A rózsadombi villák megépültek, de a "kollektív álmok" sohasem váltak valóra

A budapestiek majdnem fele egyszobás, kétharmada pedig fürdőszoba nélküli lakásban lakott 1910-ben. Az első világháború, a forradalmi-ellenforradalmi káosz után a kivérzett, megcsonkított, hiperinflációs, menekültekkel elárasztott országban a lakhatási nyomor nőttön-nőtt.

A Weimarban 1919-ben kezdődött Bauhaus első magyar követői az 1920 utáni lakásépítési programok pályázatain tűntek fel. Kialakult a modern építészet magyarországi bázisa, intézményes formája az 1928-ban létrejött magyar CIRPAC-csoport lett. A testület a svájci Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa, a CIAM vezető testületének, a kortárs építészet problémáinak megoldásával foglalkozó nemzetközi bizottságnak, a CIRPAC-nak a magyar leágazása volt, vezető személyiségei között neves építészekkel, mint Molnár Farkas, Fischer József, Ligeti Pál.

A Bauhaus itt van a szomszédban

Korabeli idézetek az impozáns fővárosi bérpaloták falain, lelkesen mesélő lakók egy eldugott belvárosi tetőteraszon, esőben elmosott pasaréti villák csendje, Bauhaus sakk a társadalombiztosító VIII. kerületi szociális bérlakásainál - ezeket láttuk a hétvégén rendezett Budapest100-on, amely idén a budai és pesti Bauhaust mutatta be.

Tehetős polgároknak tervezett modern villák, villatelepek maradtak utánuk, mint például a Rózsadombon a Bimbó úti házak és az 1931-ben a pasaréti Napraforgó utcában felavatott telep, a Mihály utcai Delej-villa. Ezek tervezéséből éltek, de alapélményük és alapgondjuk a milliókat érintő lakhatási szegénység volt. A szükség nagy volt, a pénz kevés, a kollektivizmus korszellem. Ezekhez igazodva dolgozták ki a CIRPAC-osok a maguk elképzeléseit.