Hatvan éve volt a hathárom, pupákok! Az évszázad meccse! Nem is magyar és nem férfi, akinek nem öltözik díszbe a szíve erre a jeles évfordulóra. Mert hatvan éve emberesen odabasztunk az angol imperi... na szóval az angoloknak.

Rákosi Mátyás Magyar Népköztársasága volt az, amely ezt a nagyszerű tettet véghezvitte, pontosabban a nemzeti válogatott vitte véghez, de a dagadt kommunista is megfürdött a fényében. Az ilyenek szeretnek dicsekedni a focisikerekkel, csak nem mindegyiknek adatik meg. Nyilván az akkor még sokkal népesebb focirajongó tábor is kénytelen volt elismerni, hogy ezek a komcsik mégis tudnak valamit. Ha húst meg cukrot termelni nem is.

De mondom, nem magyar férfi, aki ilyesmin fennakad, hanem mondjuk német; azok például feltűnő finnyássággal emlékeznek a 36-os berlini olimpia sikereire, mert kényszeresen azon kattognak, hogy azok miféle rendszert erősítettek. Mi meg tudunk örülni a győzelmeinknek és a területszerzéseinkek akkor is, ha egy velejéig rothadt rezsimhez kötődnek, és végül óriási bukás lett a végük. Ennyivel életrevalóbbak vagyunk a németeknél, és ez meg is látszik az életszínvonalunkon.

Jól is van ez így, nem kell mindenbe belevinni a politikát, főleg a fociba nem, ha már eddig olyan szűziesen politikamentes tudott maradni. Egyszerűen arról van szó, hogy Puskás meg Hidegkuti és a többiek kiváló szakemberek voltak, akikre méltán büszke a hazájuk. Mint mondjuk Kertész Imrére vagy Soros Györgyre. Miért is ne lehetnénk? Hatháromra elverni a világ egyik legerősebb csapatát, az mégiscsak eredmény.

Nem éppen a legeslegerősebb volt akkoriban Anglia, egy évre rá már a világbajnokság nyolcaddöntőjében elvérzett, Magyarország pedig ezüstérmet szerzett, ami tehát lényegesen jelentősebb sikernek tűnik, mint a hathárom, csak nem olyan dallamos. Meg hát ott csupán a második legjobbak lettünk, és nekünk az esik jól, ha csak a miénk a győzelem.

Nem baj. Mi magyarok tehát örülnünk a rohadt rezsimek alatt elért apró sikereknek is, ha azok dallamosan ünnepelhetők és kihozható belőlük, hogy naugye, mi vagyunk a legmenőbb nép ezen a bolygón.

Ha már ennyire érdekel minket magyarokat a régmúlt focija, érdemes megfigyelni, hogy a hathárom után tizenhárom, a magyar vb-ezüst után tizenkét évvel majdnem ugyanez ismétlődött meg fordítva: Magyarország kiesett a nyolcaddöntőben, Anglia viszont nemhogy ezüstérmes lett, hanem világbajnok. Ami Magyarország soha. Nem érdekel a foci, de amennyire tudok róla, a trend nagyjából azonos azóta is.

Na de ezt ünnepeljék az angolok, mi meg maradjunk a magunk öröménél: a világ tizenhatodik legerősebb csapatát sem akármilyen teljesítmény volt hatháromra megruházni. Legyünk csak büszkék rá és próbáljuk meggyőzni magunkat: jó ahhoz a közösséghez tartozni, amely ezt meg tudta csinálni.

Bocsásd meg a mi bűneinket

Viszont akkor volna még valami, amiről illene megemlékeznünk. Mint látjuk, a hathárom egy szimbolikus dolog, megfelelően kifejezi, hogy egykor milyen nagyok voltunk. Igazán gyerekjáték kitűzni egy másik gondolatébresztő futballünnepet, még válogathatunk is a dátumok közül. Legyen a holland 8-1? Vagy a román háromnulla? Az egészen dallamos, ha ez követelmény. És full multimédiás élmény, ha hozzávesszük a Bukarestben randalírozó ultrákat: ez a magyar most.

Mert ha releváns és fontos és közérdekű, hogy hatvan éve legyőztük Angliát, ha erre büszkék vagyunk, akkor az ellentétét szükségképpen szégyellnünk kell. Nem tehetjük meg, hogy szőnyeg alá söpörjük. Ez a jelenkor, amiben élünk. Szakítsunk időt arra is, amit elkúrtunk, mert ha nem veszünk róla tudomást, akkor így maradunk. Puskás és Hidegkuti régen nincs már köztünk, és mi még mindig velük nyugtatgatjuk magunkat: nincs velünk semmi baj, nagy, sikeres nép vagyunk.

Aztán az is egy opció, hogy kezeljük helyén az egészet: Magyarország 1953-ban nem lett jobb hely a hatháromtól, hanem még sokáig elég szar hely volt – három évvel később kitört a forradalom. Most se attól szar, hogy nyolc-egyre kikapunk. És nem lenne jobb attól, ha megvertük volna a románokat. A legsötétebb lumpen talán jóllakna arra az estére a győzelemmel, de másnapra neki is elfogyna a söre. Semmi köze a nemzet semmilyen fontos ügyéhez, hogy konkrétan a fociban hogyan teljesít.

Két lehetőség áll előttünk. Elfogadjuk, hogy ez a focidolog fontos, és ezzel beletörődünk, hogy a világ röheje vagyunk, egy elmaradott, vesztes, reménytelen ország, és bármilyen külföldi előtt szégyellnünk kell magunkat, beleértve a montenegróiakat. Egyben belenyugszunk abba, hogy ez már így is marad a belátható jövőben. De akkor tessék zokogni és böjtölni a nyolc-egy nemzeti gyásznapján.

A másik, hogy felszabadultan kinevetünk mindenkit, aki szerint lényeges, hol állunk vagy hol álltunk a tabellán. Okosabbak, műveltebbek vagyunk ennél, van ezer más témánk, és van száz másik terület, amire büszkék lehetünk, ott vannak mindjárt a magyar találmányok: hetvenöt éves éppen a golyóstoll, azóta meg feltaláltuk... a Rubik-kockát meg a rezsicsökkentést, na. Különben is, szorgos munkával elérkeztünk oda, hogy kultúrnemzetként van más hobbink a focin kívül. És akkor a holland-magyar évfordulóján elmondhatnánk, hogy mindenki kötöznivaló bolond, aki szerint számít bármit a nyolc-egy. Vagy a hat-három.