A budapestiek majdnem fele egyszobás, kétharmada pedig fürdőszoba nélküli lakásban lakott 1910-ben. Az első világháború, a forradalmi-ellenforradalmi káosz után a kivérzett, megcsonkított, hiperinflációs, menekültekkel elárasztott országban a lakhatási nyomor nőttön-nőtt.
A Weimarban 1919-ben kezdődött Bauhaus első magyar követői az 1920 utáni lakásépítési programok pályázatain tűntek fel. Kialakult a modern építészet magyarországi bázisa, intézményes formája az 1928-ban létrejött magyar CIRPAC-csoport lett. A testület a svájci Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa, a CIAM vezető testületének, a kortárs építészet problémáinak megoldásával foglalkozó nemzetközi bizottságnak, a CIRPAC-nak a magyar leágazása volt, vezető személyiségei között neves építészekkel, mint Molnár Farkas, Fischer József, Ligeti Pál.
Korabeli idézetek az impozáns fővárosi bérpaloták falain, lelkesen mesélő lakók egy eldugott belvárosi tetőteraszon, esőben elmosott pasaréti villák csendje, Bauhaus sakk a társadalombiztosító VIII. kerületi szociális bérlakásainál - ezeket láttuk a hétvégén rendezett Budapest100-on, amely idén a budai és pesti Bauhaust mutatta be.
Tehetős polgároknak tervezett modern villák, villatelepek maradtak utánuk, mint például a Rózsadombon a Bimbó úti házak és az 1931-ben a pasaréti Napraforgó utcában felavatott telep, a Mihály utcai Delej-villa. Ezek tervezéséből éltek, de alapélményük és alapgondjuk a milliókat érintő lakhatási szegénység volt. A szükség nagy volt, a pénz kevés, a kollektivizmus korszellem. Ezekhez igazodva dolgozták ki a CIRPAC-osok a maguk elképzeléseit.