Júniusban írtunk arról, hogy 12 éve találgatja a sajtó, melyik lesz az a válság, amely megroppantja az Orbán-rezsimet. Az inflációs harc lehet a végső, mert ha a kormány a legégetőbb megélhetési válságból is ki tudja kommunikálni magát (mert azt azért látjuk: gazdasági megoldás aligha lesz), akkor gyakorlatilag csak Orbán Viktoron múlik, meddig akar az ország élén maradni.
Azóta eltelt több mint fél év, a hurok pedig látszólag szorul a kormány nyaka körül: az inflációs válság közepén már a benzin- és a rezsistopot is elengedték, a forintárfolyam mélyrepülésben, a lehetőségét is elszalasztottuk annak, hogy leforduljunk a putyinizmusról, ami elszigetelődéshez vezetett, mindeközben pedig az EU-s forrásokért zajló küzdelem is elbukott, s mi több, a teljes kohéziós alapot tette olyan reformoktól függővé az Európai Bizottság, amelyekhez a NER alapjait kellene megpiszkálni. Júniustól újévig pedig többször is megteltek az utcák: először a katások, majd a tanárok és diákjaik emelték fel a hangjukat, miután a kormányzat a busz alá lökte őket.
Nem először írjuk le, hogy demokráciákban a fenti bűnlajstrom töredékéért is elűzik a mindenkori kormányt, de a magyar hibrid rezsim különlegessége, hogy igazán még magyarázkodással sem kell foglalkoznia az államnak ilyen helyzetekben, nemhogy a tiltakozó hullám letörésével. Hiába mondják azonban egyre többen, pártszakadékokon átívelően, hogy rossz irányba mennek a dolgok, és hiába morzsolódik a biztos Fidesz-szavazók aránya, a kormány függetlenül attól, hogy tud-e kormányozni, 2023-ra fordulva is a helyén van.

Orbán Viktor miniszterelnök
Beata Zawrzel/NurPhoto/picture alliance
Ebben a cikkben azt nézzük meg, milyen ciklikus társadalmi és politikai folyamatok miatt érinthetetlen a Nemzeti Együttműködés Rendszere válság idején – ehhez viszont először azt kell megérteni, honnan ered a rezsim állóképessége.