A főnök a hálóban, az ügyfél a nappaliban, az osztályfőnök a gyerekszobában

2020 márciusában – hazánkban is, és a világ számos más országában – már-már járványszerűen harapózott el az otthonról való munkavégzés, mint kényszermegoldás a vírussal vívott küzdelemben. Skype-ol a párod egy kollégájával, és az illetőnél lakásfelújítás van? Tudsz róla. Tanít az édesanyád, és az egyik diák családjának a kertjében ugat a kutya? Jól hallod.

Privátszféra újratöltve

A privátszféra összetett kérdés, 2020 előtt is az volt. Forgács József, az Ausztráliában élő szociálpszichológus könyvében így jellemzi: „A zavartalanság valóban nagyon bonyolult fogalom. A szót (angolul privacy) legalább négy különböző értelemben használják: a társaktól való tárgyi elkülönülés vagy magány szabadsága, a zavartalan intimitás szabadsága a személy és egyes választott társai (pl. családtagok vagy szerető) között, a névtelenség szabadsága mások között, és a tartózkodás, az önmagunkról szóló információ visszatartásának szabadsága.”

Az első kettő, az elkülönülés és az intimitás a fizikai tér ellenőrzésére vonatkozik – ez az, ami nagyot billent az elmúlt hetekben. A változásra különbözőképpen reagálunk, attól függően, hogy mekkora településen élünk (vagy nőttünk fel), és hogy a személyiségünk alapján milyen igények élnek bennünk az élettér használatával kapcsolatban. Forgács először magyarul 1994-ben megjelent könyvének címe amúgy: A társas érintkezés pszichológiája. Kiváló munka, tavalyi kiadás – amikor néhány kutatón kívül még senki sem tudta, mi az a koronavírus, és azt sem, hogy alig egy éven belül globálisan kötelező, lépten-nyomon sulykolt magatartás lesz majd a társas távolság.

Sokfélék vagyunk

Rendelje meg online!

Két éve egy Novgorod mellett álló skanzenben jártam. A kis falu házacskáiban rendre rácsodálkoztam a hét-nyolc személyes alvóhelyekre – miközben évszázadokon át, emberek tömegeinek a számára magától értetődő volt a szituáció. Van, akit a társas érintkezés megváltozása most kevésbé terhel: például azt, aki azért nem szeret bejárni dolgozni, mert jól elvan – és hatékonyan teljesít – a saját lakásában is.

Mások éppen ellenkezőleg: olyan pocsékul érzik magukat otthon, hogy szinte alig várták reggelente, hogy elindulhassanak. Még ennél is többfélék vagyunk: van, aki azért szeret bejárni (miközben otthon is jól érzi magát), mert a munkahelyén, a kollégái közt remek a hangulat. Van, aki azért megy be egy műhelybe, egy telephelyre, egy pékségbe, mert azt csinálhatja, amit szeret – és ezzel még korántsem pipáltunk ki minden típust.

Erős és gyenge kapcsolatok

Nagy a változás azokban a családokban, ahol például három felnőtt – apa, anya, és egy velük élő felnőtt gyermek – is otthonról dolgozik, mindhárman más cégnél. Keresik az elkülöníthető tereket, várják, hogy a csengető postásnak valaki (jól tudjuk, kicsoda is a valaki nevű családtag) nyissa ki az ajtót, és hogy (többnyire ugyanaz a) valaki ebédről is gondoskodjon.

Az informális hálózatokkal foglalkozó társadalomkutató számára nagy kérdés most, hogy mi lesz vajon a kapcsolatainkkal, társas kötéseinkkel. Az erős kapcsolatok – családtagok, lakótársak – közelebb kerülnek, a gyenge kapcsolatok – az aranyos asszisztens a bérszámfejtésről, vagy a testvérem párjának a jó fej anyja – távolabb.

Zárt ajtók mögött zajlik most az átalakulás, nemrég kezdődött, és ki tudja, mikor lesz vége – egyelőre korai lenne jóslatokba bocsátkozni. Tippelgetni, hogy az otthon töltött hónapok, sokak számára már maga a karantén mennyire kritikus környezet a mögöttes, elfojtott konfliktusokat illetően – ezt most még nem tudhatjuk.

Tömegek kerülnek jóval intenzívebb kapcsolatba családtagjaikkal, lakótársaikkal, mint amihez eddig hozzászoktak. Rajtunk is áll, hogy a közeli helyiségekben töltött időnek milyen lesz a minősége. Minél világosabbak a határok, annál nagyobb az esélyünk az egyensúly fenntartására. Néhány, februárban vagy március elején még érvényes szabályt most újra kell írni, mert újragondolást igényel, hogy mit integrálunk és mit szeparálunk a lakásban zajló társas folyamatokból a saját életünkbe.

Szimbolikus utak

Az biztos, hogy a napi rutinok, rituálék segítenek a be- vagy összezártságtól szenvedőknek, a kollégákat vagy az osztálytársakat hiányolóknak is. Iskolába járni nemcsak úgy lehet, hogy felszállunk a buszra, hanem úgy is, hogy a konyhaasztaltól átülünk az íróasztalhoz. Felöltözve, megreggelizve, fogmosás után.

Szimbolikus csupán ez az út, mégis egy apró szertartás, ami segít megszilárdítani és megtartani a kereteket. A hallgatóim például nemcsak évfolyam-csoportot hoztak létre a Skype-on, hanem szünet-csoportot is: két óra közt ebben töltik együtt az időt. A múltkor pedig, amikor befejeztem a (táv)óráimat az egyetemen, kávéztunk egyet az egyik barátnőmmel. Ő is kávézott – láttam a monitoron! –, én is, és kiadósat beszélgettünk. Nem csak a vírusról…

Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.