Munk Veronika: A Telex főszerkesztője én vagyok, és én leszek

HVG: Szerkesztőséget vezet, egyetemen tanít, könyvet ír, gyereket nevel. Nem lennék meglepve, ha Varga Judithoz hasonlóan még dekázni is tudna.

Munk Veronika: Én csak a mutatóujjamon tudok pörgetni egy kosárlabdát, de azt meglepően hosszan.

HVG: Azt betudjuk dekázásnak.

M. V.: Bakker. Egyébként most nem írok könyvet, és a rengeteg munka miatt nem is foglalkozom sok mindennel, amire igényem volna. Nagyon szerettem például elindulni a helyszínre, amint befutott egy hír, és jelen lenni ott, ahol a dolgok történnek.

HVG: Másfél éven át követte magyar prostituáltak németországi életét. Soha sem félt, hogy túl közel kerül az interjúalanyokhoz?

M. V.: Érdekes, hogy nőként hányszor kapja meg az ember a kérdést: hogy bírod ezt? Én elég jól le tudom választani magam a riport tárgyától, vagy legalábbis szeretem ezt hinni. A piros lámpás negyedekben és más neccesnek mondott riportoknál is mindig határozottságot mutattam. Persze, a férjem nyilván elmondaná, mennyit szublimálok utána, és hogyan adom ki a megélt helyzetek összes feszültségét.

HVG: Hogyan tudott fiatalokat meggyőzni arról, hogy újságírók legyenek és ne kommunikációs szakemberek?

M. V.: Nem kell győzködni őket. A kurzus során megmutatom, melyek a szakmánk jó részei, és valami biztos rájuk ragad abból is, hogy én szenvedélyes szeretem. Évente tizenöt diákból van két-három fiatal, aki újságíró akar lenni. Ők viszont nagyon elkötelezettek. Húszévesen úgy gondolják, így tudnak hozzájárulni a demokratikus közélethez. Kellett az Index nagy infrastruktúrája, hogy számukra lehetőséget tudjunk nyújtani, és most a Telexnél azt mondhassuk, tíznél több pályakezdő kollégánk van.

HVG: Motiválhat egy szerkesztőséget is valami demokratikus revánsvágy?

M. V.:

Nem vagyok aktivista alkat, harcolni sem szeretek.

Amíg a szakmai értékrendem szerint tudok működni, amíg olyan újságot tudok készíteni, amely semmilyen átláthatatlan érdekcsoportnak nem kiszolgáltatott, addig a helyzet egyszerű: el kell végezni a munkát. Meg kell írni, ami van. Ez épp elég felemelő és inspiráló. Ugyanakkor meglepően nehéz is. Amikor az ember ennyire független, elszúrni is csak maga tudja a dolgokat.