Az én hetem: Lackfi János meséje az önmagát író regényről, ami végül durcásan leugrált a papírról

A fénymásológép pászmái, akár egy kanyarodó autó fényszórója, végigkúsztak az üveglapon, körülnézett. A könyvtár családias kutatórészlegében az alkalmazottak néha kávéval kínálták, kérdezgették a témájáról. Irreálisan olcsó volt a fénymásolás. Az is bemondásra ment, senki nem nézett utána, tényleg huszonöt oldalt húzott-e le, beírták a számot egy kockás füzetbe, amit aztán a pénzesdobozzal együtt bedobtak egy fiókba. Lehet, hogy hiba van a kréta körül, és gy napon itt is jön a nagy ébredés, mint mikor az ország mégsem kapja meg a várva várt uniós pénzt.

Igaz, ő most nem a könyvtárban található cikkeket másolta, hanem saját, frissen készült novelláját printelte pendrájvról, mert otthon nem volt nyomtatója. Véletlenül vette észre az USB-bemenetet, a komótosabb, idősebb kutatóknak talán fogalma sem volt erről a lehetőségről. A pályázati pénzből rendelt gépbe egy teljes computer volt beépítve, hamar megtalálta a doksit, aztán hajrá. Szerencsére éppen nem járt arra senki.

Persze lehet, hogy nem is lenne baj, ha printelVagy nem érdekelne senkit. Az is ki van írva az ajtóra, hogy kabátokat és táskákat behozni tilos, mégis minden kutató kabátban és táskástul érkezik. Egyedül ő használta a lenti ruhatárat eleinte, mikor a hosszúlábú ruhatároslány vonzereje fölött még nem diadalmaskodott lustasága.

Kijöttek a számozott lapok, rendezgetni kezdte a kéziratot. Ez a fogalom se nagyon létezik már. El akarja vinni a szerkesztőségi ülésre, ahol a világ utolsó papír-kéziratból dolgozó szerkesztője veszi majd szemügyre, és ez neki fontos mérce. Az összes szerző doksikat küldöz ide-oda, huss, de Géza, mindenki Gézája még mindig paksamétákat lapozgat, mintha az utóbbi harminc év el se röppent volna. Egy művészkávézó különtermében rendel, akár egy királyi hivatalnok. Egyedül neki nem tilos ott a dohányzás.

Kijött az utolsó lap is, de a fénymásoló szorgalmasan köpdöste tovább az oldalakat. Mi a fene! A STOP-gombot hiába nyomkodta. A komótosan, de szakadatlanul érkező lapok ugyanazzal a betűtípussal íródtak, mint az eredeti fájl. Talán két példányt írt be véletlenül. A csuda! Most őrködhet itt a papírpazarlás felett, remélhetőleg nem buktatja le senki!

Óvatosan megdöngette döngette a gép vaslemez-oldalát, majd a hangzavartól rémülten kapkodni kezdte a lapokat, és a kukába gyűrte őket. A kis irodai szemétkosár megtelt, s – ő legalábbis úgy látta – ordítottak belőle az ő tudománytalan szavai, melyekhez, főleg ha ilyen tömegben látja őket, a legjámborabb szándékú könyvtáros is érdeklődve lehajol. Gyorsan térdre vetette magát, a szemetes tartalmát a földre borította, sebtében kisimogatta és paksamétába rakta, hogy majd később feltűnés nélkül kicsempészhesse innen. Jól jönne most valami szatyor. Vagy egy hullazsák, amibe belebújtak a szociális türvény ellen tiltakozók. De hát nincs.

Ekkor a folyosó linóleumpadlóján léptek hallatszottak. Valakinek előbb-utóbb  feltűnik ez a végtelen mennyiségben, önmagától szaporodó kézirat. A kínos és váratlan helyzetektől gyerekora óta rettegett. Bárki is közeleg, nem fogja bevárni. Beugrott a könyvespolcok közé, és úgy tett, mint aki vadul keres egy rettentő ritka szakmunkát. A közeledő léptek befordultak az egyik irodába. Ő meg sunyult, akár a belopakodók, akik titokban kincset érő védett ingatlanokra vadásznak.

A csendből egyre tisztábban kivált az a semmihez sem hasonlítható mechanikus zörej, mely már az idegeit szeletelte. Próbálta lélegzetét is visszafojtani, kussolt, mint a katari focivébé kínos kérdéseiről mindenki. Mintha szájkosár lenne rajta is. A karjaiban szorongatott kéziratra esett a tekintete, s az egyik lap tetején irreálisan magas oldalszámot pillantott meg: 129. De hiszen az ő novellája alig tíz oldalra rúg! Zörögni kezdett a lapokkal. Semmi kétség: a számozás nem állt meg tíznél, folyamatosan halad tovább, ki tudja, meddig.

Zavartan olvasni kezdte a kéziratot, melynek elütései, kötőjel-hibái hajszálra tükrözték az ő gépelési stílusát.

Ám akkor képedt csak el igazán, mikor rájött, hogy a novella, melyet ő igazi zárlat híján csak abbahagyott, ahogy túl nehéz tehertől szabadul meg a cipelő, szervesen folytatódik. Sőt, az addig gyámoltalan szereplők magukhoz ragadták a kezdeményezést, a felvázolt helyzet többszálú cselekménnyé szövődött, s még azok az apró képek, vándormotívumok is felvillogtak időnként, melyeket ő az elbeszélés nélkülözhetetlen hozzávalójának tartott. Az olvasó mindig csak a következő lépést sejtette, orránál fogva vezették a nagyszabású végkifejlet felé. Habzsolva olvasott, mint egykori bölcsészvizsgái előtt, mikor egy-egy nagyregényre is csak két-három óra jutott. A százhuszonkilencedik oldalra érve a szeme kimeredt, és már rohant is a zümmögő gép felé.

A gép még mindig rázkódva dolgozott. 268 – olvasta a legfelső lap tetején, és szeme láttára összeállt a regény, melybe korábban folyton beletört a bicskája. A gépre csapta az újabb köteget, falta tovább. Itt a könyv, mely helyett eddig csak levegőt ölelt, vagy híg sár folyt szét az ujjai között. Eszébe jutott a felvilágosodás-kori sakkozógépek fortélya, melyekben kitűnően játszó törpéket rejtettek el, de rögtön el is vetette a gondolatot, hisz ki ültetne bele nagy üggyel-bajjal egy kutatói könyvtár fénymásológépébe egy regényíró törpét? És minek?

Meg hát ez a regény nemcsak jó regény, de pontosan az ő regénye, melyet más nem is írhatott volna így meg. Mintha kijátszották volna, mitha kicsaltak volna tőle valami értékeset. Rögtön feltámadt benne a bosszúvágy. Ugyan miért kellene irigykednie? Mert valaki rejtélyes módon elvégezte helyette a kulimunkát, s kész művet ad a kezébe? És kire lenne irigy? A gépre, melynek kötelessége, hogy őt szolgálja? Ki hinné el, hogy a könyvet egy fénymásológép írta? Még csalást sem követ el, hiszen a valóság ebben az esetben nem szalonképes, nem emészthető, azonfelül pedig úgyis megírta volna ezt a regényt, igen, pontosan ezt a regényt, idő kérdése az egész. Az ő helyében ki ne kapna az alkalmon. Ettől még nem tartozik a piti kis hullarablók közé, akik elfelejtett írók műveiből lopkodnak. Csak azt veszi el, ami jár neki. Kíméletlenül. Ahogy Putyin szolgáltatja ki a kemény télnek ellenfelét.

Gondolataiból a személyzeti lift kattanása riasztotta fel. A háta mögött nyílt is az automata ajtó. Rátámaszkodott a gépre, biccentéssel üdvözölve az ismerős munkatársakat, mintha mi sem lenne természetesebb. Pár felszínes mondat után szerencsére mindenki eredt a dolgára. Ő meg habzsolta az érkező lapokat, érezte a közelgő befejezést, de a csattanó még így is elkápráztatta. Kijött a 451. és befejező oldal, ám utána még egy papír csusszant ki a résen, rajta egyetlen mondat állt: Minden jog fenntartva.

A fiatalember arca megkeményedett. Miféle jogok, mormolta, egy gépnek nincsenek jogai. A gép villogni kezdett, és fenyegetőleg felmordult. Az író hátrahőkölt, kotorászni kezdett a kapcsoló után, s hogy nem találta, egyszerűen kirántotta a konnektorból az elektromos huzalt. A fénymásoló motormélyi sóhajjal leállt.

A győztes lihegett, s amint a trópusi vadászok ráhelyezik lábukat az áldozat testére, cinikus mosollyal összefogta a kéziratot, és élét a gép még meleg hátához ütögette. Hirtelen azonban elsápadt. Az ütögetéstől a festékszemcsék kezdtek peregni a papírról. Hiába fordította vízszintesbe a kéziratot, a folyamat megállíthatatlannak tűnt, remegő keze között táncolva bomlottak szét a betűk, s a foghíjas szöveg pillanatok alatt olvashatatlanná vált. Lázasan próbálta memorizálni a folytatást, vagy legalább a cselekmény főbb vonalait. A papírlapokon, mint a régi tévéken adásidő után, már csak fekete pontok zsibongtak.