szerző:
Hegedűs Dániel

Három lehetőség kínálkozik a patthelyzet feloldására – írja szerzőnk, a Humboldt Egyetem oktatója.

Jamaica-intermezzo

A szeptember 24-i Bundestag-választások eredményei sok mindent megváltoztatni látszottak Németországban. A szélsőjobboldali-populista Alternatíva Németországért (AfD) parlamenti párttá válása, a szociáldemokraták mélyrepülése és a nagykoalíciós kormányzás folytatásának határozott elutasítása miatt úgy tűnt, új szelek fújnak majd a német politikában a törvényhozás és a kormányzás szintjein egyaránt. A parlamenti többség tekintetében a nagykoalícióval szemben egyetlen alternatívát jelentő Jamaica-koalíció lehetősége lázba hozta a német elitet és a politika iránt érdeklődő polgárokat egyaránt, hiszen az a parlamentbe visszatérő liberális FDP-nek és pártelnökének, Christian Lindnernek, illetve a Zöldeknek köszönhetően dinamikusabb, modernebb politikai stílust és tartalmat, valamint több jövőorientált téma – mint a digitális gazdaság vagy a szénalapú energiatermelésből való teljes kiszállás – felkarolását ígérte.

Az elhúzódó, a bajor keresztényszocialisták (CSU) esetében súlyos párton belüli konfliktusok által kísért, tárgyalások messze nem voltak konfliktusmentesek, de főleg a Zöldek kompromisszumkészségének köszönhetően nem is haladtak reménytelenül. Bár a tapogatózó tárgyalások lezárására és a hivatalos koalíciós tárgyalások megkezdésére adott november 16-i határidő átlépése már aggasztó jel volt, mégis teljes meglepetést okozott, hogy november 19-én a liberális FDP bedobta a törülközőt, és felállt a tárgyalóasztaltól, valóságos, ha nem is túlértékelendő politikai krízisbe taszítva a Német Szövetségi Köztársaságot.

A CDU, a CSU és a Zöldek egyértelműen értetlenül fogadták Christian Lindner indoklását, mely szerint hiányzott a megegyezéshez szükséges alapvető bizalom a felek között. Ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy a tárgyalások kéznyújtásnyira voltak a végső megegyezéstől. A liberálisok kivonulása komoly bizalmi éket vert a CDU és az FDP, a német politika két legtradicionálisabb koalíciós partnere közé, melynek következtében a kereszténydemokraták rövid távon semmilyen formában nem számolnak a liberálisokkal való együttműködés lehetőségével. Másrészről közel hozta egymáshoz a CDU-t és a Zöldeket, akik minden programbeli különbség ellenére végig felelősségteljes magatartást tanúsítottak a tárgyalások során, sőt a kompromisszumok tekintetében messze átlépték saját előre lefektetett határaikat.

©

November folyamán már számos pletykát lehetett hallani, hogy a liberálisok el fogják hagyni a koalíciós tárgyalásokat, és nem törekednek érdemben kormányzati pozícióra. Ugyanakkor ezeknek a híreknek, az FDP belső viszonyait jól ismerők kivételével, kevesen adtak hitelt, hisz oly irracionálisnak hangzottak. Ugyan 2009 és 2013 között az FDP is nagyon keserű politikai tapasztalatokat gyűjtött az Angela Merkellel való koalíciós kormányzás során, és a 2009-es 14,6 százalékos teljesítményét követően 2013-ban az ötszázalékos bejutási küszöb alatt végzett, így a párt egy ciklusra ki is esett a szövetségi törvényhozásból. Egy hasonló forgatókönyv megismétlődését elkerülendő, annak ellenére, hogy a Jamaica-koalícióban minden – alkancellári és pénzügyminiszteri – posztot megkaphatott volna, amit Németországban egyáltalán elérhet, Lindner egy olyan politikai válság kirobbantása mellett döntött, amibe reményei szerint rövid távon belebukott volna Angela Merkel, az FDP javára rendezve át a CDU és a kispártok viszonyát. Hogy Lindner döntése egyáltalán a saját nézőpontjából szükséges volt-e, nehéz megítélni. A koalíciós tárgyalásokon a CDU volt a leginkább láthatatlan szereplő, a valóságban szinte csak a CSU, az FDP és a Zöldek között folyt tartalmi egyeztetés, sokan még azt is Merkel szemére hányták, hogy alig moderálta a tárgyalásokat jövendő kormányának résztvevői között. Vagyis már maguk az egyeztetések is előrevetítették Merkel relatív meggyengülését és a kisebb koalíciós partnerek felértékelődését, így Lindner félelme a 2013-as fiaskó megismétlődésétől – főleg annak tudatában, hogy Merkel 2021-ben már nem lesz a CDU/CSU listavezetője – jó eséllyel megalapozatlan volt.

A válság

A koalíciós egyeztetések kudarca következtében előállt helyzet sokkal inkább a német Európa- és külpolitika, semmint a belpolitika válsága. A Bundestag zavartalanul működik, ahogy a választások előtti nagykoalíció is a helyén van ügyvezető kormányként. Vagyis az ország politikai stabilitása egyáltalán nincs veszélyben. Ugyanakkor kormányzati többség híján a berlini kormány nyilván nem képes betölteni az európai vezető pozíciójából fakadó feladatait, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor az Emmanuel Macron-féle reformjavaslat és a német–francia tengely felélesztése karakteres és aktív német Európa-politikát kívánna.

A jelenlegi szituációban három forgatókönyv kínálhat megoldást. Ezek támogatottsága a lakosság és a politikai szereplők részéről is eltérő, de jelenleg egyik megvalósulását sem lehet teljesen kizárni.

A német lakosság jelentős része az előrehozott választások mellett foglal állást. A probléma ezzel a forgatókönyvvel az, hogy a Jamaica-egyeztetések kudarca után mért közvélemény-kutatási adatok alapján a vélhetően tavasszal megrendezett előrehozott választások sem eredményeznének a jelenlegitől alapvetően eltérő erőviszonyokat. Ugyanakkor még erősebb pozíciót szerezhetne magának a szélsőjobboldali-populista AfD, amit semmiképp sem ellensúlyozna az FDP és a Zöldek által nyert 1-2% a CDU és az SPD várhatóan gyenge szereplése mellett. Különösen akkor nem, ha az FDP-vel szemben a kormányalakításhoz szükséges bizalmi tőke alapvetően hiányozna immár mindenkiből. További fontos elem, hogy az előrehozott választások ellen van Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök is, aki az előrehozott választásokról elsősorban dönthet. Ellentétben a világ legtöbb parlamentjével, a német Bundestag nem oszlathatja fel önmagát, arra csak a szövetségi elnöknek van – két jól meghatározott, a kormányalakítás sikertelenségéhez köthető esetben – hatásköre. Nem véletlen, hogy a múlt héten Steinmeier lépett elő a német belpolitika fő aktorává, megbeszélést folytatott minden pártelnökkel, és elérte egykori pártjánál, a szociáldemokrata SPD-nél, hogy – ellentétben a választások után elfoglalt határozott állásponttal – immár nem zárkóznak el kategorikusan a nagykoalíciós tárgyalások folytatásától.

AfD-aktivisták
©

A másik lehetséges forgatókönyv a kisebbségi kormányzás lenne. Bár sokan érvelnek amellett, hogy a német demokrácia érdekében érdemes lenne belemenni ebbe a parlamentáris kísérletbe, a kisebbségi kormány támogatói rendre két fontos tényezőt hagynak figyelmen kívül. Egyrészt azt, hogy a kisebbségi kormányzás lehetőségét azok utasítják el leghevesebben, akiknek kisebbségi kormányozniuk kellene, vagyis Angela Merkel és a CDU, és nem véletlenül. Eltekintve egy valószínűtlenül ideális forgatókönyvtől, a kisebbségi kormányzás éppúgy előrehozott választásokhoz vezetne rövid vagy középtávon, viszont a választók a kormányalakítás kudarcáért és a politikai instabilitásért minden bizonnyal elsősorban a CDU-t büntetnék. Nem véletlen, hogy az SPD előre a támogató tolerálásáról biztosította a Merkel-féle esetleges kisebbségi kormányt, a Zöldek pedig még az együttes kormányzást is vállalnák adott esetben a CDU-val kisebbségben. A CDU azonban nagyon helyesen látja a saját pártpolitikai érdekein túl azt is, hogy Németország európai szerepvállalása nem egyeztethető össze egy kisebbségi kormány jelentette instabilitással és politikai gyengeséggel. Egy berlini kisebbségi kormánynak elsősorban valóban nem Németország, hanem Európa lenne a vesztese.

A harmadik forgatókönyv a nagykoalíció újra tető alá hozása lehetne. Szemben a november 20-22-e közötti kemény elutasító állásponttal, a Martin Schulz és Steinmeier közötti megbeszéléseket követően a szociáldemokraták pozíciója alapvetően megváltozott. A hivatalos álláspont szerint az SPD semmilyen tárgyalás elől nem zárkózik el, ez azonban semmi esetre sem jelent automatizmust bármilyen megállapodás irányába. A nagykoalícióval szembeni pró és kontra érvek mind megalapozottak. Ellenzői szerint a nagykoalíciót elutasító korábbi álláspont felülírása teljesen aláássa a párt hitelességét, és a nagykoalíciós szerepvállalás katasztrófához vezetne az SPD számára a következő választásokon. Támogatói szerint jelenleg az országgal szembeni politikai felelősség elsődleges a párt érdekeivel szemben, ráadásul a Jamaica-egyeztetések bukása olyan új politikai helyzetet teremtett, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az SPD eredményei egy előrehozott választáson ráadásul vélhetően továbbra sem lennének jók. A párt a Martin Schulz által elindított tartalmi és személyi megújulási folyamat elején áll, és aligha készen egy újabb kampányra. Bármi is lenne a párt elnökségének álláspontja, az minden esetben belső konfliktushoz vezetne. A párt alapszervezetei és főleg az ifjúsági szervezet JUSOS a nagykoalíció ellen van, míg a Bundestag-frakció nagy része mellette, hiszen tagjai aligha szeretnék a frissen elnyert képviselői mandátumukat hónapokon belül újra kockára tenni. Egy biztos, a végső döntést nem a párt elnöksége, hanem a tagsága fogja párton belüli demokratikus szavazással meghozni, ahogy már 2013-ban is.

Ennek fényében a nagykoalíció esélyei ugyanúgy több mint kétségesek. Nagyon jelentős SPD-programelemeket kell a CDU-nak elfogadnia és közösen a kormányprogramba emelnie ahhoz, hogy az SPD-tagság végül a nagykoalíció mellett foglaljon állást. Ugyanakkor úgy kül-, mint belpolitikai szempontból ez a forgatókönyv tűnik a legracionálisabbnak. Az SPD kap egy esélyt, hogy szociálisan igazságosabbá tegye Németországot, miközben a CDU számára az SPD-követelések elfogadása még mindig a kisebbik rosszat testesíti meg. A magán-egészségbiztosítási rendszer megszüntetésével az SPD rögtön igen magasra tette a lécet a hét közepén kezdődő – egyelőre vélhetően csak Steinmeier, Merkel és Schulz között zajló – egyeztetésekre. Ugyanakkor vélhetően a nagykoalíció sem tartana ki a négyéves törvényhozási ciklus teljes hosszára – ha egyáltalán létrejön –, hiszen az abból való kilépés és átmeneti ellenzéki helyzet garantálhatja leginkább a szociáldemokraták számára annak elkerülését, hogy a következő választáson a szavazók ismét a nagykoalíciós szerepvállalás miatt büntessék.

©

Poszttraumatikus vigasz

A Jamaica-koalíció bukása a politikai válságon túl számos további ponton is kihatással lesz a német kül- és európai politikára, és nem is feltétlenül csak negatív formában. Az, hogy az eurokritikus FDP vélhetően nem lesz tagja a következő kormánynak, nagy megkönnyebbüléshez vezetett az eurózóna déli tagországaiban, de akár Párizsban is. A Jamaica egyeztető tárgyalások során komoly fejfájást okozott a többi három résztvevőnek, hogyan alakítsák úgy a jövőbeli német minisztériumok hatásköreit, hogy a lehető legkevesebb Európai Unióval és euróval kapcsolatos hatáskör kerüljön az FDP kezébe, ráadásul attól függően, hogy Christian Lindner végül a pénzügy- vagy gazdasági miniszteri posztot követeli magának. Az új német kormány, legyen az kisebbségi vagy nagykoalíciós, eurózónával kapcsolatos álláspontja jóval közelebb lesz Párizséhoz, mint egy Jamaica-kormányé lett volna. A német–francia tandem újraindítása pedig sürgető német érdek is, az európai felelősség Párizzsal történő megosztása enyhíthetné csak a német hegemóniával kapcsolatos félelmeket és ellenérzéseket – és ezek negatív politikai kihatásait – a kontinens déli és keleti felén.

Másrészt, a koalíciós egyeztetések elhagyására vonatkozó döntéstől függetlenül is sokasodnak a jelek, mely szerint az FDP és Christian Linder az egykori osztrák liberális testvérpártot, ma már szélsőjobboldali-populista FPÖ-t tekinti követendő politikai példának. A humanitárius védelmet élvező személyek családegyesítésére vonatkozó törvényhez benyújtott FDP és AfD módosító javaslatok közti hasonlóság legalábbis markánsan erre utal. Hogy az FDP esetlegesen bekövetkező jobboldali-populista fordulata inkább megosztja-e vagy tágítja a populista szavazóbázist Németországban, a jövő zenéje. Az azonban, hogy a párt az elkövetkező időszakot ellenzékben tölti, jó eséllyel biztosra vehető. És hogy a fenti belső tendenciái mellett nem lett kormányzó erő, talán egyre kevesebben bánják Németországon kívül és belül egyaránt. 

A szerző külpolitikai elemző, a berlini Humboldt Egyetem oktatója