Észak-Korea a közelmúltban turbófokozatba kapcsolta a háborús propagandagépezetet. A fenyegető üzenetekben és videókban diadalmas észak-koreai csapatok menetelnek, Amerika és Dél-Korea pedig lángokban áll. Miközben a világ joggal nevet azon, ahogy egy lerongyolódott, technikailag elmaradott diktatúra gagyi propagandavideókkal fenyeget egy nála ezerszer gazdagabb, katonailag fejlettebb, létszámban erősebb szövetséget, a helyzet mégsem annyira vicces, mint amennyire látszik.

Észak-Korea nem először hozakodik elő félelmetes retorikai eszköztárával, amit általában némi déllel szembeni fegyveres agresszióval is megtold. Az utóbbi időszak legsúlyosabb ilyen provokációja épp két éve, 2010. március 26-án történt, mikor Észak-Korea elsüllyesztette a két ország tengeri határánál járőröző dél-koreai Cshonan korvettet, 46 tengerész halálát okozva.

AFP / KCNA

Az új diktátor, Kim Dzsongun azonban úgy tűnik, emelte a tétet a szokásos háborús fenyegetőzésben. 2012 decemberében sikeres ballisztikus rakéta-kísérletet hajtottak végre, 2013 februárjában pedig sikeres atomrobbantást. Ezt követően márciusban kinyilvánították, hogy felmondják az 1953-ban Dél-Koreával kötött fegyverszünetet, majd Dél-Korea és Amerika elpusztítását vizionáló agresszív propaganda-hadjáratba kezdtek, konkrét támadásokat kilátásba helyezve.

Kinek nagyobb a rakétája?

A legfrissebb, keddi észak-koreai bejelentés szerint harckészültségbe helyezték az észak-koreai haderő nagy hatótávolságú tüzérségét és rakétáit, mellyel az USA csendes-óceáni támaszpontjait – Guamot és Hawaiit – támadnák, valamint az amerikai szárazföldet. Észak-Korea szerint ez válasz a legújabb dél-koreai–amerikai közös hadgyakorlatra.

Az erőfitogtatás nem egyoldalú. Dél-Korea szintén fejleszti rakétaarzenálját, az országban 30 ezer katonát állomásoztató amerikai haderő a dél-koreai hadsereggel közösen pedig már nem egy hadgyakorlatot hajtott végre a térségben. Állításuk szerint ez válasz az észak-koreai provokációkra, ám Észak-Korea ugyanígy viszonyul a határainál végrehajtott manőverekhez. Észak-Korea számára a sikeres kísérletekre válaszul bevezetett ENSZ-szankciók is olajat jelentettek a háborús fenyegetőzés tüzére.

A harcra azonban délen is egyre inkább készülnek. A déli taktika korábban az észak-koreai provokációk figyelmen kívül hagyása volt, most azonban délen is változott a hozzáállás. Március 25-én jelentették be, hogy az ország védelmi szerződést kötött az USA-val. Ez azt jelenti, hogy a legkisebb provokáció esetén is közös erővel vágnak vissza az észak-koreaiaknak.

Észak-Korea legújabb fenyegetését is érdemes a helyén kezelni: szakértők az elmúlt hónapok sikeres rakéta- és atomtesztjei után is azt állítják, hogy a sztálinista diktatúra még mindig legfeljebb csak a technológiával rendelkezik, és bár lehetnek atomrakétái, de nincs készenlétben olyan arzenálja, amivel el tudná érni az észak-amerikai kontinenst.

Kínánál is betelik a pohár

Japánnak és Dél-Koreának azonban van félnivalója: Észak-Korea hagyományos fegyverzete korszerűtlensége ellenére is komoly csapást tudna mérni a két országra: Szöulra például 500 ezer tüzérségi lövedéket tudnának kilőni egy esetleges háború első órájában a Foreign Policy magazin elemzői szerint.

A háborúval és annak következményeivel senki nem járna jól. Észak-Korea biztos, hogy vereséget szenvedne, de Dél-Korea és belekeveredése esetén Japán se járna jól. Ráadásul a háború végén, egy esetleges egyesülés esetén Dél-Koreának és nyilván az őt támogató amerikaiaknak is felbecsülhetetlen összegekbe kerülne a két ország egyesítése, az újjáépítés és a két ország közti óriási különbségek enyhítése.

AFP / KCNA

A háború kitörése Észak-Korea legnagyobb támogatójának, Kínának sem hiányzik. Észak-Korea gazdaságilag lényegében a kínai támogatásoktól függ. Ha Kína úgy gondolná, hogy elengedi az ország kezét, akkor az nagy valószínűséggel háború nélkül is összeomlana. Viszont Kínának nem hiányzik Észak-Korea összeomlása, mert akkor a területét elárasztanák az észak-koreai menekültek, amire már korábban is volt példa. Egy háború után pedig egy egyesülő, amerikai oltalom alatt álló Koreával kerülne szomszédságba, ami megint nem jó opció.

Csakhogy Kínánál is kezd betelni a pohár Észak-Korea agresszív viselkedése miatt. A kommunista (nyelves) puszipajtásság is a múlté. Kína hiába kommunista állam, de gazdasági érdekei miatt közelebb áll az „imperialista” USA-hoz és Dél-Koreához, mint Északhoz. Ebben a helyzetben Kínának kellemetlen, mikor Észak-Korea épp ezeket a kereskedelmi partnereit fenyegeti atomháborúval, vagy dél-koreaiakat rabol el. Esetleg kínaiakat, amire szintén sor került már.

Dzsongun unchained

Kína csökkenő türelmének legbiztosabb jele, hogy teljes mértékben támogatta a közelmúltban bevezetett Észak-Korea ellenes ENSZ-szankciókat, holott általában inkább ellenezni szokta az Észak-Korea elleni nemzetközi fellépést. Emellett külön is felszólították Észak-Koreát, hogy hagyjon fel nukleáris kísérleteivel és a feszültség élezésével, valamint szigorították a határ- és vámellenőrzéseket. A CNN-en publikáló Jennifer Lind szerint a közelmúltban a kínai vezetésben nyíltan fel is merült a kérdés, hogy hagyják-e magára Észak-Koreát. Kínának valószínűleg az lenne a legszerencsésebb megoldás, ha Észak-Korea hozzájuk hasonlóan gazdasági-politikai reformokat indítana el. Arra szakértők, többek közt a közelmúltban a hvg.hu-nak nyilatkozó amerikai újságíró, Blaine Harden is utalt, hogy Kína erre próbálja is rávenni Észak-Koreát, ám ennek sikere kétséges.

Logikusan Kim Dzsongunnak sem érdeke a háború. A technikai fölényben lévő amerikai–dél-koreai–japán hadak valószínűleg rövid idő alatt porrá bombáznák a birodalmát, és ha élve elkapják, akkor esélyes, hogy a hágai nemzetközi bíróságon köt ki emberiesség elleni bűncselekmények miatt.

Azonban a jelenlegi helyzet legnagyobb rizikófaktora éppen az ifjú diktátor. Apjával ellentétben Kim Dzsongun egyelőre kiszámíthatatlan. Uralmának elején úgy tűnt, belpolitikájában az óvatos reformokat, a szigor enyhítését választja. A külpolitikában viszont minden eddiginél harciasabban viselkedik. Nem igazán lehet megítélni, hogy pontosan mire megy ki nála a játék, és hogy alig harmincévesen elég megfontolt-e, hogy az utolsó pillanatban elrántsa a kormányt.