Balázs Zoltán: Figyeljük, hogy a polgári vagy a cselédi normalitást kényszerítik-e ránk
Jönnie kellett az igazi válságnak. Hetvenöt évvel a háború után a legszabadabb országok is szinte hadigazdálkodást voltak képesek bevezetni néhány nap alatt, otthonaikba parancsolni a lakosságot, a legnagyobb multikat a sarokba zavarni, sőt határaikat lezárni, eloltani a villanyt.
Lélegzet-visszafojtva figyeli a világ a híreket. Sokan már most érzik a zuhanást a feneketlennek látszó szegénység felé; mások meghúzódnak egy virtuális fedél alatt, s nyugodtan várnak, netán már új lehetőségekkel kalkulálnak. Az elemzők, a hivatásos látnokok tanácstalanok, legföljebb a jól, de inkább rosszul ismert történelemmel próbálkoznak, analógiákat, példákat keresve. Sokan félnek egy újfajta elnyomástól, mások egy újfajta gazdasági modellben reménykednek. Egyesek szerint takarékosabbak leszünk, kevesebbet utazunk és fogyasztunk; mások szerint ellenkezőleg, post nubila Phoebus, a mesterségesen lefojtott energiák robbanni fognak, s mohón pótlunk be mindent, amit kényszerűségből nélkülöztünk.
De mindenki figyel, s erre a figyelésre érdemes először is felfigyelni. S ebből néhány érdekes dolgot máris följegyezhetünk a válságnaplóba.
Utoljára alighanem a világháború mozgatta át az emberiséget ilyen egyidejűleg, mint a mostani krízis. Még a 89-es rendszerváltások is lokálisabbak voltak, s főleg nem ennyire sűrű történésűek. Ráadásul most minden élőben megy. A vírus képes volt önmagára fókuszálni az egész emberiség figyelmét. Háborúk, üldözések, öldöklések, véres terrorok egyhangú és egykedvű rutinját szakította meg. Ahhoz képest, hogy havi ölési képessége messze elmarad egy átlagos közel-keleti polgár(?)háború harcoló feleinek havi gyilkolási képességétől, lenyűgöző teljesítmény.