szerző:
Gulyás Márton
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Gulyás Márton beszéde a Közös Ország Mozgalom szombati rendezvényén hangzott el, amelynek írásos változatát az alábbiakban közöljük.

Justin Trudeauról még a külpolitikai folyamatokat hézagosan követő magyar választók meglepően széles körei is hallottak már. Ha mást nem is, annyit sokan tudhatnak, hogy a, liberális miniszterelnök után valósággal epekedik az euroatlanti világ progresszív véleménynyilvánossága, hogy kifinomult kommunikációs apparátusával dominálja (és ügyesen manipulálja is) a közösségi médiát, hogy kormányában a tisztségeket fele-fele arányban birtokolják férfiak és nők, és így tovább. A minimum ellentmondásos politikai tevékenységéről (többek között az olajvállalatoknak kedvező, hipokrita adópolitikájáról, és így tovább) már kevesebb szó esik - sajnos. A legalultárgyaltabb aspektus Trudeau kapcsán ugyanakkor meglepő módon épp az, ami pedig fontos inspirációul szolgálhatna az Orbán-rezsim bukásában és a NER meghaladásában érdekeltek számára. Vagyis: hogyan lett Justin Trudeau Kanada 23. miniszterelnöke?

Stephen Harper a Konzervatív Párt elnökeként majdnem 10 évig volt Kanada kormányfője, 2006 és 2015 között. 2011-ben, amikor a választásokon harmadjára vitte győzelemre a pártját, a szavazatok 39,6%-át szerezte meg, ezzel koalíciókötési kényszer nélkül, egyedül kormányozhatta az országot. A kanadai választási rendszer igazságtalansága miatt a 308 képviselői székből 166-ot tudott megszerezni a konzervatív párt (vagyis a mandátumok több mint 50%-át), dacára annak, hogy a szavazatoknak kevesebb, mint 40%-ával rendelkezett. Hogy volt ez lehetséges? Úgy, hogy a kanadai többségi rendszerben (ami felüljutalmazza a legerősebb pártot) a Harperékkel szembeni ellenzék (liberálisok, demokraták és zöldek) széttöredezett volt, és együttesen hiába szerezték volna meg a szavazatok több mint 61%-át, ezek a szavazatok nem tudtak egységesülni. Így vezethette Stephen Harper - sorozatban harmadjára nyerve el a lehetőséget - Kanada 22. miniszterelnökeként tovább az országot.

A kanadai társadalom döntő többsége értette, hogy a demokráciájuk a választási rendszer igazságtalanságának a foglya. A konzervatív kormány 2011. után hatalmas megszorításokat hajtott végre az egészségügyben, az idősügyi ellátásban, a környezetvédelmi kiadásokban, és több mint 6 milliárd kanadai dollárral csökkentette a bankok, cégek és olajvállalatok társasági adóját. Ráadásul a választások utáni évben kiderült, hogy a konzervatív párthoz köthető csoportok szervezetten informálták félre a szavazóhelyiség hollétével kapcsolatban a kritikus szavazókörzetekben szavazók százait, amivel ellehetetlenítették, hogy ezek a szavazók le tudják adni a szavazatukat. Mindez együttesen eredményezte azt a felismerést a progresszív szavazók körében, hogy amennyiben valaha meg akarják buktatni az egyesült konzervatív erőket, a Harper kormányzatot, akkor ahhoz

a) választójogi reformra van szükségük, és még inkább

b) a progresszív ellenzék olyan együttműködésére, ami a mostani rendszer mechanizmusait a többség javára tudja fordítani - hogy az így nyert felhatalmazás birtokában ráfordulhassanak az első pont végrehajtására: egy arányos és igazságos választási rendszer megalkotására.

Kanadai polgárok több szervezett csoportja 2013-ban úgy döntött: véget vet a progresszív erők közötti meddő vetélkedésnek, megszervezi az esélyes jelöltek koalícióját, majd az így megszerzett többség birtokában véget vet a manipulált választási rendszernek, a “first-past-the-post” igazságtalanságának, hogy végre minden szavazat egyformán számítson, és minden párt a saját társadalmi támogatottságának megfelelő mértékben nyerhessen mandátumokat. Mi volt a feladatuk? A Harper-kormányzat 2011-ben 6,201 szavazattal nyerte meg azt a 14 billegő körzetet, amelyben nem volt egyértelmű többsége. A progresszív többség számára kijózanító volt látni, hogy a többségi rendszer kevesebb mint tízezer szavazatnyi különbséget ilyen hihetetlen mértékben premizál felül. 2015-ben azonban mégsem azon múlt a Harperrel szembeszálló Trudeau sikere, hogy a konzervatívok népszerűsége beomlott volna, sőt. Bár a Harper kormányzat hibát hibára halmozott, és emiatt a népszerűségének törvényszerűen zuhannia kellett volna, a 2011-es eredményükhöz képest csak 235,000 szavazatot vesztettek a 2015-ös választásokon. Tehát nem a meglévő szavazóik pártoltak el tőlük - hanem az újonnan megjelenő szavazók (“bizonytalanok”) találtak végre képviseletet maguknak, és mozdultak meg, mert látták, hogy van értelme szavazni, mert le lehet váltani az elborzasztó Harper-kormányt. Mi történt pontosan? A konzervatívok 29 körzetben billegtek: ezekben a szavazókörökben a Liberálisok és az Új Demokraták 2011-ben együttesen több szavazatot kaptak, de mivel külön indultak, a konzervatívok söpörték be a körzetet. Kanadaiak egy csoportja éppen ezért ezt a 29 körzetet vette célba, és segítette elő felmérésekkel, választói megkérdezéssel, hogy az egyes körzetekben melyik jelöltnek van érdemben esélye mind az Új Demokrata, mind a Liberális szavazókat megszólítani - hogy megverjék a konzervatív jelöltet. Az állampolgári mozgalmak által elvégzett munka eredményeként a 29 körzetből végül 25-ben a csoport által támogatott jelölt győzött, és csak 4-ben tudta megismételni a korábbi választásokon elért eredményét a konzervatív jelölt. Mindegyik választókörzetben - átlagosan - 10%-kal nagyobb volt a választási hajlandóság, pusztán amiatt, mert koordinált jelölt állt szembe a kormánypárti jelölttel! Nem kérdés, hogy Trudeau és a Liberálisok is keményen kampányoltak, és ügyesen építették fel azt a hype-ot, ami végül kormányváltáshoz vezetett - de mindez nem lett volna elegendő, ha nincs a választói koordináció a progresszív jelöltek között. Az aktív állampolgári részvétel és a koordináció nélkül Harpert nem lehetett volna megbuktatni. A győzelem óta eltelt 2 évben az aktivista közösség arra fókuszál, hogy azt a manipulált és igazságtalan választási rendszert, ami Trudeau győzelmét is elhozta, végérvényesen megváltoztassák. Ezzel kapcsolatban egyelőre szerény eredményeket tudnak felmutatni.

A Közös Ország Mozgalom választójogi reformkezdeményezését a tavaszi hype elültét követően leginkább szkepszis és értetlenség övezte. Ennek a kialakulásában nyilvánvalóan a mozgalom maga is felelőssé tehető: ugyanakkor egy erőforráshiányos, szinte kizárólag a tagsági erőforrásokra támaszkodni képes politikai kezdeményezésnek és szerveződésnek ma Magyarországon komoly korlátai vannak, ha a nyilvánosságot informálni és involválni kívánja a célkitűzései elérésében. Az ellenzéki pártok mindegyike hasonlóan szenved: nincs országos médianyilvánosság, nincsenek viták, a parlamenti munkát totálisan kiüresítették, a jogállamiság intézményeit leépítették, sem fékek, sem ellensúlyok nem akadályozzák a rezsimet autokratikus hatalomgyakorlásában. A magyar társadalom több mint 60%-a a távozásukat, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének felszámolását kívánja. Fájdalom - ennek az akaratnak ma nincs érdemi képviselete. Hiányzik az az egyesítő politikai projekt, amely a változást akaró milliókat érdekegységbe tudná fűzni, és számukra víziót és iránymutatást szolgáltatna. A 2014-es újabb ⅔ óta az ellenzéki pártok mindegyike - érthető módon - önálló arculatépítéssel és politikai szerveződéssel igyekezett növelni a táborát, és azzá az integratív erővé válni az ellenzéki oldalon, akihez érdemi képviseletért fordulhatnak a változást követelő tömegek. 3,5 évvel később ma mégis azt kell látnunk, hogy ilyen erő nincs a placcon: önállóan, egymagában állva senki nem fogja tudni elhozni a magyar nép számára a NER bukását. A Közös Ország Mozgalom választási reformfelhívása volt az első olyan nyilvános kezdeményezés, amelyben az ellenzék pártjai 2010 óta korábban nem tapasztalt, széleskörű együttműködésben vettek részt, és alkottak meg egy igazságos, arányos és progresszív választási rendszert. Az egypárti rendszert megalkotó, annak igazságtalanságait haszonélvező Fidesz nyilvánvalóan nem volt érdekelt abban, hogy segítse az igazságosság érvényesülését Magyarországon, ezért november 13-án leszavazta azt, és még vitára sem bocsájtotta a törvénytervezetet. Ettől még nem állhatunk meg - új fejezetet kell nyitnunk a változást akaró tömegek együttműködésében, mert változást és igazságot akarunk 2018 tavaszán. Hogyan érhetjük el mindezt?

Az ellenzék és a szavazók sem tudják igazán, hogy a 106 körzet mindegyikében milyenek a valódi erőviszonyok. Sok mindenre lehet következtetni a 2014-es eredményekből, sok mindent lehet sejteni a pártok erőviszonyainak alakulása miatt: de ezek a tudások nagyon képlékenyek. Abban a veszprémi körzetben, amit 2014-ben 20%-kal nyert meg a Fidesz, 10 hónappal később Kész Zoltán közel 10%-kot vert a Fideszre. Mindezek miatt szükséges egy kiterjedt, alapos és hiteles közvéleménykutatás a 106 körzetből minél többen, hogy pontos képet kaphassunk az erőviszonyokról, és kiderüljön, ki az a jelölt, akinek esélye van megverni a fideszes jelöltet. A Közös Ország Mozgalom emiatt indított átfogó közösségi finanszírozású kampányt: minél több pénzt gyűjtünk össze, annál több körzetben lesz lehetőségünk felmérni, hogy ki az a jelölt, aki elhozhatja a mandátumot a Fidesz elől. Ezzel párhuzamosan egy kiterjedt platform építésébe is belekezdtünk: összegyűjtjük az oktatás, az egészségügy, a lakhatás és más szektorok szereplői által közösen felvállalt követeléseket, amelyeknek a NER utáni időszakban egy új hatalomnak érvényt kell szereznie. A következő hónapokban tehát egyszerre zajlik a tartalmi építkezés, ami egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom ‘nemzeti minimumait’ épitheti 2018-ban, másrészt pedig (a közösségi adakozás függvényében) zajlik majd a felmérése annak, hogy melyik körzetben melyik jelölt lehet az, akire a NER lebontásában érdekelt választópolgárnak szavaznia érdemes.

Sokan kérdezhetik - joggal - hogy mi értelme a NER meghaladásának, ha nincs egység, nincs konszenzus az ellenzéki pártok között a továbbiakat illetően, ha több miniszterelnök-jelölt van, ha az látszik, hogy jelenlegi állapotukban nehezen tudnának a pártok egy közös kormányt összeállítani? Mi fog történni, ha bukik a NER? A helyes és őszinte válasz: azt biztosan tudhatjuk, hogy mi történik, ha marad a NER - a jogállamiság és a szabad sajtó maradékának a felszámolása, szabadságjogaink további korlátozása, az egészségügy és az oktatás szisztematikus lerohasztása, a társadalom millióinak további elszegényítése, gazdasági stagnálás és nemzetközi elszigetelődés, és így tovább. Egyben igazat mond a Fidesz: a “folytatjuk” jegyében 2014-től következetesen vitte tovább azt a politikát, amelyet előtte elindított. Azt a politikát, ami nem szolgál mást, csak a vagyonfelhalmozást saját köreikben, az ország teljes elszegényítése árán. Ma már a Fideszes szavazók java is egyetért azzal, hogy ezt nem szabad folytatni, legalábbis ellensúlyok kellenek a rendszerbe. 2010-ben a nem-fideszes szavazók körében még az volt a mondás, hogy a Fidesz ⅔-a legalább stabil kormánytöbbséget, cselekvőképes hatalomgyakorlást fog eredményezni. Láttuk mit ér a cselekvőképességnek ez a formája. 2014-ben azzal nyugtatgatta magát ugyanez a nem-fideszes állampolgári többség, hogy nem akkora baj a ⅔, hiszen már kitombolták magukat az elmúlt 4 évben, most szükségszerűen a konszolidáció következik majd. Láttuk mit jelent a konszolidációnak ez a formája. Mondjuk ki nyugodtan: tudjuk azt is, mit jelentene a Fideszes többség 2018 után - ennél csak jobbat hozhat a fideszes többség megszűnése. Megszűnne a végletekig központosított hatalomgyakorlás; érdemi viták és tárgyalások alakítanák a politikai napirendet, végre újra lenne politikai mozgás a Fidesztől függetlenül is, mert megszűnne a rendszer zártsága. Aki felfordulástól és kiszámíthatatlanságtól tart, annak épp a Fidesz újrázásának megakadályozásában kell érdekeltté válnia, hiszen a fizikából pontosan tudjuk, hogy egy zárt rendszerben a rendezetlenség csak növekedni képes. Nekünk pedig végre rendezett viszonyokra van szükségünk: változásra,  igazságosságra, az állandó háború helyett élénk, éles, előremutató és téttel bíró vitákra - valódi kormányzásra, valódi politikára. Polgártársak, a NER-nek buknia kell, és ez mostantól csak és kizárólag rajtunk, a változást akaró többség aktivitásán múlik: hajrá Magyarország, hajrá magyarok!