrendezés, útkarbantartás, vágányfölújítás, a fűtés, világítás, táplálkozás, ruházkodás, lakhatás, köztisztaság, orvoslás-gyógyellátás, gyermeknevelés, testgyakorlás, környezetvédelem, információ, kommunikáció, humánus rendfönntartás és szánakozó, emberséges büntetés stb. biztosítása, más szóval a gondoskodás munkája – gyakorlati és közösségi jellegűek. Mindezeknek a céloknak a kitűzésében vita lehet közöttünk. Ráadásul egyikünk se szólhat az erkölcsi fölény magaslatairól, hiszen gyarlók és önzők vagyunk valamennyien, természetesen e sorok írója is.

Polányi Károly, a nagy magyar tudós ezt írta az első világháború végén:

„Az emberi szellem, amely érzi szégyenét, keresi az igaz utat, és megtalálja… A morális haladás ezért a tökéletesedésnek az egyetlen nyílt, biztos és egyenes útja. De nincs is ennek a haladásnak értékesebb és megbízhatóbb záloga, mint a szégyenkezés, és ezért nincsen a mai nemzedéknek sem nagyobb és természetesebb hivatása, mint igaz tanúságot tenni a mi nagy szégyenünkről.”